Scott kapitány (eredeti címe Scott of the Antarctic) egy 1948-ban bemutatott angol életrajzi filmdráma, melyet Charles Frend rendezett. A forgatókönyvet Ivor Montagu és Walter Meade írták Scott jelentései és hátrahagyott feljegyzései alapján, ezekhez a rendező felesége, Mary Hayley Bell regényíró fiktív dialógusokat írt. A cselekmény Scott utolsó, tragikusan végződött útjának, az 1912-es Terra Nova-expedíciónak előzményeit és történéseit mutatja be, dokumentarista eszközökkel, a valós eseményeket meglehetős hűséggel követve. Robert Falcon Scott (1868–1912) brit tengerészkapitányt, földrajzi felfedezőt John Mills alakítja. A további szerepekben James Robertson Justice, Derek Bond, Kenneth More, John Gregson és a fiatal Christopher Lee látható.
A film főzenéjét Ralph Vaughan Williams írta, aki ennek dallamait később (1952-ben) felhasználta Sinfonia antartica című zenekari művében is.
Cselekmény 1904 szeptemberében Robert Falcon Scott kapitány – aki 1900–1904 között az Antarktisz partvidékén végrehajtott első, ún. Discovery-expedíciója során feltérképezte a Ross-tengert és több fontos földrajzi felfedezést is tett – hajója, az RRS Discovery fedélzetén visszatérőben van hazájába. Naplójába bejegyzi, hogy bár a Déli-sarkvidék partvidéke már jól ismert, a földrész belseje továbbra is feltáratlan. A kapitány visszatér a haditengerészethez, de a Déli-sark elérésének vágya fogva tartja.
1908-ban új expedíciót készít elő a Déli-sarkvidékre. Feleségét lelkesíti a terv. Scott felkeresi Dr. Edward Wilson orvos–zoológust, és rábeszéli, tartson vele. Wilson felesége veszélyesnek tartja a vállalkozást. Maga Wilson azzal a feltétellel szegődik el, hogy az expedíció célja a tudományos kutatás és nem a rekordhajhászás. Oates lovassági százados indiai állomáshelyéről utazik Londonba, hogy jelentkezzen az expedícióra. Scott meglátogatja az Északi-sarki sikereiről híres Fridtjof Nansent is, aki azt a tanácsot adja neki (és vetélytársának, a norvég Roald Amundsennek is), hogy sarkvidéki expedíción csak szánhúzó kutyákat használjon, de Scott ragaszkodik a mongóliai pónilovakhoz és modern motoros számokhoz is. A kapitány pénzgyűjtő körútja vegyes sikert hoz. A liverpooli üzletembereket csak az expedíció gazdasági haszna érdekli. Lelkes támogatók hozzásegítik, hogy szánhúzó kutyákat szerezzen be. Nagy nehézségekkel, némi kormányzati segítséggel tud összegyűjteni, ez csak erős megszorításokkal fedezi az expedíció költségeit.
1910. június 15-jén Scott és emberei a Terra Nova fedélzetén kihajóznak Cardiff kikötőjéből. Az új-zélandi Lyttelton kikötőjében kapják a hírt, hogy a norvég Roald Amundsen, akiről mindenki úgy hitte, hogy az Északi-sarkra indult, szintén a Déli-sark felé tart. Saját legénységét Scott megnyugtatja, hogy a tudományos kutatások előbbre valók, mint holmi versenyfutás a Déli-sarkra. Wilsonnal négyszemközt beszélve azonban a kapitány beismeri, hogy legfőbb szándéka a sark elsőként való elérése. Kikötnek az Antarktisz partján, tábort létesítenek, áttelelnek. 1911. június 22-én megünneplik a napfordulót (Midwinter).
1911 tavaszán (november 1-jén) Scott karavánja az ellátmánnyal, motoros szánokkal, pónikkal és szánhúzó kutyákkal nekiindul a Ross-selfjégen át a Déli-sark felé vezető hosszú vándorlásnak. Útközben több nagy lerakatot létesítenek, élelmiszerből, fűtőolajból. A motoros szánok rövidesen felmondják a szolgálatot. Scott keserűen felidézi Nansen óvó szavait. Félúton, a Beardmore-gleccsernél lelövik a pónikat, húsukból ennivaló lesz. Emberei egy részét Scott visszaküldi a kutyákkal. Az út háromnegyed részétől csak Scott és négy kiválasztott társa (Wilson, Oates, Bowers és Edgar Evans) nekiindul a végső „csúcstámadásra”. A szánokat gyalogosan, maguk húzzák. Nagy erőfeszítés árán 1912. január 18-án elérik a sarkot, de már ott találják Amundsen hátrahagyott sátrát Norvégia zászlajával. A norvégok 35 nappal megelőzték őket, egy ideig vártak rájuk, aztán visszaindultak a partvidék felé. A nyomok mutatják, hogy Amundsenék szánhúzó kutyákkal érkeztek a sarkra. Az angolok megtalálják Amundsen levelét, melyben arra kéri Scott kapitányt, kézbesítse azt Norvégia királyának. A végtelenül csalódott csapat kitűzi a brit zászlót is. Készítenek egy csoportképet, majd elindulnak a hosszú visszaútra. Scott kételkedni kezd, hogy képesek lesznek-e erre.
Az idő elromlik, a hőmérséklet –40 °C alá zuhan, közeledik a sarki tél. Scott és kísérői éhséggel, fűtőolajhiánnyal és fagyási sérülésekkel küzdenek. A fennsíkról való ereszkedés közben a sérült és elgyengült Evans elesik, fejsérülését nem éli túl. A többiek a hátrahagyott anyagraktárhoz érve azzal szembesülnek, hogy kannákból érthetetlen módon kifolyt vagy elpárolgott a fűtőolaj. Oates százados elfagyott lábával csak vonszolja magát, a csoport menetsebessége lecsökken. Wilson megvizsgálja Oatest, lelket önt bele, de nyilvánvaló, hogy társának állapota kilátástalan. Oates felismeri, hogy lábainak elfagyása komolyan hátráltatja bajtársait, és meghozza döntését: kimegy a dühöngő hóviharba, és többé nem tér vissza. Scott, Wilson és Bowers tovább indulnak, hogy elérjék a jelentős ellátmánnyal megrakott „One Ton Depot” raktárat, amely a megmenekülést jelentheti számukra. Már közel járnak, amikor újabb hóvihar csap le, lehetetlenné téve a szabadban tartózkodást. A sátorban rekedt három férfi megírja búcsúleveleit, és várja a fagyhalált. Végső perceikben képzeletük felidézi angliai otthonukban váró feleségeik képét. Március 29-én Scott megteszi utolsó, alig olvasható naplóbejegyzését: „For God’s sake look after our people” (Isten szerelmére, gondoskodjatok szeretteinkről).
Hét hónappal később, 1912. november 12-én, ragyogó nyári napsütésben az egyik kereső csapat megtalálja az összeomlott, behavazott sátrat a három holttesttel, alig 11 mérföldre (17 km-re) az életmentő raktártól. Hátrahagyott feljegyzéseiket, a Wilson által gyűjtött növényi mintákat, ásványokat és ősleleteket Angliába viszik. Haláluk helye végső nyughelyükké válik. Jégsírjukra sílécekből ácsolt ideiglenes emlékkeresztet állítanak, melyre Alfred Tennyson „Ulysses” című versének sorait vésik: „To strive to seek to find and not to yield” (küzdeni, kutatni, találni, és nem meghátrálni).
Főbb szereplők Szerep SzínészSzereposztás az IMDb.com szerint Magyar hangja (1. szinkron, 1966) Robert Falcon Scott kapitány John Mills Gábor Miklós Lawrence Oates százados Derek Bond Avar István Dr. Edward Allen Wilson természettudós Harold Warrender Tomanek Nándor Edgar „Taff” Evans tengerész altiszt James Robertson Justice Nagy Attila Henry Robertson Bowers hadnagy Reginald Beckwith Zenthe Ferenc Kathleen, Robert Scott felesége Diana Churchill Oriana, Edward Wilson felesége Anne Firth Edward „Teddy” Evans főhadnagy, Mountevans 1. bárója Kenneth More E.L. Atkinson orvos-főhadnagy James McKechnie Bernard Day Christopher Lee Fridtjof Nansen Stig Egede-Nissen
Gyártás |bélyegkép|jobbra|Scott csapata a Déli-sarkon. Az eredeti kép 1912. január 18-án készült. Balról jobbra Oates (áll), Bowers (ül), Scott (áll a brit zászló előtt), Wilson (ül), Evans (áll). A filmben reprodukálták ezt a szomorú jelenetet.
A film készítését három évnyi kutatómunka előzte meg. 1946–1947-ben Osmond Borradaile operatőr () utazott és hat hónapon át háttérfelvételeket készített az Antarktiszi szigeteken, Déli-Shetland-szigeteken és a Déli-Orkney-szigeteken.
A külső helyszíni forgatás 1947 júniusában kezdődött. Technicolor anyagra dolgoztak. Négy hónapig Svájc, a Jungfrau és az Aletsch-gleccser vidékén forgattak. 1947 októberétől további kilenc héten át Norvégiában, Finse vidékén forgattak, itt készültek a Déli-sarkot mutató felvételek. A legtöbb jelenetet Hardanger-gleccseren vették fel.
A stúdiómunkákat a londoni Ealing Studiosban végezték, három hónapon át.
Fogadtatás A filmet 1948. november 29-én Londonban, a Royal Command Film Performance elnevezésű ünnepi eseményen mutatták be, melyen a hagyománynak megfelelően az uralkodó család néhány tagja is részt vett. A Brit-szigetek mozijaiban december 7-én kezdték vetíteni.
A film nagy közönségsikert aratott, a kritika is kedvezően fogadta. A Variety filmmagazin azt írta, a rendező szigorú, dokumentarista stílusú megközelítése csökkentette a produkció drámai hatását.
Díjak, elismerések 1949-ben jelölték a kiemelkedő brit filmnek járó BAFTA-díjra.
Érdekességek A hideg Antarktiszon játszódó jelenetekben sem látszik a színészek lélegzetének párája. A Magyar Televízió Delta című tudományos ismeretterjesztő műsorának bevezető képsorának eredeti, 1964-es változatába bevágták a film néhány kockáját, a hómezőn síléceken menetelő kutatók képét. A szekvencia rövidítve az 1989-es modernizált változatban is benne maradt.
Jegyzetek
Források (teljes film angolul)
További információ
Kategória:1948 filmjei Kategória:Brit filmdrámák Kategória:Brit történelmi filmek