Szilágyi Gyula magyar szociológus, író, fordító, szociális munkás.

Könyvei és publicisztikái a mássággal élőkről, szexológiai témákról, hajléktalanokról, pszichiátriai betegekről, az ezredforduló iskolai nevelési problémáiról szóló szociográfiák. Cikkei a Hitel, Eső, Közpolitika, Forrás folyóiratban, de a legtöbbje az Élet és Irodalomban jelent meg. Egyetlen kisregényét Kutyavilág címmel a Helma kiadó adta ki.

Élete

Édesapja Szilágyi Gyula birkózó olimpikon, aki a londoni olimpián 1948 nyarán 5. helyezést ért el pehelysúlyban.

Középiskolai tanulmányait Sopronban a Roth Gyula Erdészeti Technikumban 1966-ban fejezte be. Ez a közösség alapozta meg természetszeretetét, a hatvanas évek karizmatikus erdész-tanáraira mindig nagy tisztelettel és empátiával emlékezett, mely több publicisztikájában is olvasható. Erdész technikusként a Budapesti Geodéziai Vállalatnál (BGTV) helyezkedett el Budapesten. Földmérőként együtt dolgozott a társadalom perifériájára sodródott, akkor politikailag megbízhatatlannak számító városi és az egyszerű falusi sorsból elszegődött emberekkel (figuránsokkal). Így kezdődött a magyar falvak 60-as évekbeli lakóinak feltérképezése a Bakonytól a Nyírségig. Itt találkozott újra Lovas Istvánnal, akit gyerekkora óta ismert és aki akkortájt szabadult a börtönből, ahol nyelveket tanult a vele sorsában osztozó jezsuitáktól. Később Lovas István ajánlására mellékállásként francia, német, orosz, angol szakfordítási munkákat vállalt a Belkereskedelmi Kutatóintézetnek és Országos Fordító és Fordításhitelesítő Irodának. Fordítói munkássága az egész életét végig kísérte. 1970-ben beiratkozott civil hallgatóként a Római Katolikus Hittudományi Akadémiára. Az igen szigorú és magas követelményű alma materára valamint professzoraira mindig úgy gondolt ahonnan életében a legmélyebb tudás birtokába jutott, erkölcsileg és intellektuálisan egyaránt.

Végül 1972-ben felvették a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára, ahol 1976-ban logopédus és látássérülteket oktató (tiflopedagógus) szakon szerzett diplomát. Tanulmányai közben rövid ideig dolgozott értelmi sérültek kollégiumában gyermekfelügyelőként.

1973-ban a Vakok Általános Iskolája és Nevelőotthonában helyezkedett el gyógypedagógusként, ahol Dr. Méhes József professzor vezetése alatt dolgozott, akivel munkáját szoros szakmai és mély emberi kapcsolat jellemezte. Tanári munkája mellett német angol, francia, orosz szakcikkeket fordított a tiflopedagógia tárgyköréből.

Irodalmi, képzőművészeti érdeklődésű ismerőseivel rendszeresen tartotta a kapcsolatot, lakása a 70-es években pezsgőnek mondható kulturális összejövetelek helyszíne volt, a hajnalig tartó kvaterkázások mellett az irodalmi, politikai folyóiratokról, új filmekről, művekről folyt a diskurzus. A társasághoz az évek során több reál vagy humán tudományokban jártas fiatal csatlakozott; erdészek, mérnökök, gyógypedagógusok, szobrászok, újságírók.

Fiatal korában – humorral teli, pajzán irodalmi kitérőként – foglalkozott Toldi-átköltésekkel és a Kámaszútrával, majd később a nevelőtanári pályája elején kezdte foglalkoztatni a szexuális nevelés. Baráti beszélgetései során és írásaiban is előkerültek szabadszájú ’témák’, inkább ironikus hangnemben, de sohasem öncélúan. Mint kiderült, ezekkel alapozta meg szexológiai kutatásait, „erotikográfiai” írásait.

Az érem másik oldalát is megismerni vágyva 1980-ban a Marxizmus-Leninizmus esti egyetemen végzett vallástörténet és valláskritikai szakon. Ez a hittudományi tanulmányaival szembeni, később is jellemző kettősség rendszeresen megjelenik írásaiban is, ahol a tudományos szocializmus akkor sulykolt közhelyeit, sztereotípiáit idézi ironizálva, és összeveti azokat az éppen tárgyává tett ’életvilággal’, a magyar mindennapok, a '70–'80–'90-es évek és a XXI. század eleje rögvalóságával.

1982-ben Kungyalu közelében, a Tisza egyik holtágánál egy természetvédelmi terület közepén vásárolt egy tanyát, amelyet élete végéig bővítgetett, javítgatott és használt családjával és családtagnak számító kutyáival együtt. Szívesen tartózkodott ott, alkotóháznak használva a tanyai nyugalmat, kikapcsolódásként időnként megkutatva a kungyalui kocsma közvéleményét egy-egy vitás témában.

A tanya építésének érdekében 1982–88 között a közelben, Tiszaföldvár–Homokon a Kisegítő – Foglalkoztató Iskola és Nevelőotthonban nevelőtanárkodott. Közben megismerkedett az ottani falvak lakóival, paraszti sorsokkal, ügyes-bajos dolgaikkal.

1988-1991 között a Vakok Állami Intézetében – a felnőtt vak és gyengénlátó embereket ellátó intézmény igazgatóhelyetteseként dolgozott, majd rövid szellemi szabadfoglalkozás után 1992-től tíz éven át Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálatnál dolgozott, mint csoportvezető projektkoordinátor ahol a szociális krízishelyzetben lévő családok segélyezése, társadalmi visszailleszkedésük szervezése és a szociális gondozók és ápolók képzésének szervezése volt a feladata.

A rendszerváltás után 1994-ben felvételizett az ELTE szociológiai szakára, ahol 1998-ban szerzett diplomát.

2003-tól a Budapesti Módszertani Szociális Központ Intézményeinél (BMSZKI) dolgozott, ahol az otthonukat vesztett, hajléktalan nők, utcára került anyák és gyermekeik társadalmi visszailleszkedésének segítése volt a feladata. Írásaiban így később is a legközelebbről, „in vivo” elemezhette a hátrányos helyzetű vagy fogyatékos személyek, csoportok társadalmi esélytelenségének okait, megkapaszkodási, előre jutási nehézségeiket az ezredforduló Magyarországán (pl.: Megbukott az Iskola? A királylány csókja talán még segít …)

Szívesen írt saját élményű szociográfiát, egy kitalált diagnózissal felvetette magát egy pszichiátria zárt osztályára, majd nyílt osztályán is heteket töltött, erről ír a Nincs kilincs című könyvében. Máskor „inkognitóban” hajléktalannak adva ki magát egy hetet töltött egy vidéki hajléktalanszállón, a tapasztalataira több publicisztikájában is utal.

2010 után – társszerzőként, a Corvinus egyetem munkacsoportjában – több alkalommal foglalkozott jövőkutatással, elsősorban a magyarországi kisebbségeknél jelentkező trendek elemzésével.

2010-ben a SZFE Gálffi László-osztályának vizsgaelőadásán a Tiszántúli Emanuelle „erotikográfiáiból” készült feldolgozásokat nagy sikerrel mutatták be az Ódry-színpadon. Szemelvényeit a dabasi színjátszók más feldolgozásban a mai napig is sikerrel játsszák.

XII. kerületi lakásukból rendszeresen járt kutyájával a János-hegyre futni, és súlyos betegsége ellenére élete utolsó éveiben is rendszeresen úszott a margitszigeti Sportuszodában.

Művei Szerzői könyvek

Publicisztikák

Fordítások

Jegyzetek

Kategória:1946-ban született személyek Kategória:2024-ben elhunyt személyek Kategória:Magyar szociológusok