XXII. János uralkodói néven lépett a pápai hatalom teljes birtokába a katolikus egyház történetének 196. egyházfője. János volt a második avignoni pápa, és mindenképpen a legjelentősebb. Tizennyolc éves pontifikátusa során alapvető változtatásokat hajtott végre az egyházi szervezetben. Kiegészítette a kánonjogi gyűjteményt, a Corpus Juris Canonici-t, amely aztán változatlan formában maradt a 16. századig. János legfőbb pápai szempontja a francia trón támogatása mellett az egyházi fegyelem erősítése és a belső tanok egységesítése volt. Az energikus pápa kitűnő szervezőnek és politikusnak bizonyult hosszú uralkodása során, amellyel el tudta érni, hogy a francia trón és az Anjou-ház között egyensúlyban tartotta hivatalát. Kemény eszközökkel lépett fel a Német-római Birodalom új császára, IV. Bajor Lajos ellen. Az egyház újraszervezése mellett a császár ellen folytatott harc volt János pontifikátusának egyik legfőbb sarokpontja . Dante úgy írt az egyházfőről, hogy szívében három fenevad is fészkel: a bujaság, a kegyetlenség és a kapzsiság. Ezzel utalni akart János császárellenes politikájára, de nagy szerepet kapott benne az is, hogy a pápa korának legkiemelkedőbb pénzügyi vezetője is volt.

Élete és pályafutása Az avignoni pápaság későbbi meghatározó alakja 1244-ben született a franciaországi Cahors városában Jacques Duèze avagy Jacques d'Euse néven. A csizmadiamester gyermeke ifjú korában nem is álmodhatott az egyház legfőbb hivataláról, hiszen kispolgári családjának sem befolyása sem pénze nem volt Jacques karrierjéhez. Az ifjú Duèze azonban roppant érdeklődést mutatott Isten egyháza iránt, így fiatalon a domonkosok közé állt. Az éles eszű Jacques nagyon gyorsan tanult, és az alapvető teológiai tudományok elsajátítása után el is hagyta szülővárosát. Montpellier-ben folytatta teológiai tanulmányait, majd Párizsban jogot tanult. Az egyetemeken közismert volt furfangos észjárásáról, amelynek köszönhetően igen fiatalon felléphetett a tanári katedrára. Toulouse-ban és Cahors-ban is tanított jogot, majd Albi kanonokjává nevezték ki. 1289-ben Nápolyba utazott, amely életének egyik fontos állomásaként említhető, hiszen itt közeli kapcsolatba került II. Károly királlyal és udvarával. Az uralkodó bizalmasává vált, később Károly személyes titkárává majd kancellárrá nevezte ki a domonkos szerzetest. Jacques ekkor került közel a pénzügyek intézéséhez, és belelátott az Anjouk kiterjedt hivatalrendszerébe is. 1300-ban tért vissza Franciaországba, ahol Fréjus püspökének szentelték fel. 1310-ben Avignonba hívták, ahol V. Kelemen pápa a város püspökévé szentelte fel. Egy évvel később a vienne-i zsinat titkára lett, ahol jogi tudásával segített a pápának és IV. Fülöp francia királynak. Jogi értekezéseiben elítélte a VIII. Bonifác elleni pert, ugyanakkor kiváló jogi érvrendszert épített fel a templomosok elleni eljárásokhoz. 1312. december 23-án Kelemen a portugáliai Porto város bíboros-püspökévé szentelte fel. Ebben a rangjában hívták meg V. Kelemen halála után, 1314-ben a bíborosi kollégium tanácskozására.

Sede vacante V. Kelemen 1314-es halála után az összeülő bíborosok nehéz döntés előtt álltak. A pápaválasztásra jogosult huszonhárom bíborosból nyolc itáliai, egy spanyol volt, míg a fennmaradó tizenhárom francia. Azonban a túl nagyra sikerült francia párt sem maradt egységes. Tízen Gascogne-ból származtak és nagyrészt a néhai Kelemen rokonaiból tevődtek össze, akikkel a három provence-i bíboros nem értett egyet a pápaválasztás terén. A külső viszonyokat sem lehetett éppen idillinek nevezni. Az 1314. november 29-én elhunyt IV. Fülöp után a francia központi hatalom meggyengült. X. Lajos és V. Fülöp folyamatos beleszólása mindig másfelé terelte a konklávé menetét. Emellett Kelemen kívül rekedő rokonai is fegyveres erővel próbálták befolyásolni a bíborosokat. A két év és három hónapon keresztül húzódó választáson egyszerűen képtelenség volt megszerezni a kétharmados többséget. Eleinte a Carpentrasban összegyűlő bíborosi kollégium abban sem tudott megegyezni, hogy hol tartsák meg a végső konklávét.A vándorló gyűlésekről később szó szerint megszökdöstek a bíborosok, megrémülve a fegyveresek fenyegetéseitől. Az egyre jobban elhúzódó választást végül a hatalmát megszilárdító V. Fülöp elégelte meg, és ahogyan több krónika is leírja, csellel sikerült összezárnia a bíborosokat. A történet szerint V. Fülöp X. Lajos gyászszertartására hívta meg a bíborosokat Lyonba, ahol a megjelent kardinálisokat bezárták, és falakat emeltek a kijáratok elé. A kényelmetlen körülmények ugyan eredményre sarkallták a kollégiumot, de a következő pápa személyében mégsem sikerült megállapodniuk. Az itáliaiak és a franciák ugyanúgy saját soraikból akartak egyházfőt választani, de mindkét nemzet bíborosai két ellenséges pártra szakadtak. Az ekkor 72 éves Jacques Duèze bíboros ebben a környezetben is feltalálta magát, és hogy véget vessen a kenyéren és vízen élő konklávénak, cselhez folyamodott. A források szerint Jacques igen ambiciózus volt már Kelemen korában is, és pénzzel is igyekezett biztosítani helyét a pápai trónon. Amikor ezt veszélyben érezte, elvonult a kolostor egyik szegletébe, és csak inasát küldte a vitatkozó bíborosok közé. Az inas azt jelentette, hogy gazdája súlyos beteg. Amikor megjelent a tanácsban Jacques elővette legmegtörtebb és betegebb ábrázatát, amelynek a döntésképtelen kollégium úgyszólván megörült, hiszen a zsákutcában vergődő választásoknak mindig az lett a vége, hogy egy majdnem haldokló bíborost, egy átmeneti megoldást választottak meg a Szentszékre. Duèze bíboros kiváló pápapótlónak tűnt, és a kényelmetlen körülményektől is szabadulni igyekvő bíborosok 1316. augusztus 7-én megválasztották őt pápának. Szeptember 5-én Lyonban koronázták meg az időközben mennyei akaratra felépült bíborost, ahol felvette a XXII. János uralkodói nevet.

Az egyházszervező pontifikátus Minoriták a Szentszék ellen János a középkori egyház átalakulásának idején lépett a pápai trónra. A középkori társadalmi és filozófiai felfogás nagy változásokon ment keresztül a rendiség és a polgárság megjelenésével. János pontifikátusa során mérhetetlenül sokszor találkozott a megváltozott viszonyok nehézségeivel. Ezek egyike rögtön trónra lépése után felforgatta az avignoni kúriát, és uralkodása során végig ott lebegett János feje felett. Az átfogó probléma a korábban a pápaság hű támaszát adó ferencesek rendjén belül bontakozott ki. A renden belül már évek óta különböző irányzatok alakultak ki, amelyek megzavarták a rend egységét, sőt lassan az egyházi szervezetet és a pápa uralmát is kétségbe vonták. A korábban a kolostorokból kiinduló reformkezdeményezések a 14. századra átkerültek az egyetemek és különböző teológiai vitafórumok kezébe. Az egyetemeken tanító ferencesek egy része pedig egyre jobban a pápai hatalom ellen hangolta a közvéleményt.A XXII. János által egyre jobban kiépülő pápai abszolutizmus ellen lépett fel több ferences szerzetes-tanár is, akik közül a legjelentősebbek Páduai Marsilius, a párizsi egyetem rektora és Janduni János volt. A ferences filozófusok gondolatai Aquinói Szent Tamás tanításaira alapozva alkották meg a népfelség elvére épülő Defensor pacis, azaz A béke őre című művet. Az 1326-ban nyilvánossá tett értekezést egyébként IV. Lajosnak ajánlották, és abban úgy vélekedtek, hogy miután a pápa és a királyok is a nép megbízatásából kapják hivatalukat, mindkettő visszavonható, amennyiben rosszul végzik dolgukat. (Ezzel olyan eszmét elevenítettek fel, amely a magyar közigazgatásban I. István koráig mindennapos gyakorlat volt.) A béke és a nép gyarapodása kell hogy legyen az uralkodók legfőbb célja, amelynek elsődleges őre a császár. A rend fenntartása mindenképpen karhatalmat igényel, ezért a világi hatalmat az egyház fölé helyezi. A két tanár tagadta a pápa primátusát és az egyházi szervezet isteni eredetét. A pápai abszolutizmus ellen ők a rendiség elvei alapján érveltek. Eszerint a nép által választott főpapok képviselik a nép akaratát, amely a zsinatokon (latinul: concilium) képviselteti leginkább erejét. Ezért tanításukban leszögezik, hogy a pápai hatalom a zsinatok felügyelete alá tartozik. Ezt az elvet nevezik konciliarizmusnak. A súlyos filozófiai vádak lassanként teológiai alapokra is szert tettek. Ennek megalapozását az angol származású Ockham Vilmos adta meg, aki szintén ferences volt és a párizsi egyetemen oktatott. A tomizmussal, azaz Aquinói Szent Tamás tanaival szemben a nominalizmus elméletét dolgozta ki, amely az egyháztól független Isteni akaratot fejtette ki. Eszerint az üdvösség nem a kegyelemből, tehát az egyház által közvetített vezeklésből fakad, hanem az isteni akaratból. bélyegkép|balra|200px|Ockham Vilmos arcképe és aláírása egy 1341-ből származó vázlaton János számára azonban a fenti teológiai mozgalmak csak a kisebb terhet jelentették. Az inkvizíció nyomozást indított mindhárom egyetemi tanár ellen, de Marsilius és János barát a büntetés elől Bajorországba menekült, míg Ockhamet 1324-ben börtönbe vetették Avignonban. Négy évvel később azonban sikerült megszöknie, és ő is Bajor Lajos udvarába menekült. A három szerzetes nem jelentett túlzott fenyegetést a pápai hatalomra, azonban sokkal veszélyesebbnek tűnt a ferencesek között dúló vita. Ennek szélsőséges csoportját a spirituálisok alkották, akiknek álláspontját a pápai történelemírás gyakran szegénymozgalomnak nevezi. A mozgalom élére Ockham és Marsilius állt, akik nemcsak a spirituálisok elveit igyekeztek érvényesíteni, hanem saját elméleteik mögé is tömegeket állítottak. A spirituálisok úgy vélték, hogy az egyháznak, de kezdetben a ferences rendnek mindenképpen minden vagyonról le kell mondania. Az evangéliumi szegénységet hirdették, és nem riadtak vissza a radikális átalakítástól sem. Az indulatok akkor szabadultak el igazán, amikor V. Kelemen halála után nem sokkal meghalt a rend nagymestere is, és az új rendfőnök, Cesenai Mihály a spirituálisok nézetei mellé állt. A ferencesek mérsékelt szárnyát konventuálisoknak nevezték, akik tehetetlenné váltak a nagymester támogatása nélkül. Az elsősorban Franciaország és Itália déli részén kialakuló spiritualizmus végül erőszakba csapott át. A rend radikális szárnya kihirdette, hogy a pápát nem ismerik el feljebbvalójuknak, és kisajátítottak néhány kolostort. 1318. január 23-án János a korábban indított vizsgálat eredményeként eretneknek bélyegezte a spirituálisok tanainak nagy részét, és aki nem mondott le tanairól, azt máglyahalállal büntették.

A vita különben ama teológiai kérdés köré épült fel, miszerint Jézusnak és tanítványainak volt-e vagyona. A spirituálisok szerint semmiféle vagyonuk nem volt, éppen ezért a jelen pápaságának és egyházának is ezt a szegénységet kellene követnie. János 1323. június 25-én kelt Quia nonnunquam kezdetű bullájában hivatalosan is eretneknek nevezte azt a kijelentést, miszerint Krisztusnak és tanítványainak nem volt vagyonuk. A pápa reagálása ellen Cesenai Mihály és Ockham Vilmos is fellépett, akiket János Avignonba idézett a kúria elé. De a ferences vezetők 1328-ban Bajor Lajos udvarába menekültek, akinek igen jól jött a szerzetesek segítsége a pápa elleni harcban, amely a korábbiaktól abban különbözött, hogy nem a befolyás vagy a katonai erő döntött, hanem leginkább a különböző teológiai elméletek.

Feléledő pápaság-császárság harcok