A portugál inkvizíció (portugálul: Inquisição Portuguesa), hivatalos nevén a Szent Hivatal portugál inkvizíciójának főtanácsa (Conselho Geral do Santo Ofício da Inquisição), a Portugál Királyságban és a Portugál Birodalom területein működő kora újkori egyházi-királyi bírósági intézmény volt. A pápai felhatalmazással létrejött, de a portugál monarchia erős befolyása alatt álló intézmény célja a katolikus hitbeli egység fenntartása és az eretnekségnek minősített cselekmények kivizsgálása volt. A portugál inkvizíciót III. Pál pápa Cum ad nihil magis kezdetű bullája alapján 1536. május 23-án hozták létre, és a portugál alkotmányozó gyűlés 1821. március 31-én szüntette meg.
A portugál inkvizíció a tágabb értelemben vett kora újkori katolikus inkvizíciós intézményrendszer egyik fő formája volt a spanyol inkvizíció és a római inkvizíció mellett. A középkori pápai inkvizíciótól eltérően a portugál intézmény a 16. századi monarchikus államépítés, az Ibériai-félsziget zsidó és muszlim eredetű keresztény népességének problémája, a tengerentúli birodalom igazgatása, valamint a katolikus reform és ellenreformáció történeti összefüggései között alakult ki.
A portugál inkvizíció leggyakoribb célpontjai a újkeresztények voltak: azok a zsidó származású, megkeresztelt személyek és leszármazottaik, akiket azzal gyanúsítottak, hogy titokban továbbra is zsidó vallási szokásokat gyakorolnak. A forrásokban ezt gyakran „judaizálásnak” vagy kriptojudaizmusnak nevezték. Emellett a törvényszékek eljártak kriptoiszlám, protestantizmus, bigámia, blaszfémia, boszorkányság, jóslás, szodómia, tiltott könyvek birtoklása, vallási heterodoxia és egyéb, a korabeli egyházi joghatóság alá sorolt ügyekben is.
A portugál inkvizíció joghatósága elvben az egész portugál birodalomra kiterjedt. A birodalmi terek közül különösen fontos volt Brazília, ahol nem jött létre állandó inkvizíciós törvényszék, de működtek vizitációk, helyi megbízottak, komisszáriusok és familiárisok; valamint Goa, ahol 1560-ban külön inkvizíciós törvényszéket alapítottak, amely a portugál keleti birtokok vallási ellenőrzésének központja lett.
Előzmények
Zsidók és muszlimok Portugáliában a 15. század végéig
A portugál zsidóság a középkorban külön jogi és társadalmi keretek között élt. A zsidó közösségek saját negyedekben, úgynevezett judiariákban működtek, és a királyi hatalom védelme alatt álltak, bár jogállásuk, adóterheik és mozgásterük időről időre változott. A zsidók között jelentős szerepet játszottak orvosok, pénzügyi szakemberek, kézművesek, kereskedők és udvari tisztviselők.
1478-ban IV. Szixtusz pápa engedélyezte a spanyol inkvizíció felállítását Kasztíliában. A kasztíliai inkvizíció működése, majd a spanyol zsidók 1492-es kiűzése jelentős zsidó menekülthullámot indított Portugália felé. A portugál királyság így a 15. század végén nagy számú zsidó menekültet fogadott be, ami növelte a zsidó jelenlétet és ezzel együtt a politikai, vallási és társadalmi feszültségeket is.
I. Mánuel intézkedései és a kényszerkeresztelések
I. Mánuel portugál király spanyol dinasztikus házassági tervei következtében 1496. december 5-én rendeletet adott ki, amely a zsidókat és muszlimokat választás elé állította: vagy elhagyják Portugáliát, vagy megkeresztelkednek. A rendelet hátterében a spanyol királyi házzal kötendő házasság politikai feltételei és az Ibériai-félsziget vallási egységének eszméje állt.
A király azonban gazdasági és politikai okokból nem kívánta ténylegesen elveszíteni a zsidó lakosság jelentős részét. A kivándorlást korlátozó intézkedések, a kikötők lezárása és a kényszerítő politikai eszközök következtében 1497-ben nagyszámú zsidót erőszakkal megkereszteltek. A kortárs és későbbi források különösen súlyos eseményként említik a zsidó gyermekek elszakítását családjuktól, hogy keresztény nevelésben részesüljenek.
Ezekből az intézkedésekből jött létre az úgynevezett újkeresztény népesség. Az újkeresztények jogilag keresztények voltak, de társadalmi helyzetük kétértelmű maradt. A régi keresztény lakosság egy része továbbra is zsidó származásuk alapján tekintett rájuk, miközben a hatóságok időről időre azt gyanították, hogy közülük sokan titokban zsidó vallási gyakorlatokat folytatnak.
Az 1506-os lisszaboni mészárlás
1506 áprilisában Lisszabonban tömeges erőszak tört ki az újkeresztények ellen. A lisszaboni mészárlás során több ezer újkeresztényt öltek meg. Az esemény hátterében járványok, aszály, gazdasági feszültségek, vallási indulatok és az újkeresztényekkel szembeni társadalmi ellenszenv álltak.
I. Mánuel a mészárlás után megbüntette a felelősöket, és megerősítette az újkeresztények bizonyos jogait. Egy időre biztosította számukra, hogy hitbeli ügyekben ne vizsgálják őket, valamint lehetővé tette a szabadabb kivándorlást. Ezek az intézkedések azonban nem oldották fel tartósan az újkeresztényekkel szembeni társadalmi és vallási bizalmatlanságot.
Az inkvizíció megalapítása
bélyegkép|III. János portugál király, akinek uralkodása alatt a portugál inkvizíció ténylegesen létrejött.
A portugál inkvizíció felállításának gondolata már I. Mánuel uralkodása alatt megjelent. 1515-ben a király Rómához fordult, hogy a kasztíliai mintához hasonló inkvizíciós bíróság létrehozását engedélyezzék Portugáliában. A terv ekkor még nem valósult meg. A pápai kúria részben az újkeresztények védelmére, részben a portugál korona túlzott befolyásával szembeni fenntartásai miatt óvatosan kezelte az ügyet.
III. János trónra lépése után a kérdés ismét előtérbe került. A király kezdetben megerősítette az újkeresztények korábbi kiváltságait, de a vallási feszültségek, az 1531-es lisszaboni földrengéshez kapcsolódó népi értelmezések, a spanyol nyomás és a portugál udvar belső vitái fokozatosan az inkvizíció felállítása felé terelték a politikát.
bélyegkép|jobbra|III. Pál pápa Cum ad nihil magis kezdetű bullája, amely a portugál inkvizíció felállításának alapokmánya volt.
VII. Kelemen pápa 1531-ben engedélyezte ugyan az inkvizíció felállítását, de a királyi udvar számára kedvezőtlen feltételekkel. A pápai álláspont továbbra is ingadozott, és a portugál korona, az újkeresztények, valamint a római kúria között hosszú tárgyalások kezdődtek. A pápaság egyes köreiben komoly aggodalmat váltott ki az a lehetőség, hogy a portugál inkvizíció elsősorban fiskális és politikai eszközzé válik az újkeresztények ellen.
Végül III. Pál pápa 1536. május 23.-án a Cum ad nihil magis kezdetű bullával engedélyezte a portugál inkvizíció felállítását. A bíróság a kezdeti időszakban még bizonytalan intézményi keretek között működött, és Rómával továbbra is fennmaradtak a joghatósági viták. A véglegesebb működési rend csak a 16. század közepén alakult ki.
Az első portugál autodafét 1540. szeptember 26-án tartották Lisszabonban. A korai évtizedekben a portugál inkvizíció legfontosabb célja az újkeresztények vallási gyakorlatának ellenőrzése, a kriptojudaizmus feltárása és a katolikus ortodoxia megerősítése volt.
Szervezet
Főinkvizítor és Főtanács
A portugál inkvizíció élén a főinkvizítor állt. A főinkvizítort a pápa nevezte ki, de a jelölt kiválasztásában a portugál korona meghatározó szerepet játszott. A főinkvizítor mellett működött a Szent Hivatal Főtanácsa, amely az egyes törvényszékek fölött központi irányító, fellebbviteli és felügyeleti szerepet töltött be.
Az első főinkvizítor Diogo da Silva, Ceuta püspöke és III. János gyóntatója volt, akit hamarosan Henrik bíboros, III. János öccse követett. Henrik később maga is Portugália királya lett. A főinkvizítori tisztség és a királyi család közelsége jól mutatja, hogy a portugál inkvizíció nem pusztán egyházi, hanem állami-politikai jelentőségű intézmény is volt.
Törvényszékek
A portugál inkvizíció kezdeti szakaszában több törvényszéket szerveztek: Lisszabon, Évora, Coimbra, Tomar, Lamego és Porto is szerepet kapott. A sok központ azonban adminisztratív és pénzügyi nehézségeket okozott. A 16. század közepére a rendszer központosodott: Lisszabon és Évora maradtak a legfontosabb központok, később Coimbra újjászervezése és Goa megalapítása tette teljessé a tartósabb intézményi szerkezetet.
A véglegesebb rendszerben a fő törvényszékek a következők voltak:
Lisszabon a legfontosabb központ, amelynek joghatósága Portugália egy részére, továbbá Brazíliára és több atlanti-afrikai területre is kiterjedt; Évora különösen Dél-Portugália és az Alentejo ügyeiben volt jelentős; Coimbra a középső és északi területek egyik fő inkvizíciós központja; Goa a portugál keleti birtokok, különösen India, Kelet-Afrika és a távol-keleti portugál kapcsolódási pontok vallási ellenőrzésének központja.
A rövid életű tomar, portói és lamegói törvényszékek nem váltak tartós intézményekké. A 16. század második felétől a portugál inkvizíció fő szerkezete a lisszaboni, évorai, coimbrai és goai törvényszékeken alapult.
Tisztviselők és familiárisok
A törvényszékek működését kiterjedt hivatalnoki apparátus biztosította. Az inkvizítorok egyszerre voltak vizsgálóbírák és ítélkező bírák. Mellettük dolgoztak jegyzők, ügyészek, börtönőrök, orvosok, teológiai szakértők, jogi tanácsadók és végrehajtó tisztségviselők.
Különösen fontosak voltak a familiárisok (familiares do Santo Ofício). Ők rendszerint világi személyek, gyakran helyi tekintélyek vagy nemesek voltak, akik az inkvizíció hálózatának részeként működtek. Feladatuk lehetett a letartóztatás, a helyi megfigyelés, az információgyűjtés és a törvényszék rendelkezéseinek végrehajtása. A familiárisi státus egyes társadalmi közegekben presztízst is jelentett, mivel viselője a hitvédő intézményhez és közvetve a királyi hatalomhoz kapcsolódott.
Eljárásrend
Feljelentések és ediktumok
Az inkvizíciós eljárások gyakran feljelentésekből indultak. A Szent Hivatal időről időre úgynevezett hit-ediktumokat és kegyelmi ediktumokat hirdetett ki. Ezekben felsorolták azokat a vétségeket, amelyeket az inkvizíció a saját hatáskörébe tartozónak tekintett, és felszólították a híveket, hogy saját bűneiket vallják be, illetve mások eretneknek tartott cselekményeit jelentsék.
A kegyelmi időszak alatt önként jelentkező személyek enyhébb elbírálásban részesülhettek. Az önfeljelentés azonban rendszerint nem volt elegendő: a vallomást tevő személytől azt is elvárták, hogy másokat is megnevezzen. Ez a rendszer hozzájárulhatott a feljelentések láncolatához, különösen kis közösségekben, ahol családi, kereskedelmi vagy személyes konfliktusok is befolyásolhatták a vádaskodást.
Az inkvizíció elfogadhatott közvetett információkat, szóbeszédet, gyanút vagy másodkézből származó értesüléseket is. A titkos tanúvallomás és a vádlott számára ismeretlen vádpontok rendszere a mai jogfelfogás szerint súlyosan problematikus volt, de a kora újkori inkvizitórius eljárásban megszokott elemnek számított.
Letartóztatás, vagyonzár és kihallgatás
A gyanúsítottakat rendszerint letartóztatták és az inkvizíció börtönébe vitték. A letartóztatást gyakran követte a vagyon zárolása, amelyet később elkobzás követhetett. A vagyonzár és az elkobzás különösen az újkeresztény kereskedő- és pénzügyi rétegek esetében vált súlyos társadalmi és gazdasági következményekkel járó eszközzé.
A vádlottakat többször kihallgatták. A kihallgatások célja a vallomás elérése volt. Mivel a vádlott sokszor nem ismerte pontosan a tanúk nevét és a terhére rótt tények részleteit, a védekezés gyakran arra korlátozódott, hogy megpróbálta kitalálni, kik lehetnek az ellenségei, és milyen korábbi konfliktusok alapján vádolhatták meg.
Az inkvizíció által kijelölt védő jogi mozgástere szűk volt. Nem a mai értelemben vett független védőként működött, hanem az eljárási rend részeként. Ha a védő úgy ítélte meg, hogy a vádlott hamisan védekezik, kötelességének tekinthette ennek jelzését a törvényszék felé.
Kínvallatás