A kringeni csata (dánul és , ) 1612. augusztus 26-án zajlott le a dél-norvégiai Gudbrandsdalen-völgyben a svéd hadsereghez igyekvő skót zsoldosok és a helyi norvég parasztok között. Győzelmükkel a közemberek megakadályozták, hogy a kalmari háborúban, a Dániával hadakozó svédek erősítéshez jussanak. Ugyan a csata túlzott hadászati jelentőséggel nem bír, ám elemi részévé vált a norvég folklórnak.
A skótok norvégiai expedícióját Skottetoget-nak (Skótjárás) szokás nevezni Norvégiában.
Előzmények A svéd haderő korábban is és később is nagy számban alkalmazott idegen zsoldosokat, mivel az akkor alacsonyabb népsűrűségű Svédország és a hozzátartozó Finnország lakosságából nem tudtak elegendő számú katonaságából kiállítani anélkül, hogy az a munkáskéz számának csökkenésével ne járt volna.
A svédek zömében németeket és németalföldieket alkalmaztak zsoldosként, de más nyugat-európai nemzetiségűek is megfordultak a seregükben. A skót zsoldosokat sok államban szívesen fogadták fel, mivel közelharcban remekeltek, s harciasságukkal, szívósságukkal félelmetes hírnévre tettek szert a csatákban. Skótok harcoltak Magyarországon is a török ellen, a nem sokkal korábban lezárult hosszú háborúban is, megemlíthető így szerepük Lippa 1595-ös védelmében.
A kalmari háborúban az Északi-tengeren levő kikötők dán blokád alá kerültek. A svédeknek viszont sikerült ellenőrzésük alá vonni két partmenti norvég tartományt, ezért csapataik megerősítésére elhatározták, hogy Skóciából toboroznak zsoldosokat, akiket norvég területen át vezényelnek seregükbe.
A svédek szolgálatában álló skót kalandor és diplomata, Sir James Spens toborozta a zsoldosokat. Vállalkozása kockázatos volt, mert az angol és skót trónt is uraló VI. (Stuart) Jakab IV. Keresztély dán királyt támogatta, akihez rokoni szálak fűzték, épp ezért megtiltotta minden alattvalójának, hogy svéd szolgálatba szegődjék. Skót és egyéb zsoldosokat a dánok is alkalmaztak, hasonló okok miatt, mint a svédek (a lakosságszám náluk sem tette lehetővé elegendő katona toborzását).
Spens a Sinclair-klánnal kötött megállapodást hadra fogható férfiak toborzásáról, amelynek az észak-skóciai Caithnessben volt a törzsterülete. A legénység két hajón indult el Dundee-ből és Caithnessből, majd találkoztak az Orkney-szigeteknél, s elindultak Norvégia felé.
A zsoldosok egy olyan szárazföldi útvonalon akartak Svédországba bevonulni, amelyet nem sokkal korábban németalföldi zsoldosok is használtak. Augusztus 20-án partra szálltak egy Romsdal melletti fjordban. Ezután a romsdali völgyön, egy viszonylag nehéz terepen indultak el a Gudbrandsdalen-völgynek.
A helyi norvég katonai erők nem mertek fellépni a skótok ellen, mert hónapokkal korábban flamand zsoldosok megverték őket, súlyos veszteségeket szenvedtek, s a flamandok nagy pusztítást okoztak a környéken is. A parancsnokok épp ezért közfelkelésre hívták fel Vågå, Lesja, Lom, Dovre, Fron és Ringebu lakosságát. A legenda szerint a helyi főszolgabíró, bizonyos Lars Gunnarson Hågå csatabárddal betért Dovre templomába, fegyverével háromszor a padlóra vágott és közölte az emberekkel, hogy ellenség érkezett a földjükre.
Szembenálló erők Gudbrandsdalen-völgyön át két század skót zsoldos gyalogos haladt Alexander Ramsay kapitány, George Sinclair klánvezér, George Hay és Sir Henry Bruce vezérletével. A legújabb kutatások szerint kardokon kívül nem bírhattak jelentősebb fegyverekkel, valószínűleg a svédektől kaptak volna teljes felszerelést.
A norvég közfelkelők fegyverzete sem volt különösebben jelentős, ők kaszákat, kardokat, lándzsákat, íjakat használtak, csak töredéküknél lehetett lőfegyver.
A norvég szájhagyomány olykor ezernél is többre becsüli a skót zsoldosok számát, ám a történészek szerint alig lehettek többen háromszáznál. A közfelkelők 300-500 emberből állhattak.
A csata Az ütközetről kevés hiteles leírás maradt fenn, a részletek jórészt a szájhagyomány útján ismertek. A norvégok két kémet küldtek ki lóháton a skótok megfigyelésére, egy férfit és egy Guri nevű nőt. Társaik a völgy keskeny részén állítottak csapdát a zsoldosoknak, s amikor azok elérték azt a szakaszt, Guri kürtszóval adott jelt a támadásra.
A skótok a meredély és egy arra csörgedező folyó között csapdába estek, így nem tudtak elmenekülni.
A norvégok farönköket és sziklákat zúdítottak a skótokra, majd íjakkal és puskákkal lőtték őket. A hagyomány szerint egy Berdon Sejelstad nevű norvégnak sikerült lövésével halálos sebet ejtenie George Sinclairen, aki az elsők között halt meg a csatában.
Miután a skótokat meggyengítették, a norvég parasztok kaszáikkal, kardjaikkal, lándzsáikkal, bárdjaikkal és más rögtönzött fegyverekkel estek neki a zsoldosoknak. Csak néhány skótnak sikerült elmenekülnie, a zsoldosok több mint fele elesett, másokat elfogtak a norvégok.
A foglyokat egy pajtába terelték, amelyet a szájhagyomány sokáig Skottelåven-nek (Skótpajta) emlegetett. Az épület évszázadokig megmaradt, majd 1940-ben, a német megszállás idején pusztult el. A foglyok többségét kivégezték, holttestüket a csatában elesettekéivel együtt a pajtától északra, tömegsírba temették, amely a Skottehaugen (Skóthalom) nevet kapta a szájhagyománytól.
Az életben hagyottakat Christianiába (ma Oslo) vitték, ahol tömlöcbe vetették őket. A túlélők között voltak a főtisztek, Ramsay és Bruce mellett James Moneypenny és James Scott is, akiknek sikerült visszatérniük Skóciába. Bizonyítékok vannak arra, hogy néhány foglyul ejtett skót Norvégiában maradt, rájuk ház- és helynevek utalnak, amelyek a csata területén kívül fordulnak elő.
Emléke Norvégiában a populáris kultúrában is meghatározó az emléke a kringeni csatának. A Folque nevű norvég folk-rock együttes Sinclairvise címen külön számot is szerzett róla.
Jegyzetek
Kategória:Norvégia csatái Kategória:Skócia csatái Kategória:Újkori csaták