A Szent Szív-székesegyház () egy 19. századi neogótikus római katolikus templom Szarajevóban; általában szarajevói székesegyházként (Sarajevska katedrala/Сарајевска катедрала) említik, és ez Bosznia-Hercegovina legnagyobb székesegyháza. A Vrhbosznai érsekségnek a székesegyháza, és a város katolikus vallási életének központja. A székesegyház a főváros óvárosi negyedében található.
Története
Előzmények Két személynek, Josip Stadler érseknek (1843–1918) és Josip Vancaš építésznek (1859–1937) tulajdonítható az új szarajevói székesegyház felépítése; az előbbi mint megrendelő, az utóbbi mint kivitelező vett részt a munkálatokban. Harmonikus kapcsolat uralkodott köztük, ami egyébként meglehetősen ritka a nagy építkezéseken. Stadler szeme előtt minden bizonnyal az a gond lebegett, hogy a frissen okkupált Boszniában miként szervezze újjá az egyházat szinte a semmiből, így nem támaszthatott túlzó igényeket. Vancaš fiatal, de rendkívül alaposan képzett és tehetséges építészként érkezett Szarajevóba. Olyan megoldásokat kínált Stadlernak, amelyek ellen az nem emelhetett kifogást. Az éppen befejezett diakovári székesegyház (amely 1866 és 1882 között épült) bizonyos értelemben nagyszerű példakép volt mindkettejük számára, és amelyen számos olyan mester próbálta ki magát, akik később maguk is átültették tapasztalataikat Szarajevóba. A historizmus az építészetben és a szobrászatban, valamint a nazarénus irányzat a festészetben az 1880-as években, a szarajevói székesegyház építésének idején érte el csúcspontját. Vancaš mestere, a neves osztrák építész, Friedrich von Schmidt (1825–1891) a neogótika művészetét irigylésre méltó csúcsra emelte, Vancašt pedig az egyik legjobb tanítványának tartják.
A megfelelő munkára várva Vancaš 1882 októberében beiratkozott a Képzőművészeti Akadémia Építészeti Tanszékére, ahol Friedrich von Schmidt keze alatt a gótika tanulmányozásának szentelte magát. Schmidt ezen a területen a legkiválóbb tekintély volt. A székesegyház építését időközben (1882-ben) Heinrich Ferstelnek ajánlották fel, aki egy neoromán stílusú épületet javasolt. Ez a projekt azonban túl nagy, és ezáltal túl drága is volt a szarajevói viszonyokhoz képest. Ferstel az épületet egy olyan helyre tervezte, amelyet időközben a hadsereg foglalt el, hogy felépítse saját tiszti kaszinóját, így ez az elképzelés kútba esett. A következő évben a Boszniát az Osztrák–Magyar Monarchia nevében irányító Kállay Béni Friedrich Schmidthez fordult, aki a fiatal Vancašt ajánlotta figyelmébe. 1883 húsvétja után hatalmas feladatot kapott: a szarajevói székesegyház terveinek elkészítését. Vancaš e tekintetben a legalkalmasabb jelöltnek tűnt az öreg professzor szemében: nemcsak jó diák volt, hanem a Monarchia déli, Szarajevóhoz legközelebb eső vidékeiről is származott. Így Schmidt ajánlásával egy napon a közös pénzügyminiszter és a Bosznia-Hercegovináért felelős miniszter (Kállay) irodájában találta magát, aki elfogadta őt, és elrendelte, hogy azonnal utazzon Szarajevóba, hogy a helyszínen tájékozódjon a leendő létesítmény elhelyezkedéséről, méretéről és megjelenéséről. Egyúttal utasította, hogy érdeklődjön a Tartományi Kormány Musallán építendő palotájának építési programjáról is, amelyet szintén hamarosan fel kellett építeni.
Szarajevóba érkezése után Vancaš megvizsgálta azokat a megfelelő helyszíneket, amelyek még szóba jöhettek a székesegyház felépítéséhez. Elsőként az akkori Ferhadija és Ćemaluša utcák sarkán lévő terület mellett döntött, és ezzel a javaslattal tért vissza Bécsbe. Mivel ezt a helyszínt a városvezetés nem fogadta el, 1883 szeptemberében ismét visszatért Szarajevóba, ekkor már maga Kállay kíséretében, aki végül ezt a kérdést is megoldotta. A választás arra a térre esett, amelyet hamarosan Templom térnek (Crkveni trg) neveztek el, s amely ma a fra Grga Martić tér. A helyet egyébként eredetileg a városi piac számára szánták. Mivel az öreg professzor a nyár és a kora ősz folyamán hosszabb ideig súlyos beteg volt, vele és a környezettel összhangban Vancaš készített egy vázlatot. Így jött létre az a terv, amelyet utólag megmutattak Schmidtnek, aki – a tornyok tetőzetének jelentősen alacsonyabbra vételét leszámítva – jóváhagyta azt. „Csak annyit jegyzett meg, hogy egy székesegyházhoz nem illik a »hivalkodó megjelenés«, és azt tanácsolta, hogy mindent faragott kőből építsek, mivel egy templom az örökkévalóságnak készül” – az eseményre Vancaš így emlékezett vissza a „Večernja pošta” című lapban megjelent cikkében.
Az eredeti terv szerint a főportálnak a tornyok közé süllyesztve kellett volna elhelyezkednie, így az előcsarnok a kórussal együtt az első boltozat szakasz feléig nyúlt volna be. A keresztelőkápolnába és a kórusra a mellékhajókból nyíltak volna a bejáratok. A nyugati torony mellett egy mellékbejáratot terveztek, a szószék pedig, amely sokkal kisebb lett volna a mainál, a harmadik oszlopra támaszkodott volna. A szentély rövidebb, a sekrestye szűkebb lett volna. A kincstár nem haladta volna meg a mellékhajó szélességét. Ennek a projektnek volt még egy hibája: túlságosan sablonos volt. Nem lépte túl a közép-európai déli régió átlagos épületeinek kereteit. Ezért Schmidt sokkal jobban belenyúlt a tervekbe, mint amit a tornyok túl magas tetőzetének puszta megrövidítése megkívánt volna.
Az építkezés során Stadlernak keményen meg kellett küzdenie azért, hogy a Bosznia-Hercegovinai Tartományi Kormány engedélyezze számára a szentély meghosszabbítását, azzal indokolva ezt, hogy az ünnepi szertartásokhoz nagyobb térre van szükség, mint amekkora az eredeti tervben szerepelt. Később az érseki sírbolt megépítése is huzavona tárgyát képezte a Tartományi Kormány Építészeti Hivatalával, mivel Vancaš a tervében nem irányozta elő ezt a részletet. 1883–1884 telén Josip Vancaš újonnan megalakult műtermében elkészült az összes kiviteli terv, ő maga pedig önálló vállalkozóvá vált. A székesegyházat 1200 fő befogadására alkalmas, nagyon egyszerű külsejű, „csupasz kőből” épült épületnek képzelték el . Ezek alapján a tervek alapján írták ki az építési pályázatot, amelyen a legjobb ajánlatot Karl Schwarz báró, bécsi vállalkozó tette. Vancaš így Szarajevóba költözözz, és 1884. március 10-én végleg le is telepedett a városban.
A székesegyház építése (1884–1889) bélyegkép|Az épület felszentelési ünnepségének méltóságai Az építési területet 1884. augusztus 19-én adták át a vállalkozónak, augusztus 25-én pedig ünnepélyes keretek között megkezdődtek a munkálatok, még az alapok kiásása előtt. Johann (Ivan) Appel báró tartományfőnök volt az első, aki egy aranyozott ásóval háromszor a földbe vágott; utána az érsek, majd a többi jelenlévő is megismételte ugyanezt. Egy hónappal később, 1884. szeptember 23-án egy bizottság megállapította, hogy az alapokat kellően mélyre ásták: a keleti toronynál 5,70 méterre, a nyugati toronynál 6,00 méterre, a mellékhajóknál 7,00 méterre (a terep lejtése miatt), míg a hajók közötti oszlopok esetében akár 3 méter mélységig is leástak. November 20-án reggel 9 órakor szerény ceremónia keretében befalazták az egyik sarokba az alapkövet a következő bevésett felirattal: A D MDCCCLXXXIV 20. XI.
A falazás 1885 folyamán olyannyira előrehaladt, hogy 1886 szeptemberében mindhárom hajó beboltozását el lehetett kezdeni. 1887 márciusában a nyugati tornyon dolgoztak, áprilisban pedig megkezdődött a főhajó vakolása. Még ugyanebben a hónapban elbontották a szentély körüli külső állványzatot. Az építési munkálatok 1887. november 9-én fejeződtek be olyan mértékben, ahogyan arról Schwarz vállalkozóval megállapodtak. A falakat ugyanis a belső térben csak bemeszelték, az ablakokat pedig egyszerű üveggel zárták le. Hátravolt még az épület művészi berendezésének hatalmas feladata, amely kerek két évet vett igénybe.
A székesegyházat eredetileg a bécsi apostoli nuncius, Luigi Galimberti szentelte volna fel. Ismeretlen okok miatt azonban végül a mostari-duvnoi püspök, Paškal Buconjić szentelte fel 1889. szeptember 14-én.
Az 1932-es felújítás bélyegkép|1897-ben A bosznia-hercegovinai rendes egyházkormányzat visszaállításának 50. évfordulójára (1932) való felkészülés során a székesegyházat alaposan felújították. Ebből az alkalomból eltávolították a cserepeket, és szürke színű azbesztpalát helyeztek fel. A külső falakat a kőfelület enyhe csiszolásával megtisztították, a belső térben pedig újrafestették a falakat, és részben megtisztították a freskókat. Az ezen beavatkozásokról szóló jelentésekből arra lehet következtetni, hogy Voltolini ornamentális falfestményei mintegy ötven év elteltével nagyrészt jelentősen megsötétedtek.
Ennek oka mindenekelőtt a kemény kőből rakott és egyszerű habarccsal vakolt falak szerkezetében keresendő. A diakovári székesegyház mésszel kötött téglákból épült, ami sokat számít a falfestmények megőrzése szempontjából. Az ilyen falak lélegeznek, ami a kőépületekről, amilyen a szarajevói székesegyház is, nem mondható el. A nedvesség lecsapódása a hideg kőfalakon egy olyan térben, amelyet nem fűtöttek, és talán nem is szellőztettek megfelelően, a festékek oxidációjához vezetett, amelyek ötven év alatt teljesen megsötétedtek. Voltolini és Betizza szarajevói székesegyházbeli munkájáról szóló jelentésekben említést tesznek az al fresco technikáról, de az 1987-es felújítás során nem találtak ilyen felületeket, kivéve persze Seitz-Rohden képeit. Nem lett volna különösebb létjogosultsága egyszerű szobafestői munkákat ilyen drága technikával végezni.
A székesegyház igazgatósága 1932-ben úgy döntött, hogy Voltolini megsötétedett ornamentális festményeit újakra cseréli, világosabb árnyalatban. Ezt az első pillanatban talán el is érték, de az történt, hogy Kammerer festékei 50 év alatt ugyanúgy oxidálódtak. Ennek oka tehát a festékek kémiai összetételében rejlik, amely nem volt megfelelő azokhoz a falakhoz, amelyekre felhordták őket. Ezt az oxidációt természetesen elsősorban a fal nem megfelelő minősége segítette elő. Kammerer Rohden-freskókon végzett felújítása nem járt sikerrel, és nem kizárt, hogy az még jobban felgyorsította azok pusztulását. Számára is ismert volt, hogy Voltolini művének megsötétedéséért a nedvesség volt a felelős, de ugyanez a nedvesség tette tönkre az ő festékeit is.
Az 1985-1989-es felújítástól napjainkig bélyegkép|Tüntetés a békéért 1991-ben A székesegyházat az építés centenáriuma alkalmából 1985 és 1989 között ismét felújították. Az épületben a károsodások olyan mértékűek voltak, hogy a felújítást nem lehetett tovább halogatni. Ezek a törekvések szerencsére a teljes körű helyreállításra irányultak, mind konzervátori, mind restaurátori szempontból.
Szükséges volt ugyanis, hogy a felújítás során ne sérüljön az épület műemléki integritása, azaz megőrizzék Vancaš művének hitelességét is. A székesegyház volt az első nagyobb alkotása, ami további okot adott arra, hogy maximális óvatossággal közelítsék meg a beavatkozást. A tetőt 1985-ben újították fel, aminek során az azbesztpalákat rézlemezre cserélték. Ugyanolyan típusú palát már nem lehetett beszerezni, ezért esett a választás a rézlemezre, amely technológiailag masszívabb; bár talán kevésbé kedvező a fa szerkezet karbantartása szempontjából, amely bizonyos fokú szellőzést igényel.