A yaqui háborúk alatt Új-Spanyolország (később az utódállama a Mexikói Köztársaság) yaqui indián őslakosok ellen vívott fegyveres konfliktusainak sorozatát értjük. A konfliktussorozat 1533-ban kezdődött és 1929-ig tartott. A yaqui háborúk, a maják ellen vívott kasztháborúkal egyetemben az évszázadokig tartó mexikói indián háborúk utolsó konfliktusai voltak. Közel 400 éven keresztül a spanyolok, majd később a mexikóiak számos katonai hadjáratot indítottak Yaqui területén, amelyek számos csatához, illetve alkalmanként konkrét mészárlásokhoz vezettek.
A háborúk
18. század A konfliktusok oka sok más indián háborúhoz hasonlóan alakult. 1684-ben a mai mexikói Sonora állam területén élő spanyol gyarmatosítók ezüstöt fedeztek fel a Rio Yaqui-völgyben. Ezt követően a spanyolok fokozatosan elkezdtek letelepedni yaqui földeken, a konfliktus 1740-re odáig éleződött, hogy az őslakosok készen álltak az ellenállásra. Néhány kisebb konfliktus korábbi időkből egészen 1533-ig nyúlt vissza. 1740-ben yaqui népei egyesültek a szomszédos mayo, opata és pima törzsekkel, majd hosszú harcok eredményeként 1742-re sikeresen kiűzték a gyarmatosítókat.
Juan Banderas A mexikói függetlenségi háború (1810–1821) alatt a yaqui nép egyik oldalon sem vett részt a harcokban. Occidente 1825-ben törvényt hozott, amely az ország polgáraként kezdte kezelni a yaqui népet és megadóztatta volna őket, akkor arra válaszul a yaqui nép katonai ellenállással reagált, mivel korábban nem voltak adókötelesek. Az első harc Rahumnál volt. A mozgalmat Pedro Leyva katolikus pap bátorította, és a Guadalupei Szűzanyát tette szimbólumává. A yaqui nép Juan Banderas mint vezető körül egyesült. Juan Banderas neves yaqui vezető volt, akinek, miután 1825-ben látomásai voltak, megpróbálta egyesíteni a yaqui népet és más közeli törzsi indián csoportokat, köztük az opatát, az alsó-pimát (Pima Bajo) és a mayót. Banderas sikeresen kezdte ki a mexikói uralmat Sonorában és Sinaloában 1825 és 1832 között. A harcok következtében a fővárost Cosalából El Fuertébe helyezték át. Banderas hadserege 1827-ben Hermosillo közelében súlyos vereséget szenvedett a mexikói hadsereggel szemben. Ez a vereség részben annak volt tulajdonítható, hogy a yaquiknak elsősorban íjaik és nyilaik voltak, míg a mexikóiak lőfegyverekkel voltak felszerelve. A vereség után Banderas békét kötött Occidentével, amelyben kegyelmet kapott, és a honoráriummal járó, a yaqui törzs főkapitánya címmel ruházták fel.
1828-ban eltörölték a főkapitányi tisztséget, és az occidente kormányzat visszanyerte jogát a yaqui lakosság adóztatására, valamint javaslatot tett a yaqui földek felosztására. 1832-ben Banderas újból háborúba kezdett a mexikói hatóságok ellen, ezúttal Dolores Gutiérrezzel, az opata nép egyik főnökével együttműködve. A mexikói csapatok elfogták Banderast és más indián vezetőket, miután seregeit vereségre vitték a szonorai soyopai csatában 1832 decemberében. 1833 januárjában Banderast és Gutiérrezt, további 10 társukkal együtt kivégezték. Banderas erőteljes és csodált szimbóluma maradt a yaquik idegen uralom elleni ellenállásának.
19. század közepének ellenállása bélyegkép|319x319px|A yaqui nép A háború menekülésre kényszerített harcosai a Sierra Vakatetteve hegyei közé vonultak vissza, és onnan folytatták az ellenállást. 1834-ben a Torimban élő yaquik lázadást robbantottak ki, hogy kiűzzék onnan a mexikói telepeseket. A felkelők elleni csapatokat ekkor egy helyi származású yaqui, Juan Ignacio Juscamea vezette, aki a mexikói hatóságok oldalára állt. Juscamea egészen 1840-ig együttműködött a kormánnyal, amikor is a vele szemben álló, a mexikói uralmat elutasító yaquik haragjának esett áldozatul, és elesett a horcasitasi összecsapásban.
Az 1830-as és 1840-es években a yaquik gyakran szövetségesei lettek Manuel María Gándaránek, Sonora korábbi konzervatív kormányzójának, aki José de Urrea ellen harcolt a tartomány irányításáért. Ez 1838-ban ahhoz vezetett, hogy Urrea elfoglalta a yaquik tengerparti sólelőhelyeit, és azokat állami ellenőrzés alá helyezte.
1857-ben a hatalom végül Ignacio Pesqueira kezébe került, aki megfosztotta Gándarát befolyásától. A yaquik, akiket ekkor már Mateo Marquin, más néven Jose Maria Barquin vezetett, Gándara legfontosabb támaszaivá váltak abban, hogy visszaszerezzék az irányítást Sonorában. A harcok eleinte a Guaymas folyó völgyében tomboltak, de 1858-ra Cócorit lett az összecsapások központja. Ekkor a mayó törzs is a yaquik oldalára állt a mexikói kormány elleni háborúban, és a felkelők romba döntötték a sonorai Santa Cruz települést.
1860 augusztusában yaqui és mayo felkelők mintegy 1000–1200 fős csoportjai vonultak Guaymas felé, és előrenyomulásuk során felégették, illetve földig rombolták a mexikói településeket. Guaymas lakói megerősítették a várost, ostromállapotot hirdettek, és 350 fegyverest állítottak a védelembe. Guaymas prefektusa futárt küldött a hermosillói kormányzóhoz, sürgős segítséget kérve.
A jelentés augusztus 31-én érkezett meg Hermosillóba. Pesquiera kormányzó hatvan lovasból és nyolcvan gyalogosból álló csapattal azonnal útnak indult. Szándéka az volt, hogy El Cachorában további mintegy 300 katonát gyűjtsön maga mellé, ám útközben a yaqui harcosok rajtaütést mértek rá és embereire Jacalitosnál, egy Hermosillótól mintegy negyvenkét mérföldre fekvő kis falunál.
A tapasztalatlan mexikói katonák fejvesztve menekültek a csatából, így Pesquiera és a vele tartó, chihuahuai Angel Trias tábornok mindössze nyolc-tíz testőrrel maradtak szemben mintegy hatszáz, jól felfegyverzett yaqui harcossal. Pesquieranak és Angel Triasnak végül sikerült kitörniük, és eljutottak az El Cachoránál állomásozó csapatokhoz.
A vereséget követően Pesquiera 1862-ben betört a mayo és yaqui földekre, és rákényszerítette a törzseket a békefeltételek elfogadására. A békét Torimban, Sonorában kötötték meg. A megállapodás amnesztiát biztosított a yaqui vezetőknek, ugyanakkor előírta egy mexikói katonai őrhely felállítását Sonorában, Agua Calienténél, hogy a mexikói hatóságok szemmel tarthassák a yaqui nép lépéseit és tevékenységét.
Második francia beavatkozás Miután a franciák 1865-ben Guaymasnál legyőzték Pesqueirát, a yaquik a franciákkal szövetkeztek a mexikóiak ellen. Mateo Marquin nyilvánosan is kifejezte támogatását a franciák iránt. Refugio Tánori, az opata nép egyik vezetője szintén a franciák oldalára állt. Ezek a bennszülött szövetségesek elfoglalták a sonorai Álamos városát, és Pesqueirát is kiszorították uresi bázisáról. 1868-ban, miután a franciák kivonultak, Pesqueira mexikópárti yaquikat nevezett ki a yaqui települések irányítására, ám Bácumban a yaquik megölték a kijelölt tisztviselőt.
Pesqueira ezután Garcia Moralest nevezte ki a yaquik elleni hadjárat vezetésére. 1868-ban 600 yaqui megadta magát Cócoritnál. A mexikóiak 400 yaquit tartottak fogva egy templomban, és amikor úgy érezték, hogy a yaquik nem elég együttműködőek, tüzérségi tűzzel lőtték a templomot, ami tüzet okozott, amelyben 120 férfi, nő és gyermek halt meg. Ez az incidens a bacumi mészárlásként vált ismertté. Ez a jelenség a yaquik elleni kemény katonai támadások példája volt, akik elfogadták a diktált békefeltételeket, hogy elkerüljék a további mészárlásokat. Az ehhez hasonló események miatt sok bennszülött emigrációra kényszerült, míg másokat a mexikóiak deportáltak vagy rabszolgasorba taszítottak.
Cajemé 1874-ben Pesqueira Cajemét nevezte ki a yaqui és a mayo települések összesének főbírájává (alcalde-mayor). A mindenkori kormányzó utódjául Pesqueira a saját fiát, José J. Pesqueirát jelölte ki. Ez heves ellenállást váltott ki, és erőszakos kísérlet történt egy új kormányzó hatalomba ültetésére. Pesqueira erre válaszul Cajemé és népe ellen fordult. Médanóból kiindulva Pesqueira nagy számú yaqui lakosra támadt, embereket ölve pusztán azért, mert a környéken tartózkodtak, és kifosztotta földjeiket és farmjaikat.
1876-ban a yaqui vezető, José Maria Leyba Peres, vagyis Cajemé, létrehozott egy kis független köztársaságot Sonorában. Ekkorra már csak mintegy 4000, legyőzetlen yaqui maradt, és megpróbálták megvédeni területüket az El Añil (Indigó) nevű erődítmény megépítésével. El Añil a Vícam falu közelében helyezkedett el, sűrű erdő közepén, a Yaqui folyó bal partján. Az erődítmény széles árokkal volt körülvéve. Élelmet és állatokat halmoztak fel az erődítményben, és a vízellátás biztosítására egy nagy árkot ástak a folyóhoz. Emellett fa palánk is tartozott hozzá, vastag fatörzsekből álló falakkal, amelyek egymás mellé helyezve és ágakkal átszőve biztosították a 4000 yaqui ember védelmét.
Agustin Ortiz, akinek testvére, Carlos akkoriban Sonora kormányzója volt, 1882-ben támadást vezetett Navojoából Capetemayába azzal a szándékkal, hogy elfoglalja Cajemét. Cajemé megsebesült a capetemayai csatában, de Ortiz erőit megfutamították. A harcok a mayo területeken 1884-ig folytatódtak, amikor beleegyeztek, hogy alávetik magukat a mexikói hatalomnak. Cajemé azonban továbbra is ragaszkodott függetlenségéhez.
1885-ben Loreto Molino, egy yaqui, aki korábban Cajemé egyik fő tisztje vagy teniente-generalja volt, rajtaütést vezetett Guaymasból Cajemé otthona ellen. A házat felégették, ám Cajemé éppen délen tartózkodott, így túlélte a támadást.
A rajtaütés, amelyet a helyi mexikói kormány hagyott jóvá, a yaquik és a mexikói kormány közötti teljes körű háború újrakezdéséhez vezetett. 1886 márciusában három, egyenként mintegy 1200 főből álló hadoszlop indult a yaquik ellen. Minden fontosabb mexikói települést megerősítettek és őrséggel láttak el, hogy ellenálljanak a yaquik esetleges támadásainak. A beszámolók szerint a mexikói szövetségi erők mitrailleuse géppuskákat is bevetettek a jól szervezett yaqui erők ellen. Összesen három géppuska került bevetésre: kettőt Generális Leiva és Marcos Carillo erői, egyet pedig Generális Camano vezette.
1886 májusában a mexikói hadsereg megkezdte az El Añil, a fő yaqui erődítmény ellen irányuló koncentrált katonai hadjáratokat. Carrillo tábornok 1200 katonával kezdetben heves csatában próbálta kiűzni a bennszülött yaqui erőket az erődítményből. Ángel Martínez tábornok további 1500 mexikói katonát hozott, és összpontosította erőit, hogy döntő csapással zárja le a hadjáratot. El Añilt 1886. május 12-én foglalták el. Csak néhány yaqui katona menekült el a hegyek mélyére, a csata során 200-an haltak meg, mintegy 2000 fő – főként idősek, gyermekek és betegek – maradt a helyszínen. A mexikói erők vesztesége 10 tiszt és 59 katona volt.