V. Kelemen néven lépett a katolikus egyház legfőbb hivatalába a történelem 195. pápája. Kelemen viszonylag hosszú ideig ült Szent Péter trónján, majdnem tíz évig irányíthatta az egyházszervezetet, amely ebben a korban vagy küzdelmes pontifikátust jelentett, vagy teljes együttműködést a francia udvarral. Kelemen ez utóbbit választotta, amely kitörölhetetlen nyomokat hagyott az egyház történetében. A francia származású egyházfő nem titkolta IV. Fülöp francia király teljes támogatását, és 1309-ben a pápai kúriát Avignonba helyezte át, amivel megkezdődött a pápaság úgynevezett avignoni fogsága. Az első avignoni egyházfőnek azonban emellett volt még egy kiemelkedő intézkedése pontifikátusa során. Ő mondta ki a Templomos Lovagrend feloszlatását, amelyet a templomosok módszeres kiirtása és vagyonelkobzás követett.
Élete a pápai korona előtt Eredetileg Bertrand de Got néven látta meg a napvilágot 1264-ben a mai Franciaország Gascogne tartományában egy Villandraut vagy talán Uzeste nevű városkában. A tartomány akkoriban Anglia birtoka volt, így Bertrand tulajdonképpen az angol korona alattvalójának született. Családja előkelő volt, amelynek több gyermeke is korábban az egyház szolgálatába állt. A családi kapcsolatok révén a legkiválóbb iskolákban tanulhatott, és már igen fiatalon közeli barátságot köthetett Szép Fülöppel, a későbbi uralkodóval. Bölcsészetet tanult Toulouse-ban, majd Orléans-ban és a kor legkiválóbb jogi egyetemén Bolognában tanult civil és kánoni jogot. Ez későbbi uralkodására is hatással volt, őt is gyakran jogászpápaként emlegetik. Tanulmányainak befejeztével Bordeaux-ban kanonok lett, majd később a lyoni érsekség fővikáriusává nevezték ki, amelynek élén akkoriban bátyja állt. A pápai hatalom is hamarosan felfigyelt a kiváló kapcsolatokkal és képességekkel rendelkező ifjúra, hiszen Bertrand amellett, hogy Fülöp király barátja volt ismerte I. Edward, angol király udvarát is. A két ország békéjét szorgalmazó egyháznak pedig kapóra jöttek Bertrand kapcsolatai. VIII. Bonifác pápai káplánnak nevezte ki, majd 1295-ben Comminges püspökévé szentelték fel. Az egyre nagyobb hévvel dúló vita Bonifác és Fülöp között Bertrandot is választás elé állította, de a püspök egyértelműen Bonifác mellett foglalt állást. Az egyházfő igyekezett bőkezűen meghálálni hűségéért Bertrandot, és 1299-ben őt helyezte a bordeaux-i érsekség élére. Az egyház számára akkoriban igen fontos volt, hogy ki tölti be a város érseki hivatalát, hiszen Bordeaux azon a területen feküdt, amelyet Franciaország visszakövetelt Angliától.
Eközben távol Bordeaux-tól, Perugiában 1304. július 7-én meghalt XI. Benedek pápa. A rejtélyes körülmények között elhunyt egyházfő utódját egy tizenöt bíborosból álló konklávé igyekezett megválasztani. Azonban az itáliai és a francia bíborosok nem tudtak megegyezni egymással, és közel tizenegy hónapon keresztül húzták-vonták a megegyezést. A pápaválasztásba valószínűleg Fülöp is beleszólt, és befolyásának túlzott hatását elkerülendő, a kollégium igyekezett egy olyan embert kialkudni a pápai trónra, aki megfelelt a francia trón számára éppúgy, mint a konklávé franciaellenes pártja számára. Így került szóba Bertrand de Goth neve, akit egyes krónikák szerint Fülöp követei is megkerestek. A bíborosi rangon aluli Bertrand állítólag a Saint-Jean-d'Angély erdőben titokban találkozott a király követeivel, ahol egy szerződésben állapodtak meg a jövendőbeli egyházfővel. Csak ezek után döntött a kollégium Bertrand megválasztásáról. Ez a titkos megegyezés azonban nem kellően megalapozott, nincsen rá bizonyíték. A tény az, hogy 1305. június 5-én a perugiai választók Bordeaux érsekét választotta meg egyházfőnek. A tizenöt bíboros közül tíz szavazott rá, köztük több itáliai bíboros is. A kollégium üzenetére, amelyben az érseket Perugiába hívták, Bertrand azt válaszolta, hogy amennyiben meg akarják koronázni, jöjjenek ők Lyonba. A kardinálisok csak nehezen akarták elfogadni Kelemen óhaját, de végül Lyonban tették fejére a pápai tiarát. Kelemen pontifikátusa során sosem lépte át Itália határait.
Az első pontifikátus Avignonban Költözködés és az itáliai gondok Amikor 1305. november 14-én a bíborosok Lyonban Kelement a legnagyobb pompa közepette hivatalosan is az egyház fejévé választották, már többen aggódva kérték az új pápát, hogy térjen vissza velük Rómába. De Kelemen, jórészt a koronázáson jelen lévő IV. Fülöp hatására is, úgy fogalmazott, hogy sem a Pápai Állam, sem Róma nem tudja biztosítani számára a békés uralkodást. Ez egyébként igaz is volt. Itália a közel egyéves sede vacante nyomán valóságos anarchiába süllyedt. Rómában egymásnak esett a Colonnák és az Orsinik fegyveres ereje, de ugyanakkor a köznép is fellázadt az arisztokraták ellen. A lázongások elterjedtek az egész egyházi birtokon is. Ezért aztán az 1305-ben megválasztott egyházfő úgy döntött, hogy az egész pápai udvart kiköltözteti Itáliából. Pontifikátusának első részében Kelemen mindig más városba tette székhelyét. Először Bordeaux-ba, majd Poitiers és Toulouse is az alkalmi székhelyek egyike volt. De Kelement egyre több irányból ért bírálat, amiért nyíltan a francia uralkodó eszközévé degradálta a pápaságot. A francia területen székelő egyházfő ugyanis nyíltan IV. Fülöp uralkodói céljai mellett foglalt állást. A kritikák elkerülése végett ezért 1309-ben Kelemen gondos körültekintés után a déli Avignon városát választotta ki székhelyéül. A kis Rhone parti város a pápák megjelenése előtt igazán nem tett szert nagy történelmi jelentőségre. Kelemennek viszont ideális város volt, hiszen Avignon különleges politikai egységet képezett, akkoriban gyakorlatilag nem állt a francia király uralma alatt. Avignon és az azt körülvevő Venaissin tartomány a Német-római Birodalom része volt, amelyet a császár Nápoly Anjou uralkodóinak adott hűbérként. A városka történetében azonban volt még egy csavar. 1228-ban a város lakói a nápolyi uralkodók zsarnoki uralkodása miatt az egyházfőt ismerték el hűbérurukként. A pápák pedig szívesen fogadták a felkérést, és miután ők voltak Nápoly hűbérurai is, Avignon és közvetlen környéke a pápák birtoka lett. Ez azonban a valóságban semmit sem jelentett. Avignon erős francia befolyás alatt állt, viszont Kelemen így el tudta hárítani a bírálók vádjait.
Itália gondjait Kelemen mindettől függetlenül szívén viselte. A sokak által nepotizmussal vádolt egyházfő leginkább unokaöccseit bízta meg a Róma-központú egyházi birtokok feletti ellenőrzéssel. A Pápai Állam kormányzására Kelemen három bíborost nevezett ki, míg a déli spoletoi területeken öccse, Arnauld Garsias de Goth vehette fel a pápai vikárius címet. Magát az örök várost egy római szenátorra, Giacomo degli Stefaneschire bízta, akinek igen gyenge eszközök álltak szolgálatára a felborult béke helyreállításához. A város a 14. század során egyre mélyebb anarchiába süllyedt, amelyben a szenátorok is leginkább saját érdekeik védelmében vettek részt. 1308. május 6-án egy lázadásban kigyulladt a lateráni Szent János-bazilika is, amely addig a pápák koronázótemploma volt, és a pápaság hajdani központja. A bazilikát pár éven belül Kelemen segítségével ugyan újjáépítették, de ezzel a béke még nem állt helyre. A pápa elköltözése egész Itália politikai viszonyait megváltoztatta. Erre kiváló példa az, hogy a Velencei Köztársaság úgy vélte, a pápa távollétében végre kiterjesztheti hatalmát a területeitől délre fekvő Ferrara városára. A korábban a pápa birtokában álló terület ráadásul törvényes vezető nélkül maradt. VIII. Azzo d'Este őrgróf halála után Kelemen igyekezett hozzá hű utódot keríteni Ferrara élére, de Velence is igyekezett kiszakítani az őrgrófságot a pápa uralma alól. A köztársaság hadereje visszavonulásra késztette Kelemen haderőit, de a pápa nem akart belenyugodni Ferrara elvesztésébe. 1309. március 27-én kiadta az In omnem kezdetű bulláját, amelyben kiátkozta a dózsét és interdiktum alá helyezte az egész köztársaságot. A velenceiek nem igen törődtek a pápa üresnek vélt fenyegetőzéseivel, de amikor Kelemen keresztes háborút sürgetett Velence ellen, hirtelen kiderült a velencei diplomácia számára, hogy Itáliában sok ellensége van Szent Márk országának. A Velence által megszállt környező városok azonnal fellázadtak a dózse ellen, és így a pápai seregeknek is sikerült visszafoglalni Ferrara városát. Kelemen a teljes siker után a ferrarai őrgrófságot Róbert, nápolyi király gondjaira bízta. Róbertnek egyébként messze megnövekedett a hatalma a félszigeten, hiszen Kelemen magát Rómát is az uralkodó hatalma alá rendelte, noha a zűrzavaros várossal a király sem igazán akart törődni.
VIII. Bonifác pere A francia befolyás alá került Kelemen, pontifikátusa során csak nehezen tudott egyensúlyt tartani saját elvárásaival szemben. Egyrészről a IV. Fülöppel kötött régi barátsága, másrészről VIII. Bonifác pápa iránti hűsége tette próbára az első avignoni egyházfőt. De Fülöp teljes szívéből gyűlölte Bonifácot, aki szerinte gúnyt űzött dicső uralmából. A bosszú azonnal felébredt benne, amint Kelemen foglalta el a szent trónust. A király ki akarta töröltetni Bonifác nevét a pápák listájáról, és követelte, hogy nyilvánítsák őt eretneknek. Ezen felül az elvakult Fülöp a néhai Bonifác csontjait fel akarta égetni, és azt szét akarta szórni országa leghitványabb helyein. A kérések nagy gondot okoztak Kelemennek, ugyanis az egyházfő nem akart szembeszállni az uralkodóval, de elődjének nevét sem akarta befeketíteni. Kelemen ezért azt találta ki, hogy más téren igyekszik kedvezni az uralkodónak, és ezzel próbálja elterelni figyelmét Bonifácról. Elsőként elhalasztotta a döntést Bonifác ügyéről, majd megerősítette XI. Benedek rendelkezéseit, amelyben felmentette a francia királyt és a két Colonna bíborost az egyházi átok alól. Ezen felül hamarosan kinevezett kilenc új bíborost, amelyek közül nyolc francia volt. Az így huszonhárom fősre duzzasztott bíborosi kollégiumban tizenöt francia foglalt helyet és mindössze hét itáliai, és egy spanyol. A francia korona befolyása ezzel végképp eldőlt a konklávékon belül. Fülöp ezekre az intézkedésekre vérszemet kapott, és további egyházi privilégiumokat követelt. Így Kelemen visszaállította a kiátkozott két Colonna bíboros egyházi méltóságát is, és tíz, más források szerint csak öt évre átengedte az egyházi tizedet is az uralkodónak. Végül Fülöp nyomására a pápa visszavonta a Clericis laicos és az Unam Sanctam kezdetű bullákat is, amelyeket Bonifác adott ki Fülöp arrogáns uralma ellen. Ezen felül a pápa támogatta Valois Károly törekvéseit is, hogy az elnyerje a bizánci trónt, majd később a német-római trónt.