William Buel Franklin (York, 1823. február 27. – Hartford, 1903. március 8.) az Amerikai Egyesült Államok hivatásos katonatisztje, az Uniós hadsereg vezérőrnagya volt az amerikai polgárháború folyamán. Osztályelsőként végzett a West Point katonai akadémián és topográfiai mérnökként kapott beosztást. 1845-ben részt vett a Sziklás-hegységbe vezetett expedíción. Harcolt a Mexikói–amerikai háború a Buena Vista-i csatában. 1859-ben átvette a Kapitólium épületének mérnöki felülvizsgálati feladatát, 1861-ben pedig a Kincstár épületével tette ugyanezt. A polgárháború kitörésével ezredesi rangot kapott, majd 1862-ig fokozatosan a VI. hadtest parancsnokának rangjáig emelkedett a Potomac Hadsereg kötelékében. Számos ütközetben vett részt a keleti hadszíntér harcaiban. A Fredericksburgi csata után kinevezték felettesének Joseph Hookert, aki alacsonyabb rangú volt nála, eltávozást kért és visszatért a hadügyminisztérium állományába. Robert E. Lee konföderációs tábornagy Pennsylvaniai hadjárata elől kénytelen volt szülővárosából, Yorkból elmenekülni. 1863 tavaszán a Mississippintúli katonai körzet és a XIX. hadtest parancsnoka lett. 1864 márciusában Nathaniel P. Banks vezérőrnagy parancsnoksága alatt elindult a Red River hadjáratban Nyugat-Louisiana elleni műveletre, ahol a Mansfieldi csatában megsebesült a lábán, de csapataival maradt. Sebe egyre rosszabb állapotba került, ezért kalandos úton visszatért Washingtonba. Sebesülése jelentősen akadályozta a további szerepvállalásban és a Ulysses S. Grant altábornagy nevével fémjelzett hadseregvezetés sem adott neki pozíciót. 1865-től teljesen leszerelt és először a Colt fegyvergyárának alelnöke lett, mely pozíciót 1888-ig töltötte be. 1872-től a connecticuti állami törvényhozás épületének főmérnöke lett.
Ifjúsága és katonai karrierjének kezdete
William B. Franklin a Pennsylvania állambeli York városában született. Apja Walter S. Franklin politikus, anyja Sarah Buel volt. Apja a Kongresszus alsóházának titkárságán dolgozott 1833-tól 1838-ig. Egyik nagyapja, Samuel Rhoads tagja volt a Kontinentális Kongresszusnak és Pennsylvaniát képviselte.
James Buchanan, az Egyesült Államok későbbi elnöke, ekkoriban szenátorként szolgált és ő ajánlotta Franklint a West Point katonai akadémiára 1839. júniusában. Franklin az 1843-as évfolyamban az első számú tanulmányi eredménnyel végzett és ennek alapján topográfiai mérnöki beosztást nyert a hadseregben. Első megbízatása a Nagy-tavak környékén végzett felmérésnél való segítségre szólította. Ezután a Sziklás-hegységbe küldték két évre, hogy Stephen W. Kearny expedíciójában legyen földmérő. A Mexikói–amerikai háborúban John E. Wool tábornok beosztottjaként szolgált és címzetes elöléptetést kapott főhadnagyi rangra a Buena Vista-i csatában tanúsított előmeneteléért. Mexikóból való hazatérése után különböző mérnöki feladatokat kapott a hadügyminisztériumtól Washington Washington városában. 1857-ben előléptették századossá, a Világítótorony bizottság hadseregmérnöki titkárságának tagja lett. Feladata a rengeteg már létező világítótorony és az újak építési feladatainak felügyelete volt az atlanti partokon New Hampshire-ben és Maine államban., United States Lighthouse Society 1859 novemberében átvette a Kapitólium épületének építési igazgatását Montgomery C. Meigstől. 1861 márciusában, közvetlenül a polgárháború kitörése előtt Washingtonban kinevezték a pénzügyminisztérium épületének építési igazgatójának.
1852-ben Franklin feleségül vette Anna L. Clarke-ot, Matthew St. Clair Clarke leányát, aki apját megelőzve dolgozott a Kongresszusi alsóház titkárságán. A házaspárnak nem születtek gyermekei.
A polgárháborúban A keleti hadszíntéren
Franklin 1861. június 18-án lett a 12. US gyalogezred ezredese. A Bull Run-i csatában dandárparancsnoki beosztásban vett részt. A vereség után a hadsereg parancsnokát, Irvin McDowell vezérőrnagyot felmentették és helyére George B. McClellan vezérőrnagyot nevezték ki. McClellan mint West Pointot végzett uniós tisztet hadosztályparancsnokká emelte az újraszervezett Potomac hadseregben. Augusztus 20-án nevezték ki az önkéntes erők dandárparancsnokának, melynek hatályát visszadátumozták május 17-re. 1862 márciusában McClellan a már meglevő négy hadtest mellett kinevezte Fitz John Portert és Franklint is hadtestparancsnokká. Franklin kapta a VI. hadtest irányítását, melyet a Virginiai-félszigeti hadjáratban vezetett. A VI. hadtest nem harcolt kimerítően a Hétnapos hadjárat folyamán sem, eltekintve a 2. hadtesttől, amelyet erősítésként a súlyos küzdelemben álló V. hadtest segítségére küldtek Gaines' Mill-i ütközetben. A Hétnapos hadjárat visszavonulása után a hadsereg Harrison's Landingnél alakított ki erődített állást és várakozott a Virgniai egyéb részein küzdő erősítésekre. 1862. július 4-én előléptették vezérőrnaggyá.
Franklin talán a mellőzést látva Erasmus D. Keyes vezérőrnaggyal, a IV. hadtest vezetőjével együtt a Virginia-félszigeti hadjárat abbahagyására szavazott, mikor Abraham Lincoln elnök a Harrison's Landingi látogatásán körkérdést intézett a hadtestparancsokokhoz. Az elnök döntését Henry W. Halleck vezénylő tábornok 1862. augusztus 3-án tolmácsolta és utasítást adott a hadjárat befejezésére. McClellan hadtesteit ennek értelmében vissza kellett hajózza Acquia Landingbe és onnan John Pope vezérőrnagy hadseregéhez kellett induljanak. Pope augusztus végén támadást indított Stonewall Jackson portyázó erői ellen és Franklin hadteste nem ért oda a Második Bull Run-i katasztrófához. A csatavesztés következményeképpen a Potomac Hadsereg elvesztette Pope vezetésébe helyezett bizalmát és Washingtonba visszavonulva kaotikus jelenetek alakultak ki. Félve, hogy a katonák feletti irányítást a kormányzat elveszti, Lincoln kabinetjének ellenállását is legyűrve ismét McClellan irányítása alá helyezte a hadtesteket. 1862 szeptember elején a hadsereg elindult északnyugat felé, ellenállni Robert E. Lee tábornagy Maryland államot meghódítani megkísérlő erejének.
A Maryland hadjáratban McClellan három különálló oszlopban meneteltette a hadsereget. A legdélebbi oszlopnak Franklin lett a parancsnoka. Lee-nek pár nap időre lett volna szüksége, hogy Harpers Ferry helyőrségét térdre kényszerítse, majd újraegyesítse csapatait. McClellan a korábbiakkal szemben váratlanul energikusan tört előre és meghiúsította ezt a műveleti tervet. Ennek következményeképpen került sor 1862. szeptember 14-én a South Mountain-i ütközetre. A South Mountain hegyein három hágón kellett áttörni. Franklin oszlopának a legdélebbi, Crampton-hágó jutott, melyet Howell Cobb dandárja védett. Franklin nagy létszámfölénye ellenére kétszer is erősítést kért McClellantől, amelyet aztán nem kapott meg. Ennek ellenére az uniós katonák áttörték a védelmet és Ezra Carman szerint 887 total 130 délit megöltek, és további 759-et megsebesítettek, amivel az ellenálló erők minden harmadik emberét eliminálták. A saját veszteség 115 fő halott és 416 fő sebesült volt. Megjegyzendő, hogy a győzelem után Franklin csapatai nem üldözték és nem kerítették be Lafayette McLaws vezérőrnagy hadosztályát, pedig McClellan ezt a célt tűzte ki Franklin elé az áttöréssel. Franklin áttörése nem tudta megakadályozni Harpers Ferry bekerítését és megadását, McLaws pedig hadosztályával együtt a Potomac-folyó vonalát követve kimenekült a fenyegető bekerítésből.
Három nappal később sor került a hadjáratot eldöntő csatára Antietamnél. A Franklin által üldözött McLaws teljes erejével részt vett Lee védelmében, míg a VI. hadtest közreműködése ehhez képest eltörpült az uniós oldalon. Az V. és VI. hadtest a tartalékot képezte és Franklin sikertelenül próbálta meggyőzni Edwin V. Sumner vezérőrnagyot, hogy engedje a meggyengült konföderációs centrum ellen támadni. Sumner rangidős volt Franklinnel szemben és megtagadta ezt, így a VI. hadtest nagyrészt csak védelmi feladatot látott el.
Franklin George B. McClellan politikai szövetségese volt, részben emiatt esett ki a latolgatásból, mikor az 1862. november 7-én leváltott McClellan távozását követően kellett egy új hadseregparancsnokot választani. Az új parancsnok Ambrose E. Burnside vezérőrnagy lett. 1862. december 13-án, a Fredericksburgi csata folyamán viszont ő irányította a hadsereg egyik úgynevezett nagy hadosztályát. A balszárnyi nagy hadosztály az I. és a VI. hadtest embereiből állott. Franklin előző nap részletesen átbeszélt egy tervet Burnside-dal, amelyben az ő vezénylete alatt álló balszárny kapta a szerepet, hogy áttörjön Stonewall Jackson altábornagy konföderációs védelmén, míg a másik két seregtest lefoglalta volna Lee egyéb erőit. De a részletes utasítást írott paranccsá nem fogalmazta Burnside főhadiszállása. Franklin várta a parancsot egész éjszaka és az nem jött. Reggel hét óra tájban érkezett meg az írásos utasítás, de egészen más tartalommal, mint amit Franklin várt. Az új terv Franklin értelmezése szerint arról rendelkezett, hogy neki mindössze „legalább egy hadosztályt” kell Jackson ellen mozgatnia. Mivel ilyen erővel áttörés nem volt megkísérelhető, ezért Franklin azt hitte a terv tegnap óta különösebb vele folytatott kommunikáció nélkül megváltozott és neki csak kisebb szerep jut az ütközetben. Efeletti dühében a Burnside-tól odaküldött összekötő tiszt nem merte megmondani, hogy Franklin nem érti a kapott parancsot és mivel Franklin elrendelt egy támadást, azt közölte a főhadiszállással, hogy a tervnek megfelelően járnak el. Franklin utasítást adott John F. Reynolds vezérőrnagynak, hogy indítson támadást három hadosztállyal a konföderációs jobbszárny ellen.
Franklin csapatai azonban késve keltek át a Rappahannock-folyón Fredericksburgtől délre és emiatt nem volt tisztában vele, hogy George G. Meade vezérőrnagy, a támadást nem a konföderációs szárny megkerülésével kivitelezi, mint Burnside azt valószínűleg akarta, hanem fél mérfölddel korábban fordult a déli vonalak ellen és közvetlenül Jackson csapatainak közepébe támadott. Meade egy védtelenül maradt lyukban haladt előre körülbelül fél mérföldet. A másik két hadosztály élén David B. Birney és John Gibbon dandártábornok nem tudott vele együtt haladni, Abner Doublday pedig csak tüzérségével segített. Mindössze Meade csapatainak visszavetése és menekülése után tudta meg Franklin, hogy a támadók segítségre szorulnának. A Potomac Hadsereg parancsnoka, Burnside Franklint személyesen okolta a balsikerért, noha úgy tűnik, hogy utasítását betűre pontosan teljesítette. Mások vélemények szerint azonban Franklin nem tett eleget a parancsainak. „Ha a balszárnyi nagy hadosztály erélyesen teljesítette volna kiszabott feladatát korábban, vajon bárkiben kétség merülne fel az eredmény láttán? Én ezt nem hihetem. Ha Meade, Reynolds, vagy Hancock lett volna a parancsnok aznap biztos vagyok benne, hogy Fredericksburg nagy győzelemként vonul be a történelembe, nem pedig szörnyű mészárlásként.”