James Otis Purdy amerikai regényíró, novellaíró, költő és drámaíró, aki 1956-os debütálása óta több mint egy tucat regényt, valamint számos verseskötetet, novellát és színdarabot publikált. Munkáit több mint 30 nyelvre fordították le, novellái pedig 2013-ban jelentek meg a The Complete Short Stories of James Purdy című gyűjteményben.
Olyan különböző írók dicsérték, mint Edward Albee, James M. Cain, Lillian Hellman, Francis King, Marianne Moore, Dorothy Parker, Dame Edith Sitwell, Terry Southern, Gore Vidal (aki Purdyt "hiteles amerikai zseniként" jellemezte), Jonathan Franzen (aki a Farther Away című művében "Amerika egyik legkevésbé értékelt és olvasott írójának" nevezte), A. N. Wilson, valamint Jane Bowles és Paul Bowles.
Purdy Morton Dauwen Zabel szépirodalmi díjat kapott az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémiától (1993), és 1985-ben PEN/Faulkner-díjra jelölték On Glory's Course (1984) című regényéért. Emellett két Guggenheim-ösztöndíjat (1958-ban és 1962-ben), valamint ösztöndíjakat kapott a Ford Alapítványtól (1961) és a Rockefeller Alapítványtól.
Tolmácsként dolgozott, és előadásokat tartott Európában az Egyesült Államok Információs Ügynökségénél.
Fiatalkora, iskolái és korai karrierje 1914-ben született az ohiói Hicksville-ben.A D.S.S. 1. számú nyomtatvány szerinti katonai behívó regisztrációs kártya kitöltve 1940. október 16-án. Születési helyként "Findlay, Ohio", születési dátumként "1916. július 17." (2 évvel a feltüntetett születési dátum után), munkáltató neveként "N.P.A. Writers Project", a munkahely vagy üzleti tevékenység helyeként pedig "433 E. Erie Chicago Cook Ill." Családja körülbelül ötéves korában Findlay-be költözött, ahol 1932-ben érettségizett a Findlay Középiskolában. Purdy szülei különélésen, majd keserű váláson mentek keresztül 1930-ban, miután apja nagy összegeket veszített rosszul sikerült befektetések miatt. Édesanyja ezután findlayi otthonukat panzióvá alakította át, amelynek ő lett a tulajdonosa.Snyder, page 212
1935-ben francia szakos bölcsészdiplomát szerzettSnyder, page 17 a Bowling Green Állami Főiskolán, majd a nyugat-virginiai Greenbrier Katonai Iskolában tanított franciát. Ezután a Chicagói Egyetemen tanult, ahol 1937-ben angol szakos mesterdiplomát szerzett. 1941 májusában csatlakozott az Egyesült Államok hadseregéhez."Index Record for James O Purdy WII Army Enlistment Records", (Army Serial Number 36032352), content source is the United States National Archives and Records Administration accessed from Fold3 by Ancestry.com website. Retrieved July 10, 2022.
Miután leszerelt a hadseregtől, spanyolt tanult a Chicagói Egyetemen (1944–45). 1945 nyarát a mexikói Pueblai Egyetemen töltötte, majd 1945 és 1946 között angolt tanított a havannai Ruston Akadémián. A következő kilenc és fél évben spanyolt tanított a wisconsini Appletonban található Lawrence College-ban. Az 1950-es évek közepén Miriam és Osborn Andreas, valamint az Andreas Alapítvány (ADM) bátorításának és támogatásának köszönhetően Purdy visszatért Chicagóba, hogy írással foglalkozzon.
Művészeti szcénák és hatások 1935-ben, nem sokkal azután, hogy Chicagóba érkezett, hogy a Chicagói Egyetemre járjon, Purdy, pénztelenül és barátok nélkül, találkozott Gertrude AbercrombieGertrude Abercrombie (1909. február 17. – 1977. július 3.) chicagói amerikai festő volt. festővel. A festőt a „bohém művészek királynőjének” becézték. Purdy széleskörű munkássága számos olyan művet tartalmaz, amelyeket Abercrombie-val és annak underground szalonjával való szoros kapcsolata ihletett (amelynek gyökerei Gertrude Stein szalonjában keresendők). Az 1930-as években Purdy Abercrombie egyik legközelebbi barátja volt. A kreatív szalonoknak ebben az amerikai megtestesülésében azok álltak a középpontban, akikből a későbbi jazz nagyságok váltak: Percy Heath, Sonny Rollins, Erroll Garner, Dizzy Gillespie, Charlie Parker, Max Roach, Miles Davis és Sarah Vaughan. Purdy részt vett az egész éjszakás, hétvégi összejöveteleken, ahol bebopot és dzsesszt improvizáltak ezek a nagyságok (sokszor Abercrombie-val a zongoránál). A koncertek mély benyomást tettek rá. „Ezen dzsesszénekeseken és zenészeken keresztül, akik gyakran Abercrombie-nál laktak, a fiatal Purdy intenzív afroamerikai zenei és kulturális képzésben részesült.”Snyder, p. 45 Valójában a fekete alakok magas előfordulása Purdy munkásságában a kritikusok és a recenzensek számára észrevétlen maradt, mivel olyan alaposan integrálta őket a műbe. Ugyanilyen fontos volt az Ószövetség, a Jakab király-féle Biblia, valamint William Shakespeare összes műveinek intenzív tanulmányozása fiatal fiúként. Mindezek kulcsfontosságúak voltak abban, hogy Purdy azzá az íróvá vált, akivé lett. Chicagói évei alatt Purdy jó ideig Abercrombie „romos” kastélyában élt a Modern Jazz Quartet tagjaival.
A zene és az élet, amit ezek a dzsesszzenészek saját szerény származásukból kiindulva képesek voltak megteremteni, arra inspirálta Purdyt, hogy felismerje, egyedülállóan egyéni hangot tud teremteni az irodalomban, felhasználva amerikai kisvárosi beszédmódjait, valamint a szegénység és az elhanyagoltság világát. Abercrombie és a „körében” lévők ugyanezt tették a festészettel is. „Fogták zenénk lényegét, és egy másik formába öntötték” – állítja barátja és művésztársa, Dizzie Gillespie. Purdy kapcsolata ezekkel a dzsesszművészekkel, és különösen a Billie Holiday-jel való találkozása adta meg neki a betekintést és az önbizalmat ahhoz, hogy egy feltörekvő és elveszett, vadulásra hajlamos fiúból világszínvonalú íróvá és művésszé váljék. Kapcsolata Abercrombie mágikus realista körének festőivel – Ivan Albright, Dudley Huppler, Karl Priebe, Julia Thecla és John Wilde –Ivan Le Lorraine Albright (1897. február 20. – 1983. november 18.) amerikai festő, szobrász és nyomdász.Dudley Huppler (1917-1988) amerikai művész.Karl Priebe (1914. július 1. – 1976. július 5.) amerikai festő.Julia Thecla (1896. február 28. – 1973. június 29.) amerikai művész.John Wilde (1919. december 12. – 2006. március 9.) amerikai festő, műszaki rajzoló és nyomdász. segített kidolgozni azokat a képi vonásokat, amelyeket később felhasznált az amerikai „mágikus realizmus” saját irodalmi változatának megalkotásához.
Írásai A chicagói dzsesszélet hatása és az „új néger reneszánsz” élménye minden korai munkájában tükröződik.A Harlem Renaissance egy afroamerikai zenei, táncos, művészeti, divatos, irodalmi, színházi, politikai és tudományos mozgalom volt, amelynek központja Harlem, Manhattan, New York City volt, és amely az 1920-as és 1930-as éveket ölelte fel.
A novellák az "Eventide" című novellával kezdődnek, amely először a Don't Call Me by My Right Name című magángyűjteményben jelent meg, majd kereskedelmi forgalomban a Color of Darkness című gyűjteményben (A soha többé haza nem térő teeboy tenorszaxofonon játszott a The Music Boxban, és egyenesre fésült haja volt.), egészen a 63: Dream Palace című novelláig (a 63. utca a chicagói dzsesszélet otthona), majd a Children is All, a Cabot Wright Begins és az Eustace Chisholm and the Works című művekig.
Még az ohiói kisvárosban megjelent The Nephew (Az unokaöcs) című regénye is a soha többé haza nem térő fiú történetét idézi. Az "Eventide" ("Napszállta") volt az a kulcsfontosságú történet, amely ahhoz vezetett, hogy publikált író lett. Utolsó regénye, a Gertrude of Stony Island Avenue, Abercrombie festőművész és művészköre többi tagjának emlékére utal.
A Narrow Rooms (1977) kezdeti szinten egy személyes közlés, amely mintegy 25 évre visszatekint Wendell Wilcoxra, az Abercrombie-kör egyik sikertelen írójára. Wilcox, aki egykor bizonyos fokú sikert aratott, abban a pillanatban hagyta abba az írást, amikor Purdy elkezdte a kereskedelmi publikálást.
A dzsessz mindig is nagy jelentőséggel bírt Chicagóban és New Yorkban egyaránt. Röviddel New Yorkba költözése után Carl Van Vechten és a Harlem Renaissance köre munkásságának fókuszává vált.Hughes, Langston (2002) "Carl Van Vechten: An Appreciation", pp. 418–420 in Collected Works of Langston Hughes, Vol. 9, Essays on art, race, politics, and world affairs. Columbia, Missouri: University of Missouri Press. Az I am Elijah Thrush, az Out with the Stars és a Garments the Living Wear című képregények ennek a reflexiónak a New York-i megtestesülései.
Abercrombie bemutatta a fiatal diákot környezete más tagjainak is, Miriam Bomberger Andreasnak és az iparmágnás és irodalmi esszéírónak, Osborn Andreasnak, akik mindketten rendkívül jelentős személyiségekké váltak Purdy életében és munkásságában. Első könyvét, a Don't Call Me on My Right Name and Other Stories-t (Ne hívj igazi nevemen és más történetek) Osborn magánkiadásban adta ki az Andreas Alapítvánnyal. A címadó történet Andreas feleségéről, Miriamról szól. Első öt könyvét, a The Nephew kivételével, Miriamhoz és Osborn Andreashoz fűződő kapcsolata ihlette. Első regényét, amelyben az amerikai mágikus realizmus saját, fejlődő stílusát mutatta be, Dorothy Parker és más nagy irodalmi érdemekkel bírók is lelkesen dicsérték. Évtizedekig számos amerikai főiskola és egyetem amerikai irodalom alaptantervének alapvető részét képezte.
Ha Abercrombie és az Andreas család inspirálta Purdyt íróvá válására, akkor Dame Edith Sitwell tette őt ismertté.Dame Edith Louisa Sitwell DBE (1887. szeptember 7. – 1964. december 9.) brit költő és kritikus volt, a három irodalmi Sitwell (Edith Sitwell, Osbert Sitwell, Sacheverell Sitwell) közül a legidősebb. Amikor megkapta a Don't Call Me by My Right Name and Other Stories című könyv magánnyomtatott kiadását, amelyet Purdy megérzésből küldött neki, meg volt győződve arról, hogy egy nagy fekete írót fedezett fel az "Eventide" című novellájában, amelyről úgy érezte, hogy csak egy fekete férfi írhat. Miután megkérte Purdyt, hogy küldjön további példányokat műveiből, Purdy elküldte neki újonnan megjelent magánkiadását, a 63: Dream Palace-t. Mindkét könyvet Purdy tervezte saját, egyedi rajzai alapján. Ezen további új mű alapján Sitwell meggyőződött arról, hogy Purdy „zseniális író” (az ő szavaival élve); és Sitwell egy komoly kereskedelmi kiadót szerzett Purdy angliai művének kiadásához. Később Purdy írta mindkét mű előszavát. További műveinek recenziói, nyilatkozatai és értékelései segítettek neki támogatók körét kialakítani (nevezetesen Parker és Angus Wilson) mind Angliában, mind az Egyesült Államokban. Purdy úgy érezte, soha nem lett volna ismert író nélküle: „A történeteimet mindig dühös, duzzogó, felháborodott elutasításokkal fogadták a New York-i elegáns magazinok, és ha lehetséges, még ellenségesebb kritikákat váltottak ki a kis magazinokból. Minden szerkesztő ragaszkodott ahhoz, hogy soha nem leszek publikált író.”
A szélesebb körű elfogadás akadályai