A Pesitta vagy nemzetközi átírással Peshitta (szírül: ܦܫܝܛܬܐ, keleti olvasatban ܦܫܝܼܛܬܵܐ, átírásban pšīṭtā) a Biblia klasszikus szír nyelvű fordításainak hagyományos neve, illetve a szír kereszténység legfontosabb bibliai szöveghagyománya. A szír egyházakban liturgikus, teológiai és irodalmi tekintélye hasonló ahhoz a szerephez, amelyet a latin nyugaton a Vulgata töltött be, jóllehet a két fordítás keletkezése, nyelvi környezete és szövegtörténete eltérő.Sebastian P. Brock: The Bible in the Syriac Tradition, Gorgias Press, Piscataway, 2006.Bas ter Haar Romeny: The Syriac Versions of the Old Testament, in: Maroun Atallah et al. (szerk.): Sources Syriaques 1. Nos Sources: Arts et Littérature Syriaques, CERO, 75–90.
A Pesitta két nagy része nem azonos időben és nem azonos körülmények között alakult ki. Ószövetségi része a kutatás többségi álláspontja szerint nagyrészt héber, illetve arámi forrásokból készült, feltehetően a Kr. u. 2. századtól kezdődően. Újszövetségi része görög eredetiből készült, illetve korábbi szír evangéliumi hagyományok átdolgozásával vált szabványos formává a 4–5. század fordulóján vagy az 5. század elején.Bruce M. Metzger: The Early Versions of the New Testament: Their Origin, Transmission and Limitations, Clarendon Press, Oxford, 1977, 48–63.M. P. Weitzman: The Syriac Version of the Old Testament: An Introduction, Cambridge University Press, Cambridge, 1999.
A Pesitta a szír kereszténység több hagyományában használatos: a Szír ortodox egyház, a Maronita egyház, a Káld katolikus egyház, az Asszír keleti egyház, valamint a dél-indiai keleti szír és nyugati szír hagyományú közösségek történetében is alapvető bibliai szöveg. A különböző szír egyházak kánoni és liturgikus gyakorlata azonban nem minden korszakban volt teljesen azonos, különösen az Újszövetség vitatott könyvei és az ószövetségi deuterokanonikus könyvek használata tekintetében.
Elnevezése
A Pesitta név a szír ܦܫܝܛܬܐ (pšīṭtā) szóból ered. A szó általában „egyszerű”, „világos”, „közönséges”, „elterjedt” vagy „általánosan használt” értelemben magyarázható. A kifejezés pontos árnyalata a szír Biblia esetében vitatott. Egyes értelmezések szerint „egyszerű fordítást” jelent, mások szerint inkább „közhasználatú” vagy „elterjedt” változatot, a latin vulgata szóhoz hasonlóan. Egy harmadik magyarázat szerint a név a „hatágú” vagy „hatszoros” Hexapla-hagyománnyal szemben az „egyszeres”, nem hexapláris szöveget jelölhette.
A név első biztos előfordulása csak a 9. századból ismert. Mózes bar Kéfa (megh. 903) már különbséget tett a héber alapján készült Pesitta és a görög Septuaginta alapján készült szír fordítás, a Szír Hexapla között. A korábbi szír és görög szerzők rendszerint egyszerűen „a szír” fordításról vagy szír bibliai szövegről beszéltek.
Magyarul a Pesitta alak honosodott meg, de a nemzetközi szakirodalomban a Peshitta forma a gyakoribb. Mindkét alak ugyanarra a szír bibliai szöveghagyományra utal.
Nyelve és írása
A Pesitta klasszikus szír nyelven íródott. A szír az arámi nyelv egyik keleti irodalmi változata, amely a késő ókorban és a középkorban a mezopotámiai, szíriai, perzsa és dél-indiai keresztény közösségek egyik legfontosabb egyházi és irodalmi nyelve lett. Nem azonos közvetlenül a Jézus korában Galileában és Júdeában beszélt arámi nyelvváltozatokkal, bár ugyanahhoz az arámi nyelvcsaládhoz tartozik.
A szír kéziratok több írásváltozatot használtak. A legkorábbi és ünnepélyesebb írásforma az esztrangeló, később a nyugati szír szertó és a keleti szír írás vált általánossá. A magánhangzójelölés és diakritikus jelek rendszere a kéziratokban fokozatosan fejlődött ki, részben a pontos liturgikus olvasás elősegítésére.
Ószövetségi Pesitta
Eredete
Az Ószövetség szír fordítása a kutatás mai állása szerint nem egyszerre, egyetlen fordítói műhelyben keletkezett. A különböző könyvek fordítási technikája, nyelvi sajátosságai és forráshasználata eltérő lehet. A Pentateuchus, a Próféták, a Zsoltárok és más könyvek fordítása feltehetően a Kr. u. 2. századtól indult, és a szöveg a 4–5. századra már széles körben használatban volt a szír keresztény közösségekben.
A fordítás alapja többnyire héber szöveg volt, mégpedig olyan héber szöveghagyomány, amely sok esetben közel áll a későbbi maszoréta szöveghez, de nem mindenben azonos vele. Egyes könyvekben vagy részletekben a Septuaginta és a targumi hagyomány hatása is megfigyelhető. Ezért az Ószövetségi Pesittát nem célszerű sem egyszerű „héberből szó szerinti” fordításként, sem görögből készült fordításként leírni. Könyvenként és szakaszonként eltérő szövegtörténeti viszonyokkal kell számolni.
A fordítók kiléte is vitatott. A kutatás több lehetőséget számol: zsidó, zsidó-keresztény, illetve korai szír keresztény fordítói körök részvételét. A héber források és zsidó exegetikai hagyományok ismerete arra utal, hogy a fordítók vagy fordítói környezetük jól ismerte a zsidó szentírási hagyományt. A későbbi keresztény használat azonban hamar a szír egyházak saját bibliai szövegévé tette a fordítást.
Kapcsolata a héber szöveggel, Septuagintával és targumokkal
Az Ószövetségi Pesitta a bibliatudomány számára fontos tanú, mert a héber Biblia korai értelmezésének és fordításának önálló hagyományát őrzi. Sok helyen a maszoréta szöveghez közel áll, másutt viszont olyan eltéréseket mutat, amelyek régebbi héber olvasatra, fordítói értelmezésre vagy más nyelvi hagyomány hatására utalhatnak.
A targumokkal való kapcsolat különösen összetett. A targumok arámi nyelvű zsidó bibliafordítások és magyarázó parafrázisok. A Pesitta és a targumok között egyes helyeken hasonló fordítási megoldások figyelhetők meg, de ez nem mindig közvetlen függést jelent. Lehetséges közös zsidó értelmezési háttér, párhuzamos fordítói gyakorlat vagy ugyanazon nehéz héber kifejezés hasonló magyarázata is.
A Septuaginta hatása különösen egyes könyvekben és a deuterokanonikus iratoknál fontos. A szír hagyomány nem kizárólag egyetlen szövegcsaládot követett; a későbbi szír fordítások, például a Szír Hexapla, már kifejezetten görög forrásból készültek, és részben a Pesitta javítására vagy kiegészítésére szolgáltak.
Korai tanúi
Az Ószövetségi Pesitta korai használatára fontos tanúságot adnak a 4. századi szír szerzők. Szent Afrahat és Szír Szent Efrém műveiben számos ószövetségi idézet található. Efrém különösen fontos tanú, mert a Teremtés könyvéhez és a Kivonulás könyvéhez írt kommentárjaiban sok szó szerinti idézetet közöl, ami arra utal, hogy már rendelkezésére állt egy szír bibliai szöveg.
A görög nyelvű szerzők közül Emesai Euszebiosz és Küroszi Theodorétosz is ismertek olyan eseteket, amikor „a szír” olvasatát idézik vagy közvetítik. Ezek a tanúk különösen fontosak, mert a legkorábbi teljes vagy részleges kéziratok előtt keletkeztek.
Újszövetségi Pesitta
Az Ószír evangéliumoktól a szabványos szövegig
Az Újszövetség szír szöveghagyománya nem a Pesittával kezdődött. A legkorábbi szír keresztény közösségekben használatban volt Tatianosz Diatesszaronja, vagyis a négy evangélium összhangba szerkesztett harmóniája. Emellett léteztek külön evangéliumfordítások is, amelyeket a kutatás „Ószír” evangéliumoknak nevez. Ezeknek legfontosabb tanúi a Cureton-féle és a Sínai szír evangéliumkéziratok.
A Pesitta Újszövetség a korábbi szír hagyományokhoz képest szabványosabb, görög forráshoz közelebb álló szöveget képvisel. A 4–5. század fordulóján vagy az 5. század elején vált a szír egyházak meghatározó újszövetségi szövegévé. A hagyományos kutatás gyakran Rabbula edesszai püspökhöz (411–435) kötötte a Pesitta Újszövetség elterjesztését vagy létrehozását, mivel Rabbula az elkülönített négy evangélium használatát szorgalmazta a Diatesszaronnal szemben. Bruce Metzger azonban rámutatott, hogy Rabbula közvetlen szerzősége vagy fordítói szerepe inkább körülményes érveken nyugvó hipotézis, nem bizonyított tény.
A Pesitta Újszövetség ezért sem pusztán egyetlen püspök műveként, sem egyszerűen „eredeti arámi Újszövetségként” nem írható le. A tudományos álláspont szerint a szöveg görög újszövetségi forrásokból készült szír fordítás, nem pedig az Újszövetség eredeti arámi szövege.
Kánoni terjedelme
A klasszikus Pesitta Újszövetség eredetileg huszonkét könyvet tartalmazott: a négy evangéliumot, az Apostolok cselekedeteit, Pál tizennégy levelét a Zsidókhoz írt levéllel együtt, valamint három katolikus levelet: Jakab, Péter első és János első levelét. Öt később általánosan elfogadott újszövetségi könyv — Péter második levele, János második és harmadik levele, Júdás levele és a Jelenések könyve — nem tartozott a klasszikus Pesitta-újszövetség törzsszövegébe.
Ezt nem szabad egyszerűen úgy megfogalmazni, hogy ezek „nem voltak keresztény kánoni könyvek”. Inkább arról van szó, hogy a szír egyházak korai újszövetségi kánoni és liturgikus gyakorlata rövidebb volt, mint a később széles körben elfogadott huszonhét könyves görög-latin kánon. A vitatott könyvek státusa a késő ókorban más keresztény területeken is fokozatosan szilárdult meg.
A hiányzó öt könyv szír fordítása a későbbi Philoxenianus- és Harkleianus-féle változatban jelent meg. A Harkleianus-változatot Tamás harkeli püspök készítette vagy fejezte be 616-ban. A nyugati szír hagyományban ezek a könyvek később szélesebb körben bekerültek a használatba, míg a keleti szír hagyományban a klasszikus huszonkét könyves Pesitta-újszövetség tekintélye sokáig meghatározó maradt.George Anton Kiraz: Comparative Edition of the Syriac Gospels: Aligning the Old Syriac Sinaiticus, Curetonianus, Peshitta and Harklean Versions, Gorgias Press, Piscataway, 1996/2002.
Szövegtípusa
A Pesitta Újszövetség általában a görög bizánci szövegtípushoz áll közel, de nem egyszerű mechanikus másolata annak. Egyes olvasatai a korábbi szír hagyományra, más görög szövegformákra vagy fordítói döntésekre utalhatnak. Szövegkritikai jelentősége ezért kettős: egyrészt fontos tanúja a késő antik keleti görög szövegállapotnak, másrészt a szír kereszténység önálló fordítási és értelmezési hagyományát is megőrzi.
Kánon és könyvrend
A Pesitta kéziratok könyvrendje nem minden esetben azonos a modern nyugati Bibliák rendjével. Az ószövetségi pandekták, vagyis teljes bibliakéziratok gyakran sajátos sorrendet mutatnak. A Codex Ambrosianus például olyan könyvrendet őriz, amelyben Jób közvetlenül a Pentateuchus után áll, és több nőalakhoz kapcsolódó könyv — Ruth, Zsuzsanna, Eszter és Judit — egymás mellé kerül.
Az ószövetségi Pesitta kéziratai deuterokanonikus könyveket és más, nyugaton apokrifként vagy pszeudepigráfként számon tartott műveket is tartalmazhatnak. Ezek közé tartozhat Tóbiás könyve, Judit könyve, Bölcsesség könyve, Sirák fia könyve, Báruk könyve, a Makkabeusok könyvei, Zsuzsanna, Bél és a sárkány, valamint egyes kéziratokban a 4. Ezdrás vagy Báruk apokalipszise. Ezért a Pesitta kánonjáról nem lehet egyetlen modern felekezeti könyvlista alapján beszélni; a konkrét kézirat, egyházi közösség és korszak szerint kell megadni a terjedelmet.
A kánoni különbségek történeti jelenségek. Nem azt jelentik, hogy valamely szír egyház „meghamisította” vagy önkényesen „megcsonkította” a Bibliát, hanem azt, hogy a bibliai könyvek liturgikus és kánoni használata a késő ókorban több térségben fokozatosan szilárdult meg. Ez különösen az Újszövetség antilegomenáinál, vagyis vitatott könyveinél figyelhető meg.
Fordítási technikája
A Pesitta fordítási technikája könyvenként és korszakonként változik. Az Ószövetségi Pesitta sok helyen viszonylag szó szerinti, a héber mondatszerkezetet követő fordítás, de nem mindenütt mechanikusan szó szerinti. A fordítók olykor magyarázó bővítéseket, idiomatikus szír megoldásokat vagy értelmező fordításokat alkalmaztak.