Porebrice () falu Bosznia-Hercegovinában, a Tuzlai kantonban, Gradačac községben, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 35, közúton 54 km-re északnyugatra, községközpontjától légvonalban 6, közúton 14 km-re délkeletre, 120-160 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik. Topografska karta Doboj 426-1-3 A falu központja 137 méteres magasságban van. A települést síkvidéki, enyhén dombos terep jellemzi, melynek lejtőin a szántóföldek között lombhullató erdők és rétek foltjai találhatók. A környező tájat termékeny hordalékos talajok jellemzik a folyóvölgyek mentén, és elszórt ártéri erdők találhatók. Az erdős területeken olyan fafajok dominálnak, mint a bükk és a tölgy.
Éghajlata Éghajlata mérsékelten kontinentális. A nyár általában meleg, a hőmérséklet elérheti a 28 °C fokot. A telek hidegek, a legalacsonyabb hőmérséklet 0 °C körül alakul, de ennél lényegesen alacsonyabb is lehet. A hó nem ritka a téli hónapokban. A tavasz és az ősz mérsékelten meleg, de változékony. A csapadék mennyisége 800 mm körül van, amely egyenletesen oszlik el az évben, tavasszal és ősszel valamivel több csapadék esik.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb61067Bosnyák00Horvát10Jugoszláv80Egyéb1790Összesen79867
Története Középkor A középkorban a régió, beleértve a Gradačac környéki területeket is, a Boszniai Királyságon belüli Sói bánság részét képezte. A mai Gradačac község területén terült el nenavištei plébánia (magában foglalta a mai Gradačac város nagy részét, valamint Modriča és Šamac községeket), és először 1326–1329-ben jelenik meg a történelmi forrásokban. A Boszniai Királyság 1463-as bukása után Gradačac stratégiai jelentőséggel bírt Magyarország déli határának oszmánok elleni védelmében. A 16. század eleji források szerint a közeli gradačaci vár a Jeruzsálemi Szent János lovagrend igazgatása alatt állt, ami megerősíti katonai és határőrizeti szerepét a késő középkorban és a kora újkorban. A korai gazdasági tevékenységek a gabona és az állattenyésztés önellátó gazdálkodására összpontosultak, amelyeket a közeli folyók mentén folytatott kereskedelem egészített ki, amelyek Északkelet-Bosznia regionális útvonalaihoz csatlakoztak.
Az oszmán uralom Az 1519-es oszmán hódítás után ez a terület fokozatosan bekerült a Boszniai vilajet, azon belül pedig a Zvorniki szandzsák közigazgatási és katonai rendszerébe. A Gračaci náhije egy 1533-as forrásban szerepel először, míg 1634-ben azt írják, hogy Gradačac és vidéke a Gračanicai kádilukhoz tartozott. Az oszmán közigazgatás alatt Porebrice elsősorban mezőgazdasági településként működött, ahol a lakosok önellátó gazdálkodással, állattenyésztéssel és adók, például a nem muszlimoknak kivetett sarcadó fizetésével foglalkoztak, hozzájárulva a katonai kötelezettségeket támogató timárrendszerhez.
A karlócai béke (1699) után a közeli Gradačac, amelynek akkoriban a Száva folyónál lévő oszmán határok védelmét kellett ellátnia, stratégiai jelentősége jelentősen megnőtt, 1710-től pedig kapitányság székhelyévé vált. A timar alapú földadományokat, amelyeket a mezőgazdasági termelés és a katonai szolgálat céljából adtak az oszmán kapitányok felügyelték. A lakosság ebben az időszakban elsősorban boszniai muszlimokból, horvátokból és szerbekből állt, akik főként állattenyésztéssel foglalkoztak, bár az oszmán hatóságok időszakos razziáinak és pénzügyi követeléseinek voltak kitéve. Az oszmánok a határ menti területeken, így Észak-Boszniában, az ortodox vlach pásztorok Szerbia-Hercegovinából való bevándorlásának ösztönzésével mozdították elő a letelepedést, az állattenyésztés és a kereskedelem révén erősítve a helyi lakosságot és gazdaságot, bár az iszlamizáció a muszlim beáramlás nélkül is fokozatosan zajlott.
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1910-ben a Gradačaci járáshoz tartozó településen 118 háztartást, 660 ortodox és 10 római katolikus lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 82. o. Az osztrák-magyar uralom egy új korszak kezdetét jelentette. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt a falu korlátozott modernizációs erőfeszítéseket tapasztalt, amelyek jellemzőek voltak a boszniai megszállás vidékpolitikájára, beleértve a kisebb infrastrukturális fejlesztéseket, mint például a periférikus településeket, például a települést Gradačac községi központjával összekötő utak javítása, elősegítve a kereskedelmet és az összeköttetéseket.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban (később Jugoszlávia) 1918 és 1941 között a település is a vidékfejlesztést elősegítő agrárreformok előnyeit élvezte, különös tekintettel a mezőgazdaságra a földújraelosztás és a szövetkezeti gazdálkodási kezdeményezések révén, amelyek támogatták a falu lakosságát. Az 1929-es törvény értelmében, amikor Bosznia-Hercegovinát négy banovinára, Drinskára, Vrbaskára, Zetskára és Primorskára osztották, a település a Drinska banovina (Drinai Bánság) része lett, amelynek székhelye Szarajevó volt.
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A háború során lakossága részt vett partizán ellenállásban a tengelyhatalmak és a kollaboráns erők ellen. A majevicai partizánok először 1943 júliusában szabadították fel a térséget a megszálló erőktől. A második világháború utáni szocialista Jugoszláviában a vidéki települések mezőgazdasági kollektivizáláson estek át a földújraelosztást és a szövetkezeti gazdaságok szervezését célzó szélesebb körű nemzeti politika részeként, amely 1949 körül kezdődött és az 1950-es évek elején tetőzött. Ezek az erőfeszítések azonban nagyrészt sikertelenek voltak a parasztok ellenállása és a gazdasági hatékonyság hiánya miatt, ami 1953-ra dekollektivizáláshoz vezetett, ezt követően pedig a kisüzemi magángazdálkodás uralta a boszniai vidéki gazdaságokat, beleértve a korlátozott ipari tevékenységhez kötött területeket is. A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. A Gradačac környékén zajló háborús események a posavinai csaták tágabb keretében zajlottak, a város és környéke ki volt téve a frontnak, és hosszú távú katonai és humanitárius következményekkel járt a lakosság számára.
A háború alatt a település a boszniai kormányerők (ARBiH) és a boszniai szerb hadsereg (VRS) közötti konfliktus frontvonalának közelében találta magát. 1992. június 30-án a szerb erők a szomszédos Avramovina felől támadva próbáltak meg átkelni Kerep falunál a Gradačac-Ormanica regionális úton. Ezzel a támadással akarták teljesen bekeríteni Gradačacot. A támadást a gradačaci harcosok, valamint Kerep és a környező települések lakosainak bátor fellépése megállította, és a támadókra súlyos vereséget mért, mely során számos harci eszközt foglalt le. Ebben a támadásban 28 lakos halt meg, akik részben az úton haladtak, részben pedig mezőkön és más területeken kerültek a támadók útjába. A falu túlnyomórészt szerb lakosságát az etnikai feszültségek közepette kitelepítették, a szerb lakosok pedig folyamatosan elhagyták a területet.
Gradačac község egésze az egyik legsúlyosabban bombázott terület volt, a VRS folyamatos támadásai pedig széles körű pusztítást végeztek a régióban. Már 1992 nyarán is számos kisebb csatát vívtak ezért a községért. A háború nehéz nyara egész őszön és télen át folytatódott. Bosanski Brod és Jajca októberi elesésével tovább fokozódott a Gradačacra nehezedő nyomás, mivel a fent említett városok eleste jelentős erőket szabadított fel a Boszniai Szerb Köztársaság Hadseregéből, amelyeket a csatatérnek erre a részére irányíthattak. Gradačac elfoglalása a VRS egyik prioritása volt, mivel eleste a szerb ellenőrzés alatt álló Bosznia-Hercegovina területét és a szomszédos Szerbiát összekötő, sürgősen szükséges folyosó kibővítéséhez vezetett volna. Az ARBiH 107. gradačaci dandárja azonban sikeresen verte vissza a szerb támadásokat.
A boszniai háborút lezáró daytoni békeszerződés rendelkezése alapján az ország területét felosztották a Bosznia-hercegovinai Föderáció és a boszniai Szerb Köztársaság között. A területmegosztás eredményeként a település nagyobb része a Szerb Köztársasághoz tartozó Pelagičevo községhez került, míg a kisebb rész a Föderációhoz tartozó Gradačac község területénél maradt. Az aknamentesítés központi szerepet kapott a helyreállításban a korábbi frontvonalak mentén. A visszatérés átlagosan 5-7 évvel a háború után következett be. Ez megkönnyítette az újjáépítést, beleértve egy új bekötőút építését, és helyreállította a mezőgazdasági hasznosítást olyan növények számára, mint a kukorica, a búza és a gyümölcsösök, fellendítve a helyi megélhetést.
Nevezetességei Szent Petka Paraskeva anya tiszteletére szentelt ortodox temploma a Pellagičevóhoz tartozó településrészen áll. A templom mérete 15x8,5 méter, építése 1936-ban kezdődött. A terveket a tuzlai Risto Miletić készítette. A templom építése 1938-ban fejeződött be, és ugyanazon év október 2-án Nektarije Krulj, Zvornik-Tuzla püspöke szentelte fel. A templom krónikája feljegyzéseket tartalmaz arról, hogy Porebricének 1888 előtt saját fatemploma volt, és hogy a bijelai parókia része volt. Az első, szilárd anyagból készült épületet 1901-ben építették. Szerény építmény volt, amelyet többször átépítettek a templom 1936-os felépítése előtt. Az osztrák-magyar hadsereg 1915-ben elvitte a harangot a templom harangtornyából. Ma a templom egykori helyét tábla jelöli. A jelenlegi templomot az usztasák megrongálták és meggyalázták a második világháborúban, 1942-ben és 1943-ban. A háború után a templomot először 1949-ben restaurálták, és Paraskeva Anya napján szentelték fel, majd ezen a napon nyilvánították országos gyűléssé is. Nincs információ arról, hogy ki szentelte fel a templomot ezen alkalomból. A templomot 1988-ban teljesen felújították és freskókkal díszítették. A festményeket secco technikával festette az újvidéki Zoran Palurović. A templom felszentelésének ötvenedik évfordulója alkalmából a freskókat Vaszilje, Zvornik-Tuzla püspöke szentelte fel újra 1989. június 3-án. A boszniai háború után a templomot 1998-ban teljesen felújították. A felújított templomot Vaszilje, Zvornik-Tuzla püspöke szentelte fel 1998-ban. A hársfából készült ikonosztázt a régi templomból helyezték át, és nincs információ arról, hogy ki készítette. Az ikonok ismeretlen szerző alkotásai.
Jegyzetek
További információk