250px|bélyegkép|A Skót Nemzeti Portrégaléria előcsarnokában látható frízből egy részlet. William Hole munkája. Balról jobbra: a kiskorú II. Dávid, Randolph Moray, James Douglas, Robert Bruce, Buchan grófnéje és Wallace Az első skót függetlenségi háború-ban a Skót Királyság küzdött önállóságáért az Angol Királysággal 1296 és 1328 között. A háború a Skócia elleni angol invázióval kezdődött 1296-ban, és a skót függetlenség jogi értelemben vett helyreállításáig tartott, amelyet az Edinburgh–northamptoni békemegállapodás rögzített 1328-ban. A tényleges függetlenség 1314-ben, az angolok bannockburni csatában elszenvedett veresége után alakult ki. Az angol királyok arra törekedtek, hogy Skócia feletti fennhatóságuk hangoztatásával területet szerezzenek. A skótok azért küzdöttek, hogy az angol uralom és befolyás ne érvényesülhessen Skóciában.

Az első skót függetlenségi háború két másik háborúhoz kapcsolódik. A gascogne-iA gascogne-i háborúban (1294–1303) IV. Fülöp francia király és I. Eduárd angol király állt szemben egymással, mivel az angol uralkodó – mint Aquitánia hercege – a francia király hűbérese volt, és a Guyenne/Gascogne feletti fennhatóság kérdése fegyveres konfliktushoz vezetett. A háború végül 1303-ban békével zárult, amely helyreállította az angol király birtoklását Aquitániában, de megerősítette a francia király hűbéri felsőbbségét. Hosszú távon a konfliktus rögzítette az angol–francia ellentétet a franciaországi angol birtokok miatt, és hozzájárult a későbbi százéves háború (1337–1453) kitöréséhez. és a francia–flamand háborúA francia–flamand háborúban (1297–1305) IV. Fülöp francia király a Francia Királyság nevében a Flandria feletti királyi ellenőrzést próbálta megszilárdítani, míg Guy de Dampierre, Flandria grófja (az angol támogatás reményében is) ellenállt ennek, ezért a konfliktus a Flandria elleni francia fellépés és a városi ellenállás köré szerveződött. A háború 1305-ben zárult le, amikor rákényszerítette Flandriára a számára kedvező békét. Hosszabb távon a Courtrai-i csata 1302-ben megakasztotta a francia terjeszkedést a térségben, a városi céhek politikai súlyát növelte, és a gyalogság szerepének felértékelődéséhez vezető „gyalogsági forradalom” egyik fontos előképe lett, a skótok Bannockburnnél tudatosan mintaként tekintettek a flamandok harcmodorára. francia és közti konfliktusok voltak. A franciák Skóciában – János skót király személyében –, az angolok Flandriában – Guy de Dampierre, Flandria grófja személyében – találtak szövetségesre.

A háborút kiváltó események III. Sándor skót király uralkodása alatt Skóciában béke és gazdasági stabilitás volt, ám 1286. március 19-én a király halálával trónöröklési válság alakult ki. Az egyetlen élő örökös, a gyermek Margit, Norvégiából hazatérőben 1290. szeptember 26-án Orkney-nál meghalt. A trónért több igénylő lépett fel. A skót főnemesség I. Eduárd angol királyt kérte fel döntőbírónak, aki csak úgy vállalta a döntőbíró szerepét, hogy a jelöltek elismerik őt Skócia hűbérurának. A berwick-upon-tweedi nagy hűbéri bíróság 1292 novemberében John Balliol javára döntött. Eduárd visszaélt főhűbérúri jogábal, John Balliolt megalázó módon angol bíróság elé idézte. A skótok szemében a király tekintélye megrendült. John Balliol 1295-ben francia királlyal szövetségre lépett és a következő évben felmondta az Eduárdnak tett hűségesküt. Válaszul Eduárd 1296 márciusában megtámadta Skóciát, elfoglalta és feldúlta Berwicket, az áprilisi dunbari csatában döntő vereséget mért a skót haderőre. Júliusra John Balliolt letaszította a trónról. A skót előkelők tömegével tetetett húségesküt, gyakorlatilag angol uralom alá vonva az országot.

Andrew Moray és William Wallace Moray és Wallace felemelkedése Andrew , északi földbirtokos fia, az 1296. áprilisi dunbari vereség után apjával együtt fogságba esett, majd 1296–1297 telén megszökött a chesteri várból, visszatért a Moray-öböl északi partján álló avochi családi várba, majd John Balliol nevében felkelést hirdetett. Rövid idő alatt híveket toborzott, és rajtaütésszerű, gerilla taktikával Banff és Inverness között sorra megtámadta, bevette és lerombolta az angol helyőrségek várait. Hamarosan egész Morayshire Eduárd emberei ellen lázadt. A térség megszerzése után figyelme az északkeleti országrész felé fordult.

William Wallace 1297 májusában vált országosan ismertté, amikor Lanarkban megölte William Haselrig angol seriffet és a helyőrség több tagját. A hír gyorsan terjedt, egyre többen csatlakoztak hozzá, és Robert Wishart, Glasgow püspöke nyílt támogatása – áldása – társadalmi legitimációt adott a korábban sok főnemes szemében törvényen kívülinek számító felkelőknek. Wallace-t hamarosan William Douglas és mások is követték. 1297 júniusának elején Wallace és Douglas jelképes csapást tervezett Scone felszabadítására, ahol William , a skót királyság angolok által kinevezett főbírája működött. Ormesby értesülve a készülő akcióról elmenekült.

A francia ügyekkel foglalkozó Eduárd eközben – francia ügyei mellett – Henry Percy és Robert Clifford vezetésével küldött erőt a felkelés letörésére, és Robert Bruce, Carrick grófja is északra indult Douglas ellen; útközben azonban a skót ügy mellé állt. A főúri felkelést megosztottság és elhúzódó egyeztető tárgyalások bénították, miközben Wallace és Moray tovább folytatta hadjáratát. Rövidesen az angolokat ismét a Forth folyótól délre szorította, Dundee várát kivéve. Amikor Dundee várát ostrom alá vették, Wallace értesült arról, hogy újabb angol sereg közeledik észak felé John de Warenne, Surrey vezetésével. A város vezetőire bízta az ostrom folytatását, és csapataival elindult, hogy feltartóztassa az előrenyomulást.

A Stirling hídi-csata, Wallace Skócia őre 1297. szeptember 11-én Andrew de Moray és William Wallace a stirlingi hídnál csapott össze Surrey grófjának angol seregével. A skótok megvárták, míg az angol elővéd átkel a hídon, majd lerohanták őket. A lovasság nem tudott kibontakozni, sokan elestek, és a híd az angol erősítés átkelése közben összeomlott, ezért az átkelt angolok menekültek. Moray később sebeibe belehalt, ami súlyos veszteség volt, de a Stirling hídi csata a skótok első fontos győzelme volt. Egy héttel később Wallace betört Angliába, Northumberlandben, majd Cumberlandben fosztogatott, mielőtt visszatért Skóciába. A hadjárat alatt hétszáz falut felégetett, jelentős zsákmánnyal megrakodva érkezett haza.

A Stirling hídi győzelem után Wallace igazgatta az országot. Igyekezett visszaállítani a kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatokat Európával, valamint visszanyerni a korábbi tengerentúli kereskedelmet.Hatalma csúcsán 1298 márciusában lovaggá ütötték. A száműzött John Balliol nevében Skócia Őrzőjévé (régens) nevezték ki, elkezdett felkészülni az elleni hadjáratra.

Falkirktől kivégzésig 1298 januárjában fegyverszünetet kötött királlyal, amely Skóciára nem terjedt ki, így a skótok külső támasza meggyengült. márciusban hazatért, Yorkba tette át kormányzata központját, majd 1298. július 3-án sereget gyűjtött és Skóciába vonult, hogy megtörje William Wallace és hívei ellenállását. Július 22-én a Falkirk közelében vívott csatában az angol haderő legyőzte a kisebb skót sereget. A forrás szerint az angol hosszúíjászok nagy távolságból pusztították a skót lándzsás tömböket és a lovasságot. A győzelem után és serege visszatért Angliába, így Skócia teljes alávetése elmaradt, Wallace pedig a vereség következményeként visszavonult, majd decemberben lemondott az Őrző tisztségről.

Wallace helyét Robert Bruce és John „Red“ Comyn vette át közösen, de személyes ellentétük akadályozta a hatékony irányítást. Francia és római diplomáciai nyomásra 1299-ben a fogságban levő John Balliolt VIII. Bonifác pápa felügyeletébe adta. Az egyházfő a Scimus, Fili bullában elítélte Skócia megszállását és tárgyalásra szólította fel a királyt, amit figyelmen kívül hagyott. Wallace Európába indult támogatást keresni, Rómába is eljuthatott. Skóciában William Lamberton, püspöke harmadik, „semleges” Őrzőként jelent meg, hogy a Bruce–Comyn ellentétet csillapítsa, miközben a skótok visszafoglalták Stirling várát.

1300 májusában újabb hadjáratot vezetett Annandale és Galloway térségébe. A királyi felhívásra negyven lovag és három és félszáz lovas kisőrő jelentkezett, ezt egészített ki , főként udvari katona. is össze tudott gyűjteni. A hadjárat során az angolok elfoglalták Caerlaverock várát is. A döntő összecsapás azonban elmaradt, és 1300. október 30-án fegyverszünetet kötöttek, amely után visszatért Angliába.

1301-ben az Őrzők személye többször változott: Ingram de Umfraville lovag, Comyn és Lamberton lemondása után John de Soules lett az egyedüli Őrző, mivel nem tartozott a Bruce- vagy a Comyn-csoporthoz. 1301 júliusában hadjáratát két irányban indította: nyugaton fia, Eduárd, keleten maga a király nyomult előre. A skót erők Soulis és Umfraville vezetésével a herceg seregét Lochmabennél támadták és folyamatosan zaklatták, miközben az angolok Bothwell kastélyt is elfoglalták, majd a két angol sereg Linlithgowban telelt. A hadjárat mégsem törte meg a skót harcképességet, és 1302 januárjában kilenc hónapos fegyverszünetet fogadott el.

Ekkor Robert Bruce több nemessel együtt hűséget esküdött . Vélhetően Bruce nem akarta tovább kockára tenni hívei, családja és öröksége sorsát a száműzött John Balliol ügyéért. számára is előnyös volt Bruce megnyerése, miközben pápai kiközösítéssel és francia invázió lehetőségével is számolnia kellett.

1302 telén, a fegyverszünet lejárta után tavaszig halogatta a nagy hadba hívást, de John Segrave felderítő hadát Comyn és Simon Fraser rajtaütéssel megverte, és Segrave súlyosan megsebesült, bár emberei később kimentették. A skót sikert aláásta, hogy 1303 májusában békét kötött Angliával a skótok említése nélkül. 1303 májusának közepén megindította a hódító hadjáratot, és útvonala során elérte Edinburgh-t, majd Perth-t, később pedig Aberdeent, végül Dunfermlineban telelt. 1304 elején a határvidéki portyák után a vezető skótok többsége behódolt, Wallace, Fraser és a Franciaországban tartózkodó Soulis kivételével.

A megadási feltételeket 1304. február 9-én Comyn tárgyalta. Fogolycserét kezdeményezett váltságdíj fejében, megtorlások és tömeges vagyonelkobzások mellőzését kérte, valamint azt, hogy Skócia törvényei és szabadságai III. Sándor korabeli állapotukban maradjanak, a szükséges változtatásokhoz pedig skót főúri beleegyezés társuljon. 1304 májusában ostrom alá fogta Stirling várát. Amikor három hónapnyi bombázás után a védők megadták magukat. 1304. június 11-én Bruce és Lamberton titkos szövetséget kötött „barátságra és szövetségre” mindenki ellen, ami a skót függetlenségi törekvések újjászervezésének jele volt.

1305-ben Skóciát adminisztratív bekebelezésén dolgozott. Májusban parlamentet hívott össze, és unokaöccse, Richmond grófja lett a helytartói kormányzat feje; Roxburgh és Jedburgh kastélya angol ellenőrzés alatt maradt. A bírói tisztségeket angol–skót párokban osztották ki, a stratégiai pontokat angol sheriffek és várnagyok felügyelték, miközben a tényleges hatalom az angoloknál összpontosult. Wallace-t 1305. augusztus 3-án Glasgow közelében, Robroystonnál, elfogták, majd Londonba vitték, ahol 1305. augusztus 23-án kivégezték. A fejét a London Bridgere tűzték, testrészeit pedig különböző városokban állították ki.

Robert the Bruce, a skótok királya 130px|bélyegkép|Robert Bruce szobra (1929) az edinburghi vár kapui előtt

A dumfriesi szikra 130px|bélyegkép|Bernard de Linton, arbroathi apát és Robert Bruce az Arbroathi Nyilatkozatot tartja a magasban. David Annand szobra