A péterváradi erőd () másik nevén péterváradi vár, becenevén „a Duna Gibraltárja,” egy erődítmény a szerbiai Pétervárad városában, amely maga is Újvidék városi község része. Az erődegyüttes a Duna jobb partján található, és az Alföld délkeleti végén, a Tarcal-hegység legészakibb nyúlványát foglalja el, amelyet észak felől a Duna kanyarulata három oldalról is közrefog, legnagyobb tengerszint feletti magassága 125 méter. A stratégiailag kiemelkedő fekvésű helyszínen már az ókori rómaiak is építkeztek, ám legnagyobb szerepét a törökök elleni háborúkban kapta. Az erőd mai déli részének alapkövét 1692. október 18-án tette le Charles Eugène de Croÿ császári hadvezér, a munkálatokat 1783-ban fejezték be. A péterváradi erődrendszer területe 112 hektár, külső védelmi vonala 5200 méter hosszú, emellett számos alagúttal, valamint több mint 16 kilométernyi megőrzött földalatti folyosóval és ellenakna-rendszerrel rendelkezik.
1991-ben az erődöt felvették a Szerb Köztársaság nagy jelentőségű kulturális-történelmi területi egységeinek listájára. Újvidék egyik legfontosabb turisztikai nevezetessége, és 2000 óta Szerbia legnagyobb zenei fesztiváljának, az Exit Fesztiválnak is a helyszíneként szolgált, míg 2025-ben politikai nyomásra meg nem szüntették a rendezvényt.
Története
Korai története A legújabb régészeti felfedezések nemcsak Pétervárad, hanem az egész régió történelmét új megvilágításba helyezték. A felső várnál egy korábbi, Kr. e. 19 000 és 15 000 közötti időszakra datált paleolitikus település maradványait tárták fel. Ezzel az új fejleménnyel megállapítást nyert, hogy ezen a helyen a paleolitikumtól napjainkig folyamatosan település volt. A 2005-ben végzett ásatások során a régészek egy másik jelentős leletre is rábukkantak. A korai bronzkorból (Kr. e. 3000 körül) származó maradványokat vizsgálva bástyákat tártak fel, amelyek arról tanúskodnak, hogy már akkoriban is létezett egy erődített település a jelenlegi erődítmény helyén. bélyegkép|A középkori vár, közepén a nagy méretű templommal
Magyar uralom alatt A vár elnevezésére különféle elméletek születtek. Felmerült a Szent Péter apostol tiszteletéből származó elnevezés is, ám valószínűbb, hogy valamelyik jelentősebb birtokosáról kapta a nevét. Mivel IV. Béla király 1236. október 27-i oklevelében Petur Waradnak nevezik, így többen Petur bánnak vagy valamelyik ősének tulajdonítják az alapítást, ám az ugyanazon év október 29-i oklevél már Peter Warad néven említi.
A terület történetében a fordulópont 1235-ben következett be, amikor IV. Béla magyar király Franciaországból a ciszterci rend egy csoportját telepítette ide, az erről szóló adománylevél 1235. június 24-én kelt. A szerzetesek a római kori Cusum erőd maradványaira építette fel a bélakúti kolostort, amelyet azonban az 1241-42-es tatárjárás során teljesen elpusztítottak. Az új kolostor falai 1247 és 1252 között épültek, ezek szolgáltatták a későbbi vár alapját. Az adománylevélben szereplő részlet egyúttal jó támpontot is ad a vár nevének eredetére: „Ámbár kedves anyánk lelki üdvéért a fennemlített Péternek – kinek gonosz merénylete folytán öletett meg – összes javait Isten egyházának kellett volna ajándékoznunk, mindazáltal ezen birtokokat, saját és édesanyánk lelki üdvéért örökös alamizsnaképpen adjuk a fönnemlített egyháznak.” Ezek alapján a vár névadó gazdája Töre fia Péter lehetett, aki 1213-ban ténylegesen is végrehajthatta a királyné elleni merényletet, és vélhetően vagy megölték, vagy kivégezték még abban az évben, így került a birtok királyi tulajdonba.
Károly Róbert 1308-ig, uralmának megszilárdításáig többnyire ebben a monostorban tartózkodott. Habsburg Albert király 1439-es oklevelében már castrumnak (erődítménynek) nevezik Péterváradot. Albert a monostor kegyúri jogát Garai László macsói bánnak adományozta. A vár, illetve monostor történetét ettől kezdve egész 1462-ig – amikor is Várday István kalocsai érsek lett a monostor kommendátora – a két macsói bánnak, Garai Lászlónak és Újlaki Miklósnak az erősség birtoklásáért folytatott küzdelme jellemzi.
A törökök előrenyomulása miatt jelentősen fölértékelődött a vár szerepe. Mátyás király már sűrűn látogatott Péterváradra,és itt kötött szerződést a Velencei Köztársasággal 1463-ban, mely alkalommal hosszabb ideig itt tartózkodott vele többek között Guthi Országh Mihály nádor, Újlaki Miklós erdélyi vajda, Frangepán III. István horvát bán, illetve Szapolyai Imre. 1475-ben ismét Péterváradon tárgyalt az uralkodó, ekkor a török ellen vezetendő hadjáratról állapodott itt meg. 1476-tól kezdve Pétervárad lett a dunai naszádosok központja. A kalocsai érsekek a 15. század második felétől mind jelentősebb részt vállaltak a déli határ védelmében, a monostor jövedelmeit is a védelmi célokra költötték. A péterváradi ciszterciek Mátyás uralma alatt ugyan kísérletet tettek a korábbi javaik visszaszerzésére, de túl sok eredményt nem tudnak elérni, hiszen a király nem nélkülözhette az apátság jövedelmeit a déli határ védelmében. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a király továbbra is a kalocsai érseknek, Várday István után Matucsinai Gábornak, majd Váradi Péternek, illetve utóbbi fogságba vettetése után Rodrigo Borgia bíborosnak adta kommendába. Ebben a 10 éves időszakban, amíg a külföldi bíboros megbízottjai vezették az uradalmat, jelentősen romlott a vár állapota, amely később súlyos következményekkel járt. Miután Mátyás 1490-es halála után Corvin János szabadon bocsáttatta és visszatérhetett érsekségébe, a várban Váradi Péter ideje alatt biztosan folytak építkezések, hiszen a török kémek jelentései szerint a Duna mellett „Harám és Varadin várat is igen építik”. Váradi Péter halála után azonban abbamaradt a vár további megerősítése. A lelkes főpap II. Ulászlónak 1492. szeptember 26-én kelt levelében külön felhívja a figyelmét a végvárrendszer fejlesztésének fontosságára, ám ez nem kapott megfelelő visszhangot.
1521-ben Nándorfehérvár elfoglalása után Pétervárad lett a déli végvárrendszer legfontosabb eleme, amely az utolsó lényeges akadályt jelentette a törökök előtt, hogy az ország belsejébe juthassanak. Szulejmán szultán 1526-ban indította meg a nagy hadjáratát a Magyar Királyság ellen, és seregének mintegy kétharmada, közel 40 000 fő Pargali Ibrahim pasa vezetésével ostrom alá vette Pétervárad várát, melyet mindössze 2000 magyar és 1000 szerb védett, illetve a visszavonuló Tomori Pál kalocsai érsek 2000 fős csapata egészített ki.
Az 1526. július 12-én megkezdődő ostrom során az Alapy György vezette védők több rohamot is visszavertek a 150 ágyú tüzérségi támadását is elhárították, ám a török aknászok sikeresen felrobbantották az egyik bástyát, így július 28-án Pétervárad elesett. Tomori nem tudott érdemben segíteni, így 4000 fősre duzzadt seregével visszavonult a hátország védelmének megszervezésére. Még aznap egyesült a török sereg, és továbbvonultak a Duna mentén, és 1 hónappal később, augusztus 29-én a mohácsi csatában végzetes vereséget mértek a magyar főseregre, a csatában többek között elesett II. Lajos király és Tomori is. A péterváradi lakosok már korábban a közeli mocsarakban kerestek menedéket, így amikor a Budáról visszavonulva kettéváló török sereg itt akart volna a Dunán átkelni és egyesülni, komoly ellenállásba ütközött. Október 2-án az összecsapásban a törökök több embert vesztettek, mint a mohácsi csatában, ám a túlerejük győzött, és október 12-én átkeltek a Dunán, és elhagyták a feldúlt országot.
A Habsburg–török háborúk idején bélyegkép|Az egy év alatt, 1693-ra kiépített erődítések bélyegkép|Az erődítmények bővítése 1694-re Az Ausztriába való 1683-as betörés és Bécs sikertelen ostroma után a török hadsereg megkezdte visszavonulását, és a nagy török háborúban elszenvedett vereségek sorozata után a legtöbb várost, így Péterváradot is feladta. A 27 gyalogzászlóaljból és 77 lovasszázadból álló császári osztrák fősereg 1688. július 18-án érkezett meg a várhoz, amely így közel 150 év után került más fennhatóság alá. E sereg jelenlétében mintegy 3000 katonát vezényeltek át, hogy annak megerősítésén dolgozzanak. Csak a falakat javították ki, és egy négyszintes árkot építettek a mai Alsóváros helyén, amely előtt egy vízzel teli árok húzódott, és hét elhagyott és felgyújtott ház is állt. Egy pontonhidat is felállítottak a Dunán, amely fontos szerepet kapott a haderő utánpótlásának biztosításában. A törökök kiűzése után megkezdődött a régi középkori vár lebontása, hogy a legmodernebb erődítményépítési rendszer szerint kezdjék meg egy új erődítmény építését. A törökök, akik mindenképpen vissza akarták szerezni az elveszített erődöt, ezalatt előkészítették az ellentámadásukat.
1692-ben az Udvari Haditanács mérnököket rendelt Péterváradra, hogy vizsgálják meg a területet egy új erőd építése érdekében. Keysersfeld gróf anyagi és személyi támogatást is kapott ehhez. Az erőd első terveit Mathias Keyserfeld gróf mérnök ezredes, majd Luigi Ferdinando Marsigli gróf tervezte. Az erőd mai déli részének alapkövét 1692. október 18-án tette le Charles Eugène de Croÿ tábornagy. A terepi munkálatokat Michael Wamberg mérnök ezredes vezette, aki 1703-ban halt meg, és a ferences kolostor templomában temették el, amely ma a mai katonai kórház részeként szolgál.
A törökök jelentette veszélyre való tekintettel sok munkát végeztek a Petrovaradin erődön. Az erőd déli oldalán két földsánc-övezetet építettek. Ez az erődítményelem először 1692-ben került említésre, és 1694-ben Carrafe gróf utasítására elnevezték Lengyel erődnek. 1694. szeptember 9-én Sürmeli Ali pasa nagyvezír és serege Belgrádból megérkezett az erőd alá, melyet Aeneas Sylvius von Caprara tábornok védelmezett. A terv az volt, hogy ostrommal elfoglalják az erődöt, és ennek eredményeként rendkívül gyorsan körülzárták a 25 000 védőt. A z ágyúzás szeptember 12-én kezdődött a szárazföldről és a víz felől. A török tüzérségi tűz a sáncokra, a Vízivárosra, a hídfőkre és a hídfő előtt álló osztrák hadseregre összpontosult. A török tüzérségnek a Hadi-szigeten való elhelyezkedése ezen ostrom során később egy kis erődítmény építését eredményezte. A földből épített shonok előtt a törökök megépítették az első párhuzamos árkot, amelyből további alagutakat ástak a védművek felé, hogy megkezdjék azok aláaknázását. Emellett a Dunába rönköket dobva megpróbálták lerombolni a két pontonhidat, és úszókat küldtek, akiknek feladata a pontonhidakat tartó kötelek elvágása volt. Az erődítményre támaszkodva az osztrákok szeptember 14-én megpróbálták megtörni az ostromot, de visszaverték őket, sikerült azonban megakadályozniuk a pontonhidak lerombolását.
A pontonhidak megóvásával az osztrákok átjuttatták a folyón a Futakból megérkezett lovasságot és gyalogságot. A török állások elleni támadások szeptember 19-ig folytatódtak, de szintén eredménytelenül. Eközben a csajkások flotilllája elfogta a törökök élelmiszer-ellátását szolgáló szállítóhajókat. A mindennapi harcok, az eső, a szél és a nagy hideg kimerítette a törököket. Egy nagy árvíz elárasztotta a török árkokat és elsodorta a sátraikat. Az újonnan kialakult problémák és a török hadseregben kitört járványok, valamint a mindössze 23 napos ostrom után közeledő tél miatt megkezdődött a visszavonulás Belgrád felé, ám Caprara elmulasztotta üldözésüket, a hadjáratot gyakorlatilag eredmény nélkül fejezte be. Az ostromban a törökök oldalán ugyan részt vett Thököly Imre és kuruc serege, ám érdemi harci cselekményben nem vettek részt. Az ostrom után megkezdődött a Duna túloldalán lévő hídfő megerősítése, a kiépülő Sánc nevű település lett a mai Újvidék városának alapja.
Az osztrákok 1697. szeptember 11-i hatalmas győzelme Savoyai Jenő herceg parancsnoksága alatt Zentánál azt eredményezte, hogy megteremtődtek a feltételek az 1699-es karlócai béke megkötéséhez, melyet az erőddel szomszédos faluban kötöttek meg.