Az argentin függetlenségi háború 1810 és 1825 között lezajlott háborúk sorozata volt, amelyek Argentína spanyol uralom alóli függetlenségének kikiáltásához vezettek. Magában foglalja a különböző csatákat, valamint a katonai hőstetteket, mint például az Andokon való átkelést. Argentína hivatalos függetlenségét 1816-ban kiáltották ki a tucumáni kongresszuson.
Történelmi háttér A modern Argentína területe a Río de la Plata spanyol alkirályságának része volt. Buenos Aires volt. A modern Argentína területe a Río de la Plata spanyol alkirályságának része volt. A székhelye Buenos Aires volt, a spanyol alkirály kormányzatának központja. A modern Uruguay, Paraguay és Bolívia szintén az alkirályság része volt, és a konfliktus alatt elkezdték autonómiáért folytatott küzdelmüket a későbbi Argentínával szemben is, így később független államokká váltak. A terület hatalmas kiterjedése és a lassú kommunikáció miatt a legtöbb lakott terület elszigetelt maradt egymástól. Az alkirályság leggazdagabb régiói Felső-Peruban (a mai Bolívia) voltak. Salta és Córdoba szorosabb kapcsolatokat ápolt Felső-Peruval, mint Buenos Airessel. Hasonlóképpen, a nyugati Mendoza szorosabb kapcsolatokat ápolt Chile tartománnyal, bár az Andok hegyvonulata természetes akadályt jelentett közöttük. Buenos Aires és Montevideo voltak azok a városok, amelyek egymással helyi rivalizálásban álltak a La Plata-medencében, tengeri kommunikációs útvonalakkal rendelkeztek, amelyek lehetővé tették számukra, hogy jobban kapcsolatba kerüljenek az európai eszmékkel és gazdasági fejlődéssel, mint a szárazföld belsejében élő lakosság az olyan tartományokban, mint a Tűzföld és Chaco. Paraguay, amelyek a kontinens belsejében el volt szigetelve minden más régiótól. Buenos Aires lakossága erősen fel volt fegyverezve a Río de la Plata brit inváziói miatt, az angol-spanyol háború óta. Buenos Airest 1806-ban elfoglalták a britek, de Santiago de Liniers felszabadította a Montevideóból érkező erőkkel.Camogli p.23.Az ellentámadástól tartva Buenos Aires összes fegyverképes lakosságát katonai alakulatokba szervezték, beleértve a rabszolgákat is. Egy újabb brit támadás 1807-ben elfoglalta Montevideót, de Buenos Airesben már vereséget szenvedett, és a brit hadsereg kénytelen volt elhagyni az alkirályságot. Rafael de Sobremonte alkirályt a criollók(kreolok) sikeresen megfosztották hatalmától a konfliktus során. A Patríciusok Ezrede nevű milicia a brit fenyegetés megszűnése után is nagy befolyással bíró erővé vált a helyi politikában.Camogli p 24.
A portugál udvar Brazíliába való áthelyezése katonai aggodalmat keltett. Attól tartottak, hogy a britek harmadszor isdeámadást indítanak, ezúttal Portugáliával szövetkezve. Katonai konfliktusra azonban nem került sor így a "félszigeti háború," amely a spanyolok szabadságharca is volt a francia megszállók ellen, kitörésekor Nagy-Britannia és Portugália Spanyolország szövetségesei lettek. Miután VII. Ferdinánd spanyol királyt Napóleon internálta, húga, Carlota Joaquina régensként próbált uralkodni portugál mintára a spanyol gyarmatokon Amerikában, de ebből semim si sem lett, mivel sem a spanyol-amerikaiak, sem a britek nem támogatták. Javier de Elío juntát[önkormányzat] hozott létre Montevideóban, Martín de Álzaga pedig hasonló lépésre készült, és lázadást szervezett Buenos Airesben, de a helyi katonai erők közbeléptek és meghiúsították a tervét. Spanyolország új alkirályt nevezett ki, Baltasar Hidalgo de Cisnerost, Liniers pedig ellenállás nélkül átadta neki a kormányt, annak ellenére, hogy a hadsereg elutasította Cisrenos kinevezését.Camogli p.26-27.
Előzmények A gerilla háború Spanyolországban 1810-re országossá vált. Ekkoriban Sevilla városát francia seregek szállták meg, amelyek már az az Ibériai-félsziget nagy részét uralták. A sevillai juntát feloszlatták, és annak több tagja Cádiz Spanyolország utolsó, még mindig ellenálló részére menekült. Létrehoztak egy Régenstanácsot, amely a Cádizi Tanács előzménye volt, és amelynek politikai irányzatai közelebb álltak a liberalizmushoz és a népszuverenitáshoz, mint a korábbi sevillai junta. Ez indította el a májusi forradalmat Buenos Airesben. Úgy gondolták, hogy a megbomlott cádizi junta által kinevezett Cisnerosnak már nincs joga uralkodni, és nyílt népgyűlés összehívását kérték a helyi önkormányzat(junta) sorsának megvitatására. A hadsereg támogatta a kérést, így az alkirály kénytelen volt elfogadni. A tanácskozás Cisneros alkirály eltávolítása és egy kormányzati juntával való helyettesítése mellett döntött, de a kabildo megpróbálta hatalmon tartani Cisnerost azzal, hogy kinevezte őt a junta elnökévé. További tüntetések következtek, és a juntát azonnal lemondásra kényszerítették. Helyét az új Primera Junta vette át.
Buenos Aires arra kérte az alkirályság többi városát, hogy ismerjék el az új juntát, és küldjenek képviselőket. E képviselők pontos célja – csatlakozni a juntához vagy kongresszust létrehozni – akkoriban nem volt világos, és később politikai vitákat váltott ki. A juntának kezdetben a Buenos Airessel szomszédos összes főbb tartomány ellenállt: Córdoba, Montevideo, Paraguay és Felső-Peru. Santiago de Liniers visszatért córdobai nyugdíjazása után, és sereget szervezett Buenos Aires elfoglalására. Montevideo tengeri fölénnyel rendelkezett a város felett, Vicente Nieto pedig megszervezte a Felső-Peruban zajló királypárti akciókat. Nieto azt javasolta José Fernando de Abascal y Sousának, Peru északi alkirályának, hogy annektálja Felső-Perut. Úgy gondolta, hogy a forradalmat könnyen meg lehet fékezni Buenos Airesben, mielőtt az támadást indítana a többi terület ellen. A Régenstanács Buenos Airest lázadó városnak nyilvánította, és Montevideót nevezte ki a Río de la Plata alkirályságának fővárosává, Francisco Javier de Elíót pedig az új alkirálynak. A májusi forradalom azonban kezdetben nem volt szeparatista. A hazafiak támogatták a többi amerikai junta legitimitását, míg a királypártiak ehelyett a Régenstanácsot támogatták; még mindketten VII. Ferdinánd nevében jártak el. Mindannyian úgy vélték, hogy a szuverenitás népre való visszaadása értelmében a jogos király hiányában a szuverenitás visszaszáll a népre, amely képes lesz saját vezetőket kinevezni. Nem értettek egyet abban, hogy ki ez a nép, és milyen területi kiterjedésnek hol van szuverenitása, vagyis az országhatárok hol legyenek. A királypártiak úgy gondolták, hogy a szuverenitás az európai Spanyolország népére vonatkozik, akiknek joguk van az egész spanyol birodalom felett uralkodni. A májusi forradalom vezetői úgy gondolták, hogy ez a spanyol királyságok összes fővárosára vonatkozik. José Gervasio Artigas később egy harmadik nézőpontot képviselt: a retroverzió minden régióra vonatkozott, amelyeknek egy konföderációs rendszerben kellett egységesnek maradniuk. Ez a három csoport harcolt egymással , de az Argentína nemzeti szervezetéről (akár centralista, akár konföderális) folytatott viták az argentin polgárháborúban, a függetlenségi háború befejezése után is hosszú évek át folytatódtak.
Fegyveres konfliktus A Primera Junta katonai hadjáratokat indított az alkirályság területén, hogy biztosítsa az új hatóságok támogatását, és megőrizze az alkirályság fővárosaként birtokolt hatalmat. A katonai konfliktus győzelmei és vereségei meghatározták a Río de la Plata új Egyesült Tartományainak(később ebből lett Argentína) befolyási területeit. A Paraguayjal korán megkötött megnemtámadási egyezménynek köszönhetően a kezdeti konfliktus nagy része északon, Felső-Peruban és keleten, a Banda Orientalban(később ebből lett Uruguay) zajlott. Az évtized második felében, Montevideo elfoglalásával és a felső-perui patthelyzettel a konfliktus nyugatra, Chilébe helyeződött át.
Korai hadjáratok
A Buenos Aires-i forradalmi junta által elrendelt első két hadjárat Córdoba ellen indult, ahol Santiago de Liniers volt alkirály ellenforradalmat szervezett, valamint a paraguayi intendancia [kisebb tartományi egység]ellen, amely nem ismerte el a májusi forradalom eseményeinek kimenetelét.
Azonban a Liniers által Córdobában összegyűjtött rögtönzött hadsereg a csata előtt elhagyta őt, így a volt alkirály megpróbált Felső-Peruba menekülni, abban a reményben, hogy csatlakozik a perui alkirályság által küldött királypárti hadsereghez, amelyet a Buenos Aires-i forradalom megfojtására küldtek. Francisco Ortiz de Ocampo ezredes, aki a függetlenségért küzdő sereget vezette, 1810. augusztus 6-án elfogta Linierst és a córdobai ellenforradalom többi vezetőjét, de ahelyett, hogy az utasításoknak megfelelően kivégezte volna őket, foglyul küldte őket Buenos Airesbe. Ennek eredményeként Ocampót lefokozták, és Juan José Castellit nevezték ki a hadsereg politikai vezetőjévé. Augusztus 26-án Castelli kivégezte a córdobai foglyokat, és az Északi Hadsereget Felső-Peru felé vezette:
Első felső-perui hadjárat (1810–1811)
Miután Buenos Airesben a juntába képviselők választásával biztosította az északnyugati tartományok hűségét a májusi forradalomhoz, Castelli Antonio González Balcarce tábornokot küldte Felső-Peruba, de a cotagaitai csatában vereséget szenvedett. Castelli ezután erősítést küldött neki, ami az első függetlenség párti győzelemhez vezetett a suipachai csatában, amely Buenos Aires kezébe adta a Felső-Peru feletti ellenőrzést. A királypárti Vicente Nieto, Francisco de Paula Sanz és José de Córdoba y Rojas tábornokokat elfogták és kivégezték.
Castelli ezután azt javasolta a Buenos Aires-i juntának, hogy keljenek át a Desaguadero folyón, és indítsanak támadást Peru alkirályságának területei ellen, de javaslatát elutasították. Serege és Goyeneche serege a határ közelében állomásozott, miközben tárgyalásokat folytattak. Goyeneche előrenyomult és legyőzte Castellit a Huaqui-i csatában, akinek erői szétszóródtak és elhagyták a tartományokat. A felső-perui Patriot Republiqueta[hazafias köztársaságpárti] gerillák ellenállása azonban feltartóztatta a királypártiakat, akadályozva a komolyabb déli előrenyomulásukat.
A paraguayi hadjárat (1810–1811)
A Buenos Aires által küldött másik milíciát Manuel Belgrano vezette, és a Paraná folyón felfelé haladtak Paraguay intendencia felé. Az első csatát Campichuelónál vívták, ahol a hazafiak győzelmet arattak. A későbbi paraguaríi és tacuaríi csatákban azonban teljesen legyőzték őket. Így ez a hadjárat katonai szempontból is kudarccal végződött. Néhány hónappal később azonban, argentín példa nyomán, Paraguay is megszakította a kapcsolatait a spanyol koronával, és független nemzetnek nyilvánította magát.
Újabb hadjáratok
A paraguayi és felső-perui hadjáratok nemkívánatos kimenetele miatt a juntát 1811 szeptemberében egy végrehajtó triumvirátus váltotta fel. Ez az új kormány úgy döntött, hogy új hadjáratot indít Felső-Peruban az újjászervezett Északi Hadsereggel, és alezredesnek nevezte ki José de San Martínt, a napóleoni háborúk veteránját, aki nemrég érkezett vissza Spanyolországból. San Martínt arra utasították, hogy hozza létre a Lovasgránátos Ezred (spanyolul: Granaderos a caballo)néven ismert hivatásos és fegyelmezett lovassági egységet.
Második felső-perui hadjárat (1812–1813)
Manuel Belgrano tábornokot nevezték ki az Északi Hadsereg új parancsnokává. Pío de Tristán tábornok vezette királypárti sereg elsöprő inváziójával szembesülve Belgrano a felperzselt föld taktikájához folyamodott, és elrendelte Jujuy és Salta lakosságának evakuálását, valamint minden hátrahagyott tárgy elégetését, hogy megakadályozza az ellenséges erőket abban, hogy ellátmányt szerezzenek vagy foglyokat ejtsenek ezekből a városokból. Ez a cselekedet Jujuy Exodus néven ismert.