A Marshall JMP 1959 Super Lead 100 erősítő, rövidítve csak Super Lead vagy 1959 egy gitárerősítő, melyet az angliai Marshall cég gyártott 1966 és 1981 között. A Super Lead erősítő a felhasználók visszajelzései és igényei alapján került kifejlesztésre 100 wattos teljesítményben. Kisebb-nagyobb módosításokkal született meg, akkoriban nem jellemző agresszív, középfrekvenciákra hangsúlyozott hangzással biztosította be a márka "Marshall crunch" védjegyét. A Super Lead erősítő két csatornás, négy bemenetű fejegységén nem volt fő hangerő, azaz "master volume" állítási lehetőség és a legmagasabb hangerőn kellett használni a legjobb hangzás érdekében. Ebben az időben a Marshall többi termékénél is plexiüvegből készült vezérlőpanet használt, ez a Super Lead esetében is így volt a korai években, a jellegzetes és karakteres hangzásvilág miatt a "Plexi" becenevet kapta az erősítő. Az erősítőt 4x12-es leosztású hangládával – ezt a legnépszerűbb kombináció most is "Marshall stack" néven ismeretes – érdemes használni, ahogy a kor legnagyobb gitárhősei, Pete Townshend, Jimi Hendrix, Eric Clapton, Jeff Beck, Jimmy Page és Eddie Van Halen is használták.

Története Fejlesztés 1963-ban megjelent a JTM45 erősítő, melyet Pete Townshend is használt a The Who gitárosaként. Townshend szerint a Marshall erősítők nem voltak elég hangosak, gyakran látni vélte a közönségüket a számaik alatt beszélgetni, ami feltörekvő gitárosként elég bosszantó lehet. Mindannyian tudjuk, hogy egy koncerten akkor jó a hangosítás, ha leszakad a fejünk a helyéről és csak üvöltve tudunk kommunkálni egymással. A Marshall tervezői, Ken Bran és Dudley Craven kezdetben úgy próbálták megoldani ezt a problémát, hogy egy prototípust építettek, amelyben négy 6L6 típusú elektroncsövet használó teljesítményrész, egy GZ34 egyenirányító cső és a JTM45 előerősítője volt párosítva, de a meglévő kimeneti transzformátorok nem bizonyultak elégségesnek. A második prototípus újra négy 6L6 elektroncsövet, két GZ34 egyenirányító csövet és két kimeneti transzformátort tartalmazott összesen 80 watt kimeneti teljesítménnyel ami gyakorlatilag két JTM45 erősítőt eredményezett egy dobozba pakolva. A harmadik prototípus, amelybe KT66 teljesítménycsöveket építettek be és szilíciumos félvezető egyenirányítót használtak, nemcsak elérte, hanem meg is haladta Marshall 100 wattos célját, és a márka 1965 végén JTM45/100 néven gyártásba vette.

Kiadás 1966-ra Marshallnak két új erősítője volt, amit piacra dobhatott: egy 50 wattos, tremolóval felszerelt továbbfejlesztett JTM45, az 1987-es modell, és a 100 wattos 1959-es modell. Míg az 1959-es modell eleinte a JTM márkájú előlapokat használta, a hátsó panelen most már a „Super Lead 100W” felirat volt olvasható. A megjelenés után nem sokkal Marshall jelentősen frissítette az erősítőt: új transzformátort épített be és EL34 teljesítménycsövekre váltott, amelyek együttesen hangosabbá, piszkosabbá és merészebbé tették az erősítők hangzását. A Marshall forgalmazója, a Rose-Morris azonban nem volt lenyűgözve a 100 wattos Super Lead-től, és 1967-ig nem is vette fel megfelelően a katalógusába, addigra azonban olyan gitárosok, mint Pete Townshend, Jimi Hendrix és Eric Clapton már széles körben népszerűsítették, és a Marshall alig tudta kielégíteni a keresletet.

A Super Lead kimenete a kezdetekben egy 8x12" hangládával volt összekötve, azonban a méretéből és tömegéből adódóan nehezen kezelhető volt a szett így gyorsan két 4x12" hangládával cserélték le inkább. Az 1960a elnevezésű hangláda (az "a" a döntött kivitelre utal) egy 1960b (a "b" a dobozos, egyenes oldalú kivitelre utal) hangládára rakva a híres "Marshall full stack" elnevezést kapta. 1967 végén az erősítő JTM logóját JMP feliratra cserélték le, amelynek a jelentése "Jim Marshall Products". Ezt követően jelentős tervezési változás következett be: 1968-ban a Super Lead-ben bevezették az osztott katódú előerősítő áramkört, amely szorosabb, mégis agresszívebb hangzást eredményezett. Ugyanebben az évben további változtatások történtek az előerősítő szűrőértékekben, majd 1969-ben az ellenállásértékek módosítására került sor a fényesebb csatorna esetében.

Az 1970-es években további módosítások követték, amelyek nyersebb, piszkosabb hangzást eredményeztek, és a modell népszerűsége megmaradt, mivel a Super Lead-et használó hard rock zenekarok az új évtizedben egyre nagyobb jelentőségre tettek szert. 1975-ben a Marshall nagy sikerrel mutatta be első „Master Volume” sorozatú modelljét, a 2203-at: a master volume beépítésével a zenészek a Super Leadhez képest ésszerű hangerőn is elérhették a márka által eddig full hangerőn biztosított overdrive hangzását. A fejlesztések ellenére a Marshall tovább bővítette a Super Lead formátumát, 1977-től 2x12-es kombo verziót (2159-es modell) kínált, és a következő évben lábbal kapcsolható reverb és boost funkciókat adott hozzá az eredeti fejhez (2959-es modell), de 1981-re az összes Super Lead/1959-es modell gyártását megszüntették.

Változatok

Az 1987-es modellhez hasonlóan a Super Lead is 1966-ban jelent meg, basszusgitár- és PA-rendszer-változatokkal együtt.

Super Bass A JMP 1992 Super Bass 100 gyakorlatilag azonos áramkörrel rendelkezik, mint a Super Lead viszont a legszembetűnőbb különbséget mégis a Super Lead 500pF értékű kondenzátorának hiánya szolgáltatta, amellyel így lágyabb hangzást tudtak elérni. A Super Bass kisebb alkatrészérték-különbségekkel és megváltozott jelkondenzátor-értékkel is rendelkezett, ami több alacsony frekvenciájú tartalom áthaladását tette lehetővé.

Super PA A JMP 1968 Super PA 100 négy csatornával és nyolc bemenettel rendelkezett. Kezdetben ez volt az egyetlen 100 wattos Marshall-modell, amelyet a Rose-Morris hajlandó volt reklámozni a megjelenésekor. A Marshall 1975-ben megszüntette a gyártását.

Jellemzők A Super Lead, mint a korai erősítő modellek is fekete tolex bevonattal, arany színű szegéllyel és plexiből készült kezelőpanellel volt ellátva. Itt külön érdemes kitérni a tolex anyagra, amely sokak által nem ismert: a texturált, vinil alapú, bőr hatást keltő anyagot széles körben alkalmazták erősítők, hangládák, tokok és korai, mára vintage autók kárpitjainál. A vezérlők négy bemeneti csatlakozóból álltak, amelyek két párhuzamos előerősítőt tápláltak, közös háromsávos hangszínszabályzóval és "presence" állítási lehetőséggel. A későbbi erősítőkkel ellentétben a Super Lead nem rendelkezett fő hangerővel vagy csatornaváltási lehetőséggel, és általában úgy tartják, hogy a legnagyobb hangerőn szól a legjobban. Három ECC83 cső volt az előerősítő fokozatban, és 100 watt teljesítményt nyújtott négy EL34 cső segítségével a teljesítményfokozatban. A tremolóval ellátott 1959T modell 1972-ig volt kapható, de nem volt népszerű, bár Pete Townshend híres rajongója volt, aki ezt a modellt részesítette előnyben.

Az első csatorna hangszíne világosabb volt, a második csatorna pedig laposabb válaszú, a négy bemenet magas és alacsony erősítésre volt felosztva, az alacsony erősítésű bemenetek 6 dB-lel voltak csillapítva. A csatornákat gyakran összekötötték egy hangszerkábellel, egy olyan technikával (amelyet „csatornák átugrásának” neveztek), amelyet arra használtak, hogy ugyanazt a hangszert egyszerre táplálják mindkét csatornába a nagyobb erősítés érdekében, miközben a felhasználóknak lehetőségük volt vastagabb hangzást beállítani az egyes csatornák hangerejének kiegyensúlyozásával.

Hangzás A Super Lead talán leghíresebb tulajdonságai közé az iszonyú magas hangerőn létrejövő korának megfelelő torzítás és a széles dinamikai tartomány – a gitárosok a gitárjuk hangerő állító potméterével tudtak a teljesen tiszta, torzításmentes hangról egészen az agresszív torzításig bármilyen hangzást megkreálni. Egyerűen teljesen összekeverhetetlen bármilyen más erősítővel és érdekes, hogy a Marshall Code modellezőcsalád erősítőiben is hasonló rezonanciával szólal meg amelyről a szakavatott fül azonnal a Plexi hangját hallja meg. Sok esetben vita tárgya, hogy a csöves erősítők vagy a modellezős erősítők a jobbak – azonban meg kell érteni, hogy valaki az egyiket, valaki pedig a másikat használja, a kettőt nem lehet és nem is célszerű összehasonlítgatni.

Utóélete

Korai felhasználók Pete Townshend, a The Who gitárosa volt az egyik legelső lelkes felhasználója a Super Lead erősítőnek Eric Claptonnal együtt, aki az akkoriban szintén nagyon híres Bluesbreaker kombó erősítőjét cserélte be egy Plexi-re miután megalapította a Cream zenekart. Jimi Hendrix szintén ezt az erősítőt használta 4x12" hangládával a méltán híres 1969-es Woodstock fesztiválon. Ezen kívül számos gitáros részesítette előnyben ezt az erősítőt, Eddie Van Halen az 1968-as modellt, Hendrix és Eric Johnson viszont az 1969-es modellt preferálta. Természetes a lista végtelenül hosszú lehet, de azért annyit még érdemes elmondani, hogy Thin Lizzy, a Judas Priest és az AC/DC is szintén ezzel az erősítővel vetette meg a lábát a rocktörténelemben.

A nem sokáig gyártott Super Bass szériát is érdemes említeni, mivel ezeket Lemmy, a Motörhead frontembere, Chris Squire és Jack Bruce is használták. Érdekesség, hogy Jimmy Page is használt ilyen setup-ot a saját

Plexi becenév Az egyik legkarakretisztikusabb dizájn elem az erősítőkön az 1960-as években aranyfestett plexiüveg vezérlőpanelek voltak, egyben védjegyükké vált ez a külső megjelenés. A "Marshall Plexi", avagy gyarkabban csak "Plexi"-ként emlegetett név egyből az 1959 Super Lead erősítőre hivatkozott, amelyet nem csak a vezérlőpanel megjelenése, hanem karakterisztikus hangja miatt is kapott. 1969 környékén a jóval olcsóbb, elérhetőbb alumínium alapanyag felé mozdult, azonban a márka még további négy éven keresztül a két anyagot egyszerre használta (emiatt valószínűleg vékonyabb lett a plexi előlap, az alumínium pedig egyfajta támaszként hátulról használták, amelynek végső soron sok értelme nincsen – mivel a PMMA mint műszaki műanyag kevésbé karcálló, mint az alumínium), amíg készletről el nem fogyott a plexi előlap. Annak ellenére, hogy a Plexi kifejezés mennyire népszerű lett, a Marshall mint erősítő márka még nem adott ki egyszer sem kifejezetten ezzel a névvel erősítőt, habár tervben van egy 1959SLP névre keresztelt modell, amely a "Super Lead Plexi"-ként kerülne forgalomba.

Érdekességek Annak ellenére, hogy még nem került forgalomba ezen a néven erősítő, a Marshall Code modellező erősítőcsalád több előre beállított csatornája is a "Plexi" nevet kapta. A négyjegyű szám az erősítő nevében nem a gyártási évet jelenti, sokkal inkább Rose-Morris viszonteladó elnevezése, mint modell szám, egyfajta szériaszám.

Jegyzetek

Fordítás

Források

Kategória:Rock Kategória:Hangtechnika