A Digital Audio Tape (DAT vagy R‑DAT) egy már megszűnt digitális hangfelvételi és lejátszási formátum, amelyet a Sony fejlesztett ki, és 1987-ben mutattak be. Megjelenésében hasonlít a kompakt, mivel (közismerten 4 mm) széles mégnesszalagot használ egy védőtokba zárva, de mérete körülbelül fele akkora: 73 mm × 54 mm × 10,5 mm. A felvétel digitális, nem pedig analóg.

A DAT képes olyan mintavételezési frekvenciákkal rögzíteni, amelyek megegyeznek a CD-ével, illetve annál magasabbak vagy alacsonyabbak (44,1, 48 vagy 32 kHz kHz), 16 bites kvantálással. Ha egy digitális forrást úgy másolnak át, hogy nem térnek vissza az analóg tartományba, a DAT pontos klónt hoz létre – ellentétben más digitális formátumokkal, mint például a digital compact kazetta vagy a nem‑Hi‑MD MiniDisc, amelyek veszteséges adatcsökkentést alkalmaznak.

Bár a formátumot az analóg kompakt kazetták leváltására szánták, a fogyasztók körében sosem terjedt el széles körben magas ára és a zeneipar azon aggodalmai miatt, hogy lehetővé teszi a jogosulatlan, kiváló minőségű másolatok készítését. A formátum mérsékelt sikert ért el a professzionális felhasználásban, valamint számítógépes adattároló médiumként, amelyből később a Digital Data Storage szabvány fejlődött ki. A Sony leállította az új felvevők gyártását, ami megnehezíti az ebben a formátumban archivált felvételek lejátszását. Egyes hangmérnökök, akik DAT‑szalagról archivált felvételek újrakeverésén dolgoztak, mágnesszalag‑degradációt is megfigyeltek, ami veszélyt jelent azokra a hanganyagokra, amelyek kizárólag ezen a hordozón léteznek.

A Samsung 1987 elején jelentette be terveit, hogy olyan kamerákat dob piacra, amelyek videót DAT‑szalagra rögzítenek (nyolc évvel a miniDV digitális videóformátum megjelenése előtt). A formátum neve „4 Vision” lett volna, az első kamera pedig az SVC41, és egy teljes termékvonal bevezetését tervezték. Ehelyett azonban soha nem került sor DAT‑alapú videótermékek sorozatgyártására.

Történet Fejlesztés

A DAT alapvető szalagos mechanikája szorosan a videomagnók működésén alapul, mivel forgófejet és spirális pásztázást alkalmaz az adatrögzítéshez. Ez megakadályozza, hogy a DAT‑szalagokat fizikailag szerkeszteni lehessen az analóg szalagokra jellemző vágás‑és‑ragasztás módszerével, vagy az olyan nyílt orsós digitális formátumokhoz hasonlóan, mint a ProDigi vagy a DASH

1983-ban létrehoztak egy DAT‑munkacsoportot, hogy egységesítsék a különböző cégek által fejlesztett digitális hangrögzítési szabványokat mágnesszalagon. 1985-ben két szabvány született: az R‑DAT (Rotating Digital Audio Tape), amely forgófejet használ, és az S‑DAT (Stationary Digital Audio Tape), amely rögzített fejet alkalmazott. Az S‑DAT formátum egyszerű mechanikával rendelkezett, hasonlóan a Compact Cassette rendszeréhez, azonban nagy sűrűségű rögzítéshez nehéz volt megfelelő rögzített fejet fejleszteni. Ezzel szemben az R‑DAT forgófejes technológiája már bizonyított a videóformátumokban, például a VHS és Betamax rendszerekben.

Mivel az S‑DAT verzió végül soha nem jelent meg, a formátum a piacra kerülés idejére egyszerűen DAT néven vált ismertté. Később a Philips és a Matsushita (Panasonic) saját rögzített fejes digitális formátumot dobott piacra Digital Compact Cassette néven. A Sony pedig egy másik forgófejes formátumot is bevezetett NT néven, amely a Microcassette és a Mini-Cassette leváltására szolgált volna.

A DAT‑szalagok hossza 15 és 180 perc között mozog, egy 120 perces szalag hossza 60 méter. A 60 méternél hosszabb DAT‑szalagok gyakran problémásak a DAT‑lejátszókban a vékonyabb hordozóanyag miatt. A 48 kHz‑es és 44,1 kHz‑es mintavételezési frekvencián működő DAT‑gépek a szalagot 8,15 mm/s sebességgel továbbítják. A 32 kHz‑es mintavételezési frekvencián működő DAT‑gépek esetében ez a sebesség 4,075 mm/s.

Elődformátumok A DAT nem az első digitális hangszalagos formátum volt; a PCM technológiát már 1972-ben alkalmazta a Japán Denon analóg hanglemezek masztereléséhez és gyártásához. Ehhez egy 2 hüvelykes Quadruplex formátumú videomagnót használtak a szalagtovábbításhoz, de ez a megoldás soha nem fejlődött fogyasztói termékké. A Denon fejlesztése a japán NHK műsorszolgáltatóval való együttműködéséből indult ki; az NHK az 1960-as évek végén fejlesztette ki az első nagy hűségű PCM hangrögzítőt. A Denon folytatta PCM‑rögzítőinek fejlesztését, amelyek professzionális videóberendezéseket használtak tárolóközegként, és végül 8 sávos egységeket is készítettek. Ezeket többek között olyan jazzfelvételekhez használták, amelyeket az 1970-es évek végén New Yorkban rögzítettek.

1976-ban a Soundstream egy újabb digitális hangszalagos formátumot fejlesztett ki, amely egy egyhüvelykes (25,4 mm) széles orsós szalagot használt, Honeywell által gyártott műszer‑rögzítő készülékre fűzve, amely a szalagtovábbító szerepét töltötte be. Ehhez kapcsolódott a Soundstream saját tervezésű külső digitális hangkódoló és -dekódoló hardvere. A Soundstream formátuma több prototípuson keresztül fejlődött, és amikor elérte az 50 kHz-es mintavételezési frekvenciát 16 biten, a vállalat első ügyfele, az ohiói Clevelandben működő Telarc Records már elég jó minőségűnek ítélte professzionális klasszikus zenei felvételekhez. A Telarc 1978 áprilisában rögzítette Frederick Fennell és a Cleveland Wind Ensemble előadásában Holst Suites for Band című művét – ez mérföldkőnek számító kiadvány volt, és megnyitotta az utat a digitális hangfelvétel előtt az amerikai klasszikus zenei kiadók számára. A Soundstream rendszerét az RCA is használta.

1978-tól kezdődően a 3M is bemutatta saját digitális hangszalagos rögzítőinek sorozatát és formátumát stúdiófelhasználásra. A 3M rendszerének egyik első prototípusát a Sound 80 stúdióban (Minneapolis, Minnesota) telepítették. Ezt a rendszert használták 1978 júniusában Aaron Copland Appalachian Spring című művének felvételéhez, amelyet a St. Paul Chamber Orchestra adott elő Dennis Russell Davies vezényletével. Ez a felvétel lett az első Grammy‑díjas digitális hangfelvétel. A 3M Digital Mastering System végleges változatát 1979-ben használták az első teljesen digitális rockalbum, Ry Cooder Bop Till You Drop című lemezének rögzítésére a Warner Brothers stúdiójában, Kaliforniában.

Az első, fogyasztók számára készült PCM‑formátum a háztartási videokazetta‑formátumokat (Beta és VHS) használta tárolóközegként. Ezek a rendszerek az EIAJ digitális formátumot alkalmazták, amely 44,056 kHz‑en, 14 biten mintavételezett. A Sony PCM‑F1 rendszere 1981-ben debütált, és a Sony már a kezdetektől kínált 16 bites szóhosszúságú opciót is. Más gyártók – köztük az Akai, a JVC és a Nakamichi – szintén piacra dobtak hasonló rendszereket. A Panasonic a Technics részlegén keresztül rövid ideig egy olyan digitális rögzítőt is forgalmazott, amely az EIAJ digitális adaptert egy VHS szalagtovábbítóval kombinálta; ez volt az SV‑P100.

Ezeket a gépeket a fogyasztói elektronikai vállalatok a nagyközönség számára értékesítették, de áruk jóval magasabb volt, mint a korabeli kazettás vagy akár orsós magnóké. Ugyanakkor népszerűvé váltak a költségtudatosabb professzionális hangmérnökök körében, és néhány kisebb kiadó professzionális megjelenései is ilyen gépekkel készültek.

Az 1980-as évek elejétől a PCM adaptort használó professzionális rendszerek is elterjedtek maszterelési formátumként. Ezek a rendszerek az analóg hangjelet digitalizálták, majd a kapott digitális adatfolyamot analóg videosignállá alakították, így egy hagyományos videomagnó szolgálhatott tárolóközegként.

A PCM‑adapterre épülő rendszerek egyik legjelentősebb példája a Sony PCM-1600 digitális hangmaszterelő rendszer volt, amelyet 1978-ban mutattak be. A PCM‑1600 egy U-Matic formátumú videomagnót használt szalagtovábbítóként, amelyhez külső digitális hangfeldolgozó hardver kapcsolódott. A rendszer (és későbbi változatai, például a PCM‑1610 és PCM‑1630) széles körben elterjedt az első digitális hangzású CD‑k előállításában és maszterelésében az 1980-as évek elején. Miután 1982-ben kereskedelmi forgalomba kerültek a CD‑k, a PCM‑1600‑on rögzített szalagokat küldték a CD‑gyártó üzemekbe, hogy ezek alapján készítsék el az üvegmáster lemezt a CD‑sokszorosításhoz.

A további példák közé tartozik a dbx, Inc. által fejlesztett Model 700 rendszer, amely – a későbbi Super Audio CD‑khez hasonlóan – nagy mintavételezési frekvenciájú delta‑szigma modulációt használt PCM helyett; a Decca 1970‑es évekbeli PCM rendszere, amely egy IVC által gyártott videomagnót használt szalagtovábbítóként; valamint a Mitsubishi X‑80 digitális rögzítője, egy 6,4 mm‑es ( hüvelykes) nyílt orsós digitális maszterelési formátum, amely rendkívül szokatlan, 50,4 kHz‑es mintavételezési frekvenciát alkalmazott.

A professzionális stúdióminőségű felvételek esetében ezeket a formátumokat az 1980‑as évek elején gyakorlatilag két, rögzített fejes orsós formátum tette elavulttá: a Sony DASH rendszere és a Mitsubishi által az X‑80 továbbfejlesztésével létrehozott ProDigi formátum. (Valójában a ProDigi‑formátum egyik első rögzítője, a Mitsubishi X‑86C visszajátszható volt X‑80‑on rögzített szalagokról is.) Mindkét formátum népszerű maradt az analóg alternatívájaként egészen az 1990‑es évek elejéig, amikor a merevlemezes rögzítők végleg kiszorították őket.

Hanyatlás A Sony utolsó DAT‑terméke a TCD‑D100 DAT Walkman volt, amelyet 1995-ben jelentettek meg, és egészen 2005 novemberéig gyártottak. Ekkor a Sony bejelentette, hogy a fennmaradó DAT‑modelljeinek gyártását a következő hónapban megszünteti. A Sony 1987-es bevezetése óta körülbelül 660 000 DAT‑készüléket adott el. A vállalat 2015‑ig folytatta az üres DAT‑kazetták gyártását, amikor bejelentette, hogy az év végéig ezt is leállítja.

Digital Compact Cassette (DCC) A DAT rögzítőmechanizmusa a forgófejes, spirális pásztázású technológia miatt lényegesen bonyolultabb és drágább volt, mint egy analóg kazettás deck mechanikája. Emiatt a Philips és a Panasonic Corporation egy alternatív digitális szalagos rendszert fejlesztett ki rögzített fejjel, az analóg kompakt kazetta formátumára alapozva; ezt nevezték S‑DAT‑nak. A Digital Compact Cassette (DCC) olcsóbb és mechanikailag egyszerűbb volt, mint a DAT, azonban nem készített tökéletes digitális másolatokat, mivel egy PASC nevű veszteséges tömörítési eljárást alkalmazott. (A veszteséges tömörítés azért volt szükséges, hogy az adatsebességet olyan szintre csökkentsék, amelyet a DCC rögzített feje képes volt rögzíteni a kompakt kazetták 4,75 cm/s lineáris szalagsebességén.)

A DCC soha nem jelentett valódi versenytársat a DAT számára a hangstúdiókban, mivel a DAT ekkorra már széles körben elterjedt volt, és a stúdiók a veszteségmentes formátumokat részesítik előnyben. Mivel a DCC ugyanabban az időben jelent meg, mint a Sony Minidisc formátuma (amely véletlen hozzáférést és szerkesztési funkciókat kínált), a fogyasztók körében sem aratott sikert. A DCC azonban bebizonyította, hogy magas minőségű digitális hangrögzítés megvalósítható olcsó, egyszerű, rögzített fejes mechanikával is.

Anti-DAT lobbi