Az 1927-es román konkordátum a Vatikán és a Román Királyság közötti szerződés, amely rendezte Románia és a római katolikus egyház kapcsolatát. 1927. május 10-én írták alá, de csak 1929. július 7-én lépett hatályba. A konkordátummal mind az alkotmányban uralkodó egyháznak minősített ortodox egyház, mind a jellemzően magyar erdélyi római katolikusok elégedetlenek voltak. A román kormány 1948. július 17-én egyoldalúan felmondta a szerződést.
Előzményei Röviddel azután, hogy 1859-ben mind a Moldvai Fejedelemség, mint a Havasalföldi Fejedelemség uralkodójának választotta Alexandru Ioan Cuzát, Cuza arra törekedett, hogy diplomáciai kapcsolatot teremtsen és konkordátumot kössön a Vatikánnal. 1860-ban felhatalmazta Costache Negrit, hogy elkezdje a tárgyalásokat, de az első kísérletek kudarccal végződtek. 1864-ben IX. Piusz pápa hajlandóságot mutatott a tárgyalásra, és Giuseppe Salandari jászvásári, illetve Antoine-Joseph Pluym nikápolyi püspököt, Havasalföld apostoli kormányzóját bízta meg képviseletével. Idővel azonban különböző kül- és belpolitikai okok miatt a Szentszék felfüggesztette a tárgyalásokat, és ezek csak I. Károly idején indultak újra, és elég lassan haladtak. A Vatikán nem bízott a királyban, aki katolikus létére ortodox vallásban nevelte gyermekeit (a román alkotmány előírásának megfelelően), így ezek a megbeszélések sem hoztak eredményt.
Háttere
A trianoni béke következményeként a Román Királyságban élő katolikusok száma 2,4 millió lett, ami az ország teljes lakosságának 13–14%-át tette ki. Az 1,4 millió, túlnyomó többségben román nemzetiségű görögkatolikus a hajdúdorogi egyházmegyéhez, az 1 millió, többségében magyar és német római katolikus az erdélyi, nagyváradi, szatmári, illetve csanád-temesvári egyházmegyéhez tartozott. A katolikusok többsége olyan egyházmegyékben élt, amelyek több ország területén helyezkedtek el.
A Vatikán már 1919-ben kapcsolatba lépett Romániával: Bukarestbe küldték Louis-Ernest Dubois bíborost, hogy kezdeményezze I. Ferdinánd román királynál a diplomáciai kapcsolatok felvételét, és hogy meggyőzze a konkordátum szükségességéről. A király, aki maga is katolikus volt, kedvezően fogadta a felvetéseket. A békeszerződés megkötése után sor került a diplomáciai kapcsolatok felvételére, 1920. júniusban Dimitrie Pennescut kinevezték vatikáni román követté, 1920. október 17-én pedig Francesco Marmaggi apostoli nunciust a román fővárosba delegálták. Raymund Netzhammer bukaresti római katolikus érsek szerint a nuncius abban reménykedett, hogy a görögkeleti románokat sikerül megnyerni a katolicizmusnak, és a pápa fennhatósága alá vonni.
Noha a Románia által 1919-ben aláírt párizsi kisebbségi szerződés 9. cikkelye garantálta, hogy: „Azok a román állampolgárok, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, jogilag és ténylegesen ugyanazt a bánásmódot és ugyanazokat a biztosítékokat élvezik, mint a többi román állampolgárok. Nevezetesen hasonló joguk van saját költségükön jótékonysági, vallási vagy szociális intézményeket, iskolákat és más nevelőintézeteket létesíteni,” a román állam kisajátította az Erdélyi Római Katolikus Státus kezelésében lévő vagyon nagy részét, ezért a katolikusok a Szentszék védelméhez folyamodtak.
Előkészítése bélyeg|Demetriu Radu A tárgyalásokat első sorban a görögkatolikusok szorgalmazták, akik az ortodox egyházzal szembeni pozíciójukat próbálták erősíteni. Demetriu Radu nagyváradi görögkatolikus püspök kezdeményezésére 1920-ban megindultak a konkordátum megkötésére irányuló tárgyalások. A román kormány első tervezetét 1920 elején Vasile Lucaciu görögkatolikus püspök nyújtotta be a rendkívüli ügyeket intéző kongregációnak; a megszövegezésben a latin szertartású katolikus egyház képviselői nem vettek részt. A tervezetben két erdélyi római katolikus püspökség megszüntetése szerepelt, a megmaradó kettő pedig a bukaresti érsek alá rendelve működött volna. A tervezet tartalmazta a román király főkegyúri, ebből következően püspök-kinevezési jogának elismerését is. Raymund Netzhammer, a tárgyalásokon részt vevő bukaresti római katolikus érsek szerint „a győzelem friss mámorában íródtak le a Szentszéknek Romániával való első konkordátum-tervezetei, amelynek éle a Romániához került katolikus magyarság ellen volt fordítva”. A magyar kormány vatikáni követe, gróf Somssich József útján értesült a tervezetről, és felkérte a püspököket annak véleményezésére, ugyanakkor igyekezett késleltetni a tervezet megtárgyalását. A Vatikán partner volt a késleltetésben, ugyanakkor XV. Benedek pápa 1921. január 22-i levelében azt tanácsolta a magyar püspököknek, hogy ahelyett, hogy a múltbeli helyzethez ragaszkodnának, inkább „jelen bajok orvoslására törekedjenek.”
A román kormány rövidesen újabb tervezetet adott be, amely abban különbözött az elsőtől, hogy az erdélyi és a csanádi püspököket nem a bukaresti érseknek, hanem a pápának rendelték volna alá. A magyar püspökök ezt a változatot is sérelmesnek találták. 1921 első felében a Vatikán saját konkordátumtervezettel állt elő. Miután Octavian Goga tájékoztatta az ortodox egyház vezetőit a konkordátum tervezetéről, az ortodox papság a görögkeletiek tömeges áttérésétől tartva a konkordátum ellen agitált. Közben 1922 elején Ion I. C. Brătianu liberális pártja alakított kormányt, és a tárgyalások megszakadtak.
1922 nyarán egy Serédi Jusztinián által megfogalmazott tervezet került a Szentszék elé, mint a romániai katolikus püspökök tervezete. A tervezet semmilyen kompromisszumot nem tartalmazott, az egyházmegyéket változatlanul hagyta, a román királynak nem adott főkegyúri jogot, és előírta a román által eddig lefoglalt egyházi vagyon visszaadását vagy az egyház kártalanítását.
Miközben a konkordátum-tárgyalások szüneteltek, 1923-ban elfogadták az új román alkotmányt. Ennek 22. cikkelye szerint a román ortodox egyház és román görögkatolikus egyház román egyházak, az uralkodó egyház az ortodox egyház, amelyhez a románok nagy többsége tartozik, a görögkeleti egyház pedig elsőbbséget élvez a többi felekezettel szemben. A 72. cikkely szerint Románia szenátusának tagja az ortodox és a görögkatolikus egyház minden törvényesen megválasztott püspöke, a többi elismert felekezet egyházfői közül pedig felekezetenként egy-egy, amennyiben törvényesen megválasztották vagy kinevezték őket, és legalább képviselnek.
1924-ben a Románia és a Vatikán közötti tárgyalások újra elkezdődtek Angelo Maria Dolci, az 1923-ban kinevezett bukaresti nuncius tervezete alapján. Ebben az összes római katolikus püspökséget a bukaresti érsekség alá rendelte volna, tudomásul vette az egyházi vagyon 1921-es földreform során történt kisajátítását, az államnak jelentős befolyást biztosított az egyházi vagyon kezelésében, viszont lehetővé tette volna az egyházi iskolák működését. A Szentszék olyan megállapodás-tervezetet dolgozott ki, mely az előzményekhez képest finomított a javaslatokon, és lemondatta az erdélyi egyházmegyék Bukarestnek alárendelését ellenző Netzhammer érseket. A tárgyalások azonban ismét megszakadtak (ebben szerepet játszott az ortodox egyház ellenkezése is), és csak 1926-ban indultak újra, de újra elakadtak. Végül 1927. április 22-én Vasile Goldiș kultuszminiszter Rómába utazott, és sikerült megállapodásra jutnia a Szentszékkel. Ez volt az első olyan szerződés, amely rendezte a katolikus vallás helyeztét egy ortodox többségű országban; Dolci nuncius azt remélte, hogy a konkordátum mintául szolgálhat más ortodox országok számára.
Aláírása és ratifikálása
A konkordátum aláírása 1927. május 27-én történt, ünnepélyes külsőségek nélkül. Az aláírók XI. Piusz pápa nevében Pietro Gasparri bíboros, I. Ferdinánd román király nevében Vasile Goldiș kultuszminiszter voltak. Az ortodox egyház támadásától tartva a szerződést megpróbálták titokban tartani, sajtóközleményt sem adtak ki. A román közvélemény csak 1928. február 8-án értesült a konkordátumról.
1928. július 28-án Nicolae Titulescu külügyminiszter felkérte Angelo Dolci nunciust, hogy fogadtasson el két módosítást a már aláírt szerződésben. Az egyik szerint „a szerzetesrendek iskolái […] élvezik az előadási nyelv megállapítási jogát” kitételt ki kell egészíteni a „kivéve azon iskolákat, amelyekben jelen pillanatban román az előadási nyelv” kitétellel; erre azért volt szüksége a kormánynak, mert az 1925-ben elfogadott magánoktatási törvény a szerzetesi iskolákat román tannyelvűvé tette. A másik módosítási igény arra vonatkozott, hogy a konkordátumban felsoroltakon kívül más katolikus szervezet nem kap jogi személyiséget; ezzel a kormány az Erdélyi Római Katolikus Státus jogi személyiségét szüntette meg. A Szentszék a két módosítást 1928. október 22-én tudomásul vette.
A román szenátusban Gyárfás Elemér, az alsóházban Jósika János foglalt állást a konkordátummal szemben, a magyar katolikusok véleményét képviselve. Az ordodox egyházfők közül Nicolae Bălan erdélyi metropolita szólalt fel, alkotmányellenesnek és hazafiatlannak nevezte, amely a katolikus felekezetnek különös előjogokat biztosít, és teljességgel igazságtalan az ortodox egyházzal szemben. A román szenátus 1929. május 25-én fogadta el a konkordátumot, kilencvenhárom szavazattal kilenc ellenében, román parlament alsóháza pedig 1929. május 29-én, százkilencvenhét szavazattal egy ellenében. Az ortodox püspökök tiltakozásuk jeléül már a törvényjavaslat tárgyalása előtt elhagyták a termet. A katolikus egyház képviselői nemmel szavaztak.
A konkordátum ratifikálásáról szóló törvényt 1929. június 11-én a kiskorú Mihály király nevében a három régens közül kettő, Miklós román királyi herceg és Gheorghe Buzdugan írta alá, valamint Gheorghe G. Mironescu külügyminiszter, Aurel Vlad kultuszminiszter és Grigore Iunian igazságügyminiszter, kihirdetése a június 12-i hivatalos közlönyben történt. A konkordátum a ratifikációs okmányok kicserélése napján, 1929. július 7-én lépett életbe.
Tartalma A konkordátum biztosította a római katolikus vallás szabad gyakorlását, rítustól függetlenül (I. cikkely), hitbéli és egyházi ügyekben szabad kapcsolattartást a Szentszékkel (IV. cikkely), és azt, hogy az egyház és annak román állampolgár tagjai legalább ugyanolyan bánásmódban részesülnek, mint a többi vallásfelekezetek (X. cikkely).
Az egyházszervezetet illetően a latin szertartású egyházmegyéket (gyulafehérvári, temesvári, az egyesítendő nagyváradi és szatmári, valamint a jászvásári) a bukaresti érseki tartomány alá rendelte, a görög szertartású egyházmegyéket (nagyváradi, lugosi, szamosújvári és egy újonnan kialakítandó északi) a balázsfalvi metropólia alá, az örmény szertartásúaknak önálló egyházmegyét biztosított szamosújvári székhellyel (II. cikkely). Az egyházmegyék határai nem nyúlhattak túl az országhatárokon (IV. cikkely). A püspököket a pápa nevezhette ki, de előzetesen egyeztetnie kellett a román kormánnyal (V. cikkely); a püspököknek hűségesküt kellett tenniük a román királynak (VI. cikkely). A bukaresti latin szertartású érsek, valamint a görög szertartású megyéspüspökök hivatalból a román szenátus tagjai lettek (X. cikkely).
A XIII. cikkely előírta a megyéspüspökök által kezelt Patrimonium Sacrum elnevezésű vagyonalap létrehozását; ebből kellett finanszírozni az egyházi intézményeket és biztosítani az egyházi személyek fizetését.
A konkordátum jogi személynek ismerte el a katolikus egyházat, valamint ennek kánonjogilag törvényesen megalakult intézményeit, és biztosította ezek tulajdonjogát (IX. cikkely). Elismerte továbbá a katolikus iskolák nyilvánossági jogát, az érvényben levő törvényes előírások szerint (XIX. cikkely), ezen felül az egyháznak jogot adott arra, hogy az állami iskolákban anyanyelvű hitoktatást tartson a katolikus diákoknak (XX. cikkely). Lehetővé tette az egyháznak, hogy lelkigondozásban részesítse a katonákat, a kórházi betegeket, az árvaházban, büntetőintézetekben, börtönökben levőket az illető intézmények szabályzatának megfelelően (XVIII. cikkely).
Végrehajtása