Mohammed as Sejk al Mammún marokkói szultán 1603–1608-ban Fezben.

Élete Ahmad al-Manszúr marokkói szultán fia volt. Édesapja 1578-as trónralépése a fezt kormányzó Al-Mammúnt nevezte ki örökösének. A trónra való eskütételre 1579. szeptember 24-én került sor Marrákesben: a nagy katonai díszszemle után minden testvér hűséget esküdött neki. Mivel ekkor sok testvér túl fiatal volt, Ahmad al-Manszúr 1584. november 2-án újra kérte őket az esküre, ekkor minden testvér újra hűséget fogadott, kivéve Zaydānt, aki apja parancsára nem vett részt a ceremónián. Az eskütétel után Ahmad felosztotta a birodalmat, minden fiának egy-egy kormányzóságot adva: Abou Faresz Abdullah a Souss kormányzója lett, Abū l-Ḥasan ʿAlī Meknès-t kapta, Zaydān pedig Tadlát.

Al-Mammún homoszexuális volt, szerette a bort, és nem törődött vallási kötelességeivel, ami felháborította a nemeseket és a vallási vezetőket, akik panaszt tettek apja, a szultán felé. Amikor hallotta, hogy apja egy nagy sereg élén elhagyta Marrákest, és Fez felé vonul (ahol al-Ma’mūn volt kormányzó), megijedt és nem értette pontosan apja szándékait. Körülbelül 22.000 fős sereget állított fel, és Tlemcen felé indult az algériai oszmánok támogatásáért. A szultán ekkor egy szeretetteljes és békülékeny levelet küldött fiának, amelyben kérte, hogy ne hozzák konfliktusba az államot, és ígéretet tett, hogy ad neki kormányzóságot a Draa-völgyben és Sigilmassában. Al-Mammún eleinte elfogadta, és Sigilmassa felé indult, majd azonban eltért az útról, Fezbe ment, és önkényesen kormányzójává kiáltotta ki magát. Elküldte a város ʿulamāʾjait (vallási tudósait) Marrákesbe, hogy közbenjárjanak apjánál, bizonyítva, hogy Muhammad már alkalmas a város vezetésére. A szultán azonban csúfolva érezte magát, és 1602 októberében elhagyta Marrákest, Fez ellen vonult, miközben Abou Faresz Abdullah maradt a helytartója. Al-Ma’mūn meglepődött, egy szúfi zawiyába menekült, majd letartóztatták és Meknèsbe vitték. Fès kormányzóságát Zaydān al-Nasir kapta.

Ahmad al-Manszúr halála után, 1603-ban Fez nemesei Zaydānt nevezték ki szultánnak, de Marrákes nemesei nem fogadták el a kinevezést, és Abou Faresz Abdullahot kiáltották ki szultánnak, aki hírhedt volt elhízásáról és gyakori epilepsziás rohamairól. Egy meknesi nemes kiszabadította al-Ma’mūnt börtönéből, aki Marrákesbe ment. Abou Faresz Abdullah a fiát, ʿAbd al-Malikot, Ahmad al-Mansur nevében a Songhai Birodalmat meghódító Judār Pascià segítségével Fez ellen küldte Zaydān ellen. Abou Faresz Abdullahot meggyőzték, hogy fia nem lesz esélyes Zaydān ellen, ezért a hadsereg parancsnokságát a testvérére, Al-Mammúnra bízta, remélve, hogy a fezi lakosok nem fognak harcolni a korábbi kormányzó ellen. A két sereg Fez közelében, egy folyónál csapott össze. Al-Mammún győzött, Zaydān al-Nasir Oujdába menekült. Al-Mammún Fès-ben megtagadta testvére uralmának elismerését, s szultánná kiáltatta ki magát, hadsereget szervezett, majd Marrákes felé vonult, ahol legyőzte Abou Faresz Abdullahot, aki elmenekült. Állítólag al-Ma’mūn Marrákesben visszaélt apja, a néhai Ahmad al-Manszúr feleségeivel és ágyasaival, nyilvánosan ivott bort, és a ramadán alatt naplemente előtt evett (1607 januárjában volt a ramadán). Al-Mammún gyorsan népszerűtlenné vált, és néhány nemes, udvari méltóság és tábornok levelet írt Zaydānnak, hogy jöjjön a városba szultánnak kinevezni. Zaydān al-Nasir titokban éjjel behatolt a városba. Az összeesküvők megölték al-Ma’mūn fő támogatóit, köztük a qāʾid ʿAbd Allāh al-Aʿrājot, és al-Ma’mūnt elűzték a városból, Zaydānt pedig szultánná nevezték ki.

Al-Ma’mūn elmenekült, majd kibékült testvérével, Abou Faresz Abdullahhal Ksar El Kebirben. Zaydān hűséges tábornoka, Muṣṭafā megtámadta és szétverte al-Ma’mūn és Abou Faresz Abdullah seregeit; al-Ma’mūn a tenger felé menekült az Ibériai-félszigetre, Abou Faresz Abdullah pedig a környező fennsíkokra húzódott, majd Fezbe ment, ahol fia, ʿAbd Allah ibn al-Ma’mūn tartotta ellenőrzés alatt a várost. Amikor ʿAbd Allah tudomást szerzett egy összeesküvésről, amely célja az ő trónfosztása volt, megfojtatta nagybátyját, Abou Faresz Abdullahot.

A Szaaditák családfája

Fordítás

Források Bartolomé Benassar et Lucile Benassar, Les chrétiens d'Allah : L’histoire extraordinaire des renégats XVIe et XVIIe siècles, Paris, Perrin, coll. « Tempus » (no 115), 2008 (1re éd. 1989), 596 p., poche ()Document utilisé pour la rédaction de l’article Muḥammad al-Ṣaghīr ibn Muḥammad Ifrānī, Nozhet-Elhâdi: Histoire de la dynastie saadienne au Maroc (1511-1670), E. Leroux, 1889 (lire en ligne [archive]), p. 312 Muḥammad al-Ṣaghīr ibn al-Ḥajj ibn ʿAbd Allāh al-Wafrānī, Nuzhat al-hādī bi-akhbār mulūk al-qarn al-hādī (Histoire de la dynastie saadienne au Maroc: 1511-1670), tradotto e pubblicato da O. Houdas, Ernest Leroux, Parigi, 1889. Online su gallica.bnf.fr (Url consultato il 25.12.2012)

Kapcsolódó szócikkek Marokkó uralkodóinak listája Marokkó uralkodóinak családfája

Kategória:Szaaditák