Az amerikai rekonstrukció kora (angol nyelven: Reconstruction era) korszak az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Államok déli részének történelmében az amerikai polgárháborút (1861. április 12. – 1865. április 9.) követő időszak volt, amelyet a rabszolgaság eltörlésével és a tizenegy volt konföderációs állam Egyesült Államokba való visszailleszkedésével kapcsolatos jogi, társadalmi és politikai kihívások uraltak. Ebben az időszakban három módosítással egészítették ki az Egyesült Államok alkotmányát, hogy az újonnan felszabadított rabszolgáknak állampolgárságot és egyenlő polgári jogokat biztosítsanak. E jogi vívmányok megkerülése érdekében a volt konföderációs államok szavazási adókat és írástudási teszteket vezettek be, terrorizálták az afroamerikaiakat, hogy ellenőrizzék és megfélemlítsék őket és hogy lebeszéljék vagy megakadályozzák részvételüket a szavazáson.

A háború során az Uniónak az egész háború alatt azzal a kérdéssel kellett szembenéznie, hogy miként igazgassa az elfoglalt területeket, és hogyan kezelje az Unió vonalaira szökő rabszolgák folyamatos áradatát. Az Egyesült Államok hadserege sok esetben létfontosságú szerepet játszott a déli szabad munkaerő-gazdaság létrehozásában, a felszabadítottak törvényes jogainak védelmében, valamint az oktatási és vallási intézmények létrehozásában. Annak ellenére, hogy a kongresszus vonakodott beavatkozni a rabszolgaság intézményébe, elfogadta a konföderációs rabszolgák elkobzásáról szóló törvényeket, és ezzel precedenst teremtett Abraham Lincoln elnök számára az emancipációs kiáltvány kiadásához. A kongresszus később létrehozta a Freedmen's Bureau-t (Szabados hivatal), hogy az újonnan felszabadított rabszolgák számára a nagyon szükséges élelmet és szállást biztosítsa.

Mivel világossá vált, hogy a háború az Unió győzelmével fog végződni, a kongresszus megvitatta az elszakadt államok visszafogadásának folyamatát. A radikális és a mérsékelt republikánusok nem értettek egyet az elszakadás természetével, a visszafogadás feltételeivel és a társadalmi reformok kívánatos voltával kapcsolatban a Konföderáció vereségének következményeként. Lincoln a „tíz százalékos tervet” támogatta, és megvétózta a radikális Wade-Davis törvényjavaslatot, amely szigorú feltételeket javasolt a visszafogadáshoz.

Lincolnt 1865. április 14-én, négy nappal az Appomattoxi fegyverletétel után meggyilkolták. Helyébe Andrew Johnson alelnök lépett. Johnson számos radikális republikánus törvényjavaslatot megvétózott, több ezer konföderációs vezetőnek kegyelmet adott, és engedélyezte, hogy a déli államok drákói fekete törvénykönyveket fogadjanak el, amelyek korlátozták a felszabadítottak jogait. Tettei sok északi felháborodást váltottak ki, és felszították a félelmet, hogy a déli elit visszanyeri politikai hatalmát. Az 1866-os félidős választásokon radikális republikánus jelöltek kerültek hatalomra, és nagy többséget szereztek a Kongresszus mindkét házában.

1867-ben és 1868-ban a radikális republikánusok Johnson vétója ellenére elfogadták a rekonstrukciós törvényeket, amelyekben meghatározták azokat a feltételeket, amelyek alapján a volt konföderációs államokat vissza lehetett fogadni az Unióba. Az egész délen tartott alkotmányozó gyűlések a feketéknek szavazati jogot biztosítottak. A felszabadítottak, a támogató fehér déliek és az északi áttelepülők koalíciója új állami kormányokat hozott létre. Velük szemben álltak a „megváltók”, akik a fehér felsőbbrendűség visszaállítására és a Demokrata Pártnak a déli kormányok és társadalom feletti ellenőrzésének visszaállítására törekedtek. Erőszakos csoportok, köztük a Ku-Klux-Klan, a Fehér Liga és a Vörösingesek félkatonai lázadást és terrorizmust folytattak, hogy megzavarják a rekonstrukciós kormányok erőfeszítéseit és terrorizálják a republikánusokat. A kongresszus dühe Johnson elnök radikális törvények megvétózására tett ismételt kísérletei miatt vezetett a vád alá helyezéséhez, de nem távolították el hivatalából.

Johnson utódja, Ulysses S. Grant elnök alatt a radikális republikánusok további törvényeket fogadtak el a polgári jogok érvényesítésére, például a Ku Klux Klan törvényt és az 1875-ös polgárjogi törvényt. A déli fehérek folyamatos ellenállása a rekonstrukcióval szemben és annak magas költségei azonban hozzájárultak ahhoz, hogy a Grant-kormányzat alatt a rekonstrukció elveszítette támogatását északon. Az 1876-os elnökválasztást a déli feketék széles körű szavazatelnyomása jellemezte, és az eredmény szoros és vitatott volt. A választási bizottság az 1877-es kiegyezést hozta létre, amely a republikánus Rutherford B. Hayesnek ítélte a választást, azzal a kikötéssel, hogy a szövetségi csapatokat kivonják Délről, és ezzel gyakorlatilag véget vetettek a rekonstrukciónak. A polgárháborút követő, a szövetségi polgárjogi védelmek délen való érvényesítésére irányuló erőfeszítések 1890-ben a Lodge Bill kudarcával értek véget.

A történészek továbbra sem értenek egyet a rekonstrukció örökségét illetően. A rekonstrukcióval kapcsolatos kritikák középpontjában az áll, hogy a korai időszakban nem sikerült megakadályozni az erőszakot, a korrupciót, az éhezést, a betegségeket és más problémákat. Egyesek szerint az Unió politikája a felszabadított rabszolgákkal szemben nem volt megfelelő, a korábbi rabszolgatartókkal szembeni politikája pedig túlságosan engedékeny volt. Ugyanakkor a Rekonstrukciónak tulajdonítják a szövetségi unió helyreállítását, a Dél elleni megtorlások korlátozását, valamint a faji egyenlőség jogi keretének megteremtését a nemzeti születési joggal rendelkező állampolgársághoz, a tisztességes eljáráshoz, a törvények egyenlő védelméhez és a férfiak választójogához való alkotmányos jogon keresztül, fajra való tekintet nélkül.

Időpontja

A rekonstrukció korszakát történelmileg 1865-ös polgárháború végétől 1877-ig datálták, bár a közelmúltban más időszakosításokat is javasoltak. A 20. században a legtöbb tudós 1865-től, az északi és déli államok közötti hivatalos ellenségeskedés végétől kezdte vizsgálódását. Eric Foner azonban 1988-as, mérföldkőnek számító monográfiájában, a Reconstructionben 1863-at javasolta kezdő évként, az emancipációs nyilatkozattal, a Port Royal-kísérlettel és a háború alatti rekonstrukciós politikákról folyó komoly vitákkal kezdődően. 2017-re a tudósok körében széles körben elfogadottá vált, hogy a rekonstrukció vagy „1863-ban, az emancipációs nyilatkozattal, vagy 1865-ben, a háború végével” kezdődött.

A Reconstruction Era National Historical Park (Rekonstrukciós Korszak Nemzeti Történelmi Park) 1861-et javasolta kezdő dátumként, úgy értelmezve, hogy a rekonstrukció „amint az Unió elfoglalta a Konföderáció területét”, kezdődött. Downs és Masur szerint „a rekonstrukció akkor kezdődött, amikor az első amerikai katonák megérkeztek a rabszolgatartó területekre, és a rabszolgák megszöktek...”. Hamarosan megkezdődtek a rekonstrukciós politikákkal kapcsolatos korai viták és kísérletek. A politikák lehetőséget nyújtottak a Sea Islands rabszolgasorban élő gullah népességének, akik 1861. november 7-én, a Port Royal-i csata után, amikor a rabszolgatartók elmenekültek, egyik napról a másikra szabadok lettek. A csata után a Port Royal-kísérlet keretében végrehajtották az újjáépítési politikákat, amelyek az oktatás, a földtulajdon és a munkaügyi reformokat érintették. Ezt az átmenetet a szabad társadalomba „újjáépítés próbájának” nevezték.

Az újjáépítés hagyományos vége 1877, amikor a szövetségi csapatok szerepe a regionális politikában csökkent. Későbbi dátumokat is javasoltak. Fritzhugh Brundage szerint az újjáépítés 1890-ben ért véget, amikor a republikánusok nem tudták elfogadni a Lodge-törvényt, amely biztosította volna a déli fekete amerikaiak szavazati jogát. Heather Cox Richardson szerint az 1865-től 1920-ig tartó időszakban Warren G. Harding elnök megválasztása jelentette a kormányzat által az egyenlőség előmozdítására irányuló nemzeti hangulat végét. Manisha Sinha a rekonstrukciót 1860-tól – amikor Abraham Lincoln rabszolgaság-ellenes elnök lett – 1920-ig tartotta, amikor Amerika ratifikálta az Egyesült Államok Alkotmányának tizenkilencedik módosítását, amely megerősítette a nők szavazati jogát. Sinha ezt „az utolsó rekonstrukciós módosításnak” nevezte, mert a rekonstrukció azon meggyőződésén alapult, hogy a kormány képes megvédeni a polgári és politikai jogokat.

Háttér

Az amerikai polgárháborúban tizenegy déli állam, amelyek mindegyike engedélyezte a rabszolgaságot, Lincoln elnökké választását követően kivált az Egyesült Államokból, és megalakította az Amerikai Konföderációs Államokat. Bár Lincoln kezdetben „jogilag érvénytelennek” nyilvánította a szecessziótFirst Inaugural Address—Final Text, March 4, 1861 és elutasította a tárgyalásokat a Konföderáció washingtoni küldötteivel, a Konföderáció támadása után az Unió erődítménye ellen Fort Sumterben Lincoln kijelentette, hogy „rendkívüli helyzet” állt elő a délen, és hadsereget állított fel, hogy leverje „azokat a szövetségeket, amelyek túl erősek ahhoz, hogy a szokásos bírósági eljárásokkal elnyomják őket”.Proclamation Calling Militia and Convening Congress, April 15, 1861 Az elkövetkező négy évben 237 névleges csata zajlott az Unió és a Konföderáció hadseregei között, amelyek eredményeként 1865-ben felbomlott az Amerikai Konföderációs Államok. A háború alatt Lincoln kiadta az Emancipációs Nyilatkozatot, amelyben kijelentette, hogy „minden rabszolgaként tartott személy” a Konföderáció területén „szabad, és ezentúl szabad marad”.Text of Emancipation Proclamation

A rabszolgaság eltörlése és társadalmi reformok

Az amerikai polgárháború hatalmas társadalmi következményekkel járt az Egyesült Államok számára. Az emancipáció 3,5 millió ember jogi státuszát megváltoztatta, a déli ültetvénygazdaság végét fenyegette, és kérdéseket vetett fel az Egyesült Államokban a faji jogi és társadalmi egyenlőtlenségekről. A háború végével az újonnan felszabadult emberek nagy számban vándoroltak a városokba, ahol a legrosszabban fizetett munkákra, például képzetlen és szolgáltatói munkákra kényszerültek. A férfiak vasúti munkásokként, hengerlő- és fűrészmalom-munkásokként, valamint szállodai alkalmazottként dolgoztak. A fekete nők többnyire háztartási munkákra voltak korlátozva, szakácsnőként, szobalányként és gyermekápolóként, vagy szállodákban és mosodákban dolgoztak. A háború előtti időszakban nagy számban jelen lévő rabszolga kézművesek nem jelentek meg nagy számban szabad kézművesekként a rekonstrukció idején. A kiszakítások súlyos negatív hatással voltak a fekete lakosságra, sok betegséget és halálesetet okozva.

A háború alatt Lincoln kísérletet tett a földreformra azzal, hogy földet adott az afroamerikaiaknak Dél-Karolinában. Miután elvesztették hatalmas rabszolga-befektetéseiket, a ültetvénytulajdonosoknak minimális tőkéjük maradt, hogy fizessenek a felszabadított munkásoknak a termés betakarításáért. Ennek eredményeként kialakult a részesművelés rendszere, amelyben a földtulajdonosok felosztották a nagy ültetvényeket, és kis parcellákat adtak bérbe a felszabadított rabszolgáknak és családjaiknak. Így a déli gazdaság fő szerkezete a földbirtokos rabszolgatartók elit kisebbségéből bérmunkás mezőgazdasági rendszerré változott.

David W. Blight történész háromféle elképzelést azonosított a rekonstrukció társadalmi következményeiről: a megbékélés elképzelése, amely a háború által okozott halálesetek és pusztítás feldolgozására összpontosított; a fehér felsőbbrendűség elképzelése, amely a faji szigorú szegregációt és a feketék politikai és kulturális uralmának megőrzését követelte a fehérek részéről, ellenezte a feketék szavazati jogát, és elfogadta a megfélemlítést és az erőszakot; valamint a felszabadítás elképzelése, amely az afroamerikaiak teljes szabadságát, állampolgárságát, férfi választójogát és alkotmányos egyenlőségét hangsúlyozta.

Gazdasági pusztítás

A polgárháború pusztító gazdasági és anyagi hatással volt a déli államokra, ahol a harcok többsége zajlott.