Lengyelország megszállását 1939-ben a hitleri Német Birodalom, a sztálini Szovjetunió és egy kisebb németbarát szlovák kontingens hajtotta végre. Ezzel a hadjárattal kezdődött el a hat éven át tartó második világháború. A konfliktust a lengyelek szeptemberi hadjáratnak (kampania wrześniowa), a németek lengyelországi hadjáratnak (Polenfeldzug) nevezik, a német vezérkar pedig Fehér hadműveletként (Fall Weiss) utalt rá, de néha egyszerűen lengyel szeptemberi háború vagy 1939-es lengyel–német háború néven említik.
A történettudomány a lengyelországi inváziót tekinti a második világháború európai kezdetének. Ez volt ugyanis a kiváltó oka a Lengyelország szövetségesei – az Egyesült Királyság, Ausztrália és Új-Zéland – által szeptember 3-án Németországnak küldött hadüzenetnek. Őket hamarosan több ország is követte, többek közt Franciaország, Kanada, Norvégia és a Dél-afrikai Köztársaság. A hadjárat 1939. szeptember 1-jén kezdődött, egy héttel a Molotov–Ribbentrop-paktum megkötése után, és 1939. október 6-án ért véget Lengyelország teljes német és szovjet megszállásával. Bár az Egyesült Királyság és Franciaország a támadás után hadat üzent Németországnak, érdemleges katonai segítséget egyik ország sem nyújtott a lengyeleknek (furcsa háború).
Az 1939. augusztus 31-én végrehajtott, németek által megrendezett „lengyel támadást” (gleiwitzi incidens) követően szeptember 1-jén a német csapatok három oldalról törtek be Lengyelországba: északról, délről és nyugatról. A hosszú határszakaszon szétszóródott lengyel hadseregnek hamar vissza kellett vonulnia keleti irányba. Miután szeptember közepén a lengyelek elveszítették a bzurai csatát, a németek vitathatatlan fölénybe kerültek. Ezután a lengyel csapatok délkelet felé vonultak vissza, követve azt a tervet, mely hosszú védekezésre épült a romániai hídfőnél. Eszerint itt kellett kivárniuk a feltételezett szövetséges ellentámadást, amely kisegítette volna a lengyeleket a szorult helyzetből.Baliszewski, Most honoru
1939. szeptember 17-én a szovjet Vörös Hadsereg a németekkel együttműködve betört Lengyelország keleti részeibe.Fischer 1999–2000 A szovjetek ezzel érvényesítették a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékát, amelyben felosztották Kelet-Európát német és szovjet érdekszférára. A második front létrejöttével a lengyel kormány belátta, hogy a romániai hídfő további védelme nem lehetséges, és elrendelte a csapatok kimenekítését a semleges Romániába.Sanford 2005, pp. 20–24 Október 1-jére Németország és a Szovjetunió teljesen lerohanta Lengyelországot, bár a lengyel kormány soha nem adta meg magát. Emellett a megmaradt szárazföldi és légierőt kimenekítették Romániába és Magyarországra. Később számos menekült csatlakozott az újjászervezett lengyel hadsereghez a szövetséges Franciaországban, az Egyesült Királyságban és a francia gyarmat Szíriában.
A szeptemberi hadjárat következményeként ellenállási mozgalom szerveződött. A lengyel fegyveres erők a háború végéig részt vettek a szövetségesek hadműveleteiben. Németország a Szovjetunió ellen 1941. június 22-én indított támadás során elfoglalta a szovjetek által megszállt lengyel területeket, majd elvesztette azokat a Vörös Hadsereg 1944-es előrenyomulásakor. A háború folyamán Lengyelország háború előtti lakosságának több mint 20%-át vesztette el; a megszállás pedig a második Lengyel Köztársaság végét jelentette.
Szembenálló felek Németország 160px|balra|bélyegkép|Brauchitsch, a hadjárat főparancsnoka Hitlerrel
Németországnak jelentős számbeli fölénye volt Lengyelországgal szemben, és a támadás előtt erős hadsereget hozott létre. A Heer (Szárazföldi Hadsereg) 2400 harckocsival rendelkezett, melyek hat páncéloshadosztályba voltak beosztva, és újfajta harcmodort alkalmaztak. Eszerint ezeknek a hadosztályoknak szorosan együtt kellett működniük a hadsereg más elemeivel. A feladatuk, hogy rést nyissanak a védelmen, majd az egyes ellenséges egységeket egymástól elszigetelve biztosítsák azok bekerítését és megsemmisítését. Ez a művelet ismétlődött, a páncélosokat pedig a kevésbé mozgékony gépesített gyalogság és a gyalogság követte. A Luftwaffe (Légierő) biztosította a taktikai és stratégiai légifölényt, főként a zuhanóbombázók révén, melyek az ellenséges utánpótlási és kommunikációs vonalakat támadták és zilálták szét. Ezen új módszereket együttesen Blitzkriegnek (villámháború) nevezték. Basil Liddell Hart és Alan John Percivale Taylor angol történészek szerint a lengyelországi hadművelet a „Blitzkrieg-elmélet” tökéletes demonstrációja volt.B.H.Hart & A.J.P Taylor, p41
A repülőgépeknek fontos szerepük volt a hadjáratban. A bombázók támadtak városokat is, így a terrorbombázás révén súlyos veszteséget okoztak a polgári lakosság körében. A Luftwaffe 1180 harci gépe a következőképpen oszlott meg: 290 Ju 87 „Stuka” zuhanóbombázó, 1100 hagyományos bombázó (főként He 111-esek és Do 17-esek), 550 szállító és 350 felderítő repülőgép.Bombers of the Luftwaffe, Joachim Dressel and Manfred Griehl, Arms and Armour, 1994The Flying pencil, Heinz J. Nowarra, Schiffer Publishing,1990,p25 Németországnak összesen majdnem 4000 korszerű repülőgépe volt, ezek közül 2315 vett részt a Lengyelország elleni támadásban.A History of World War Two, A.J.P Taylor, Octopus, 1974, p35 A spanyol polgárháború során szerzett tapasztalatok révén valószínűleg a német Luftwaffe volt a legtapasztaltabb, legjobban képzett és legjobban felszerelt légierő a világon 1939-ben.
Szovjetunió Az angol–francia–szovjet tárgyalások során a szovjet vezérkari főnök, Borisz Mihajlovics Saposnyikov azt nyilatkozta 1939 augusztusában, hogy a Szovjetunió egy Németország elleni háború esetén 120 gyalogos és 16 lovas hadosztályt tudna kiállítani, továbbá 5000 közepes- és nehézfegyverzetet, 9-10 000 harckocsit, valamint 5000-5500 bombázó- illetve vadászrepülőgépet lenne képes bevetni.Mihail Heller–Alekszandr Nyekrics: Orosz történelem, II. kötet: A Szovjetunió története; Osiris Kiadó, Budapest, 2003., 323. oldal A valóságban azonban a Vörös Hadsereg helyzete kétségbeejtő volt, aminek két fő oka volt: az egyik, hogy a legjobb katonai vezetőket likvidálták, a másik pedig az ipar, és ezen belül pedig a hadiipar helyzete.
„A nagy terror” során „1937 májusától 1938 szeptemberéig represszió áldozata lett az ezredparancsnokok csaknem fele, majdnem az összes dandárparancsnok és katonai körzetparancsnokok, a katonai tanácsok tagjai és a körzetek politikai főcsoportfőnökei, a hadtestek, hadosztályok és dandárok politikai tisztjeinek többsége, az ezredkomisszárok közel harmada, a katonaiskolák tanári karainak számos tagja.”Heller–Nyekrics: Orosz történelem, II. kötet, 284. oldal
A szovjet ipar helyzete hasonló volt, mint a Vörös Hadseregé: ez az imponáló számadatok mögötti igen kismértékű termelésnövekedésben, stagnálásban, illetve visszaesésben mutatkozott meg. Ennek megint csak két fő oka volt: az egyik maga a tervutasításos rendszer, a harmadik ötéves terv (1938–1942) irreálisan előirányzott feladatai; a másik pedig az, hogy a sztálini terror az ipar vezetői közül is sok áldozatot szedett. Az utóbbi miatt „a félelem, az általános gyanakvás, a bizonytalanság mesterségesen kialakított légkörében nagy tere nyílt az új irányító osztály – a karrieristák, törtetők, feljelentők, lógósok, egoisták és rágalmazók – előretörésének”.Heller–Nyekrics: Orosz történelem, II. kötet, 298. oldal
A fentiek a hadiiparra is rányomták a bélyegüket: a Szovjetunióban a világháború küszöbén, kezdetén nem működött az új fegyverzetfajták (harci repülőgépek, harckocsik, tüzérségi rendszerek) sorozatgyártása. 1940-ben például, amikor Európában már tombolt a háború, a Szovjetunióban mindössze 20 db MiG–3-as vadászgépet, 2 db Pe–2-es zuhanóbombázót, 64 db Jak–1-es vadászgépet, valamint 115 db T–34-es és 243 db KV–1 harckocsit gyártottak le – annak ellenére, hogy a Szovjetunió költségvetésének kb. egynegyedét költötték honvédelemre.
A helyzetet még rontotta, hogy a pártvezetők (például Sztálin, Zsdanov) közvetlenül és inkompetens módon beleszóltak az egyes fegyverek, fegyvertípusok tervezésébe, akiknek katonai tapasztalatai „valahol a polgárháború korszakának szintjén ragadtak le”. Ilyen jellegű döntések miatt például a háború küszöbén beszüntették a 45 mm-es és 76 mm-es harckocsi-elhárító ágyúk gyártását. Amikor pedig ezért a fegyverkezési népbiztos a KB-bizottság ülésén szót emelt, nemhogy figyelemre se méltatták, hanem 1941-ben le is tartóztatták. Számos konstruktőrt szabotázzsal vádoltak, egyeseket pedig ki is végeztek. „A háborús készülődés rohamában egyébként is gyors ütemben folyt mindenütt a bűnbakkeresés – kivéve a párt- és államirányítást.”
Az, hogy ennek ellenére mégis sikerült sikereket elérni a fegyverek fejlesztésben és gyártásban, az elsősorban azoknak a mérnököknek volt köszönhető, akik közül sokan fogolyként börtönmunkahelyeken, saraskákban dolgoztak, mint például a híres repülőgép-tervező, Andrej Tupoljev.
A fentiek egyik következménye volt, hogy Anglia és Franciaország nagymértékben ingadozott 1939-ben, hogy katonai szerződést írjon alá a Szovjetunióval, mivel kételkedtek a Vörös Hadsereg ütőképességében.Heller–Nyekrics: Orosz történelem, II. kötet, 322. oldal Ez pedig különösen a téli háborúban mutatkozott meg, amely után a német vezetés „agyaglábakon álló óriásként” tekintett a Szovjetunióra, és később elég erősnek érezték magukat a hatalmas ország megtámadásához is.Heller–Nyekrics: Orosz történelem, II. kötet, 320. oldal
Lengyelország bélyegkép|jobbra|260px|Lengyel katona 1939. szeptember 11-én Varsóban, kezében egy He 111 bombázó maradványával bélyegkép|jobbra|260px|Lengyel 7TP könnyű harckocsi bélyegkép|jobbra|260px|Lengyel PZL.37 Łoś közepes bombázó
1936–1939 között Lengyelország nagy összegeket fordított a Központi Ipari Körzet (Centralny Okręg Przemysłowy) iparosítására. A Németország ellen vívandó védekező háború előkészületei már évek óta folytak, de a háború kezdetét legkorábban 1942-re becsülték. Hogy növelhesse az iparosításra fordítható pénz mennyiségét, Lengyelország az általa gyártott modern felszerelések nagy részét eladta. 1936-ban a lengyel kormány létrehozta a Nemzeti Védelmi Alapot (Fundusz Obrony Narodowej), hogy pénzt gyűjtsön a fegyveres erők harci képességének javítására. A lengyel hadsereg körülbelül egymillió katonával rendelkezett, de szeptember 1-jére kevesebb, mint felüket mozgósították, mivel a nyugati szövetségesek kérésére augusztus 30-áról 31-re halasztották a teljes mozgósítás elrendelését. Akik csak később értek a frontra, súlyos veszteségeket szenvedtek, amikor a Luftwaffe a tömegközlekedést kezdte támadni. A lengyel hadsereg kevesebb páncélossal rendelkezett, mint a németek, valamint ezek az egységek a gyalogság közt voltak szétosztva, így képtelenek voltak hatékonyan felvenni a harcot az ellenséggel.
A lengyel–szovjet háború tapasztalataiból alakították ki a lengyel hadsereg szervezeti és működési doktrínáját. Ellentétben az első világháború „lövészárok-hadviselésével”, a lengyel-szovjet háborúban a lovasság mozgékonysága döntő szerepet játszott. Lengyelország felismerte a mobilitás előnyeit, de vonakodott attól, hogy nagy összegeket fektessen az azóta kifejlesztett drága és még kipróbálatlan új találmányokba, és hadseregét felszerelje velük. Ennek ellenére a lengyel lovas dandárokat mobil lovas gyalogságként használták, amelyek bizonyos sikereket értek el a német gyalogság és lovasság ellen.
A Lengyel Légierő súlyos hátrányban volt a Luftwafféval szemben, jóllehet a közhiedelemmel ellentétben a lengyel légierőt nem semmisítették meg még a földön. Bár hiányoztak a modern vadászgépek, a lengyel pilóták a világ legképzettebbjei közé tartoztak. Ez az angliai csatában be is bizonyosodott, mivel a lengyel pilótáknak fontos szerepük volt a Luftwaffe legyőzésében.Michael Alfred Peszke, Polish Underground Army, the Western Allies, and the Failure of Strategic Unity in World War II, McFarland & Company, 2004, , Google Print, p.2