George Santayana (született Jorge Agustín Nicolás Ruiz de Santayana y Borrás; Madrid, 1863, december 16. – Róma, 1952. szeptember 26.) spanyol és amerikai filozófus, esszéíró, költő és regényíró. Spanyolországban született, és nyolcéves korában az Egyesült Államokba költözött.
Filozófusként Santayana aforizmáiról ismert, mint például: „Akik nem emlékeznek a múltra, arra vannak ítélve, hogy megismételjék azt”,Santayana, George (1905) Reason in Common Sense, p. 284, volume 1 of The Life of Reason. és „Csak a holtak látták a háború végét”,Santayana, George (1922) Soliloquies in England and Later Soliloquies, number 25. valamint a szépséget „tárgyiasult örömként” definiálja. Bár ateista volt, Santayana tisztelte a spanyol katolikus értékek, gyakorlatok és világnézet kultúráját, amelyben nevelkedett. Értelmiségiként George Santayana számos tudományterületen széles körű kultúrkritikus volt.
48 éves korában otthagyta akadémiai állását a Harvard Egyetemen, és végleg visszatért Európába; utolsó végrendelete szerint a római Campo di Verano-ban található spanyol Panteonban temették el.
Fiatalkora George Santayana 1863. december 16-án született a madridi Calle de San Bernardo utcában, és korai gyermekkorát a spanyolországi Ávilában töltötte. Édesanyja, Josefina Borrás egy Fülöp-szigeteki spanyol tisztviselő lánya volt, és ő volt az egyetlen gyermeke második házasságából."George Santayana" at the Stanford Encyclopedia of Philosophy . Retrieved April 25, 2021 Josefina Borrás első férje George Sturgis volt, egy bostoni kereskedő a manilai Russell & Sturgis cégnél. Öt gyermeke született tőle; kettő csecsemőkorban meghalt. Férje 1857-es halála után néhány évig Bostonban élt; 1861-ben három túlélő gyermekével Madridba költözött. Ott találkozott Agustín Ruiz de Santayanával, egy régi barátjával a Fülöp-szigeteki évekből. 1862-ben házasodtak össze. A gyarmati hivatalnok, Ruiz de Santayana festő és jelentéktelen értelmiségi volt. A család Madridban és Ávilában élt, Jorge pedig 1863-ban született Spanyolországban.
1869-ben Josefina Borrás de Santayana visszatért Bostonba három Sturgis-i gyermekével, mivel megígérte első férjének, hogy az Egyesült Államokban neveli fel a gyerekeket. A hatéves Jorget apjánál hagyta Spanyolországban. Jorge és apja 1872-ben követték Bostonba. Apja, mivel sem Boston, sem felesége hozzáállása nem tetszett neki, hamarosan egyedül tért vissza Ávilába, és élete végéig ott maradt. Jorge csak akkor látta újra, amikor belépett a Harvard Főiskolára, és elkezdte nyári vakációit Spanyolországban tölteni. Bár Santayana nyolcéves korától az Egyesült Államokban nevelkedett és tanult, és amerikai állampolgárként azonosították, mindig volt érvényes spanyol útlevele.Santayana, George, "Apologia Pro Mente Sua", in P. A. Schilpp, The Philosophy of George Santayana (1940), 603. Valamikor ebben az időszakban Jorge keresztnevét angolosították, hogy az angol megfelelője George legyen.
Tanulmányai Santayana a Boston Latin Schoolba és a Harvard College-ba járt, ahol William James és Josiah Royce filozófusok tanítványa volt, és tizenegy klubban vett részt. Alapítója és elnöke volt a Filozófiai Klubnak, tagja volt az O.K. néven ismert irodalmi társaságnak, szerkesztője és karikaturistája a The Harvard Lampoonnak, csatlakozott a Harvard egyik „végső klubjához”, a Delphic Clubhoz, és társalapítója volt a The Harvard Monthly irodalmi folyóiratnak.Parri, Alice Two Harvard Friends: Charles Loeser and George Santayana 1885 decemberében Lady Elfrida szerepét játszotta a Hasty Pudding Robin Hood című színházi előadásában, majd utolsó évének tavaszán a Papillonetta-ban.Garrison, Lloyd McKim, An Illustrated History of the Hasty Pudding Club Theatricals, Cambridge, Hasty Pudding Club, 1897. 1886-ban summa cum laude minősítéssel szerezte meg A.B. diplomáját, és beválasztották a Phi Beta Kappa diákszövetségbe.Who Belongs To Phi Beta Kappa , Phi Beta Kappa website, accessed October 4, 2009 1886-ban Santayana két évig Berlinben tanult. Ezután visszatért a Harvardra, hogy megírja disszertációját Hermann Lotzéról (1889).George Santayana, Lotze's system of philosophy, Ph.D., 1889 1889 és 1912 között professzor volt a Harvardon, és a Harvard Egyetem Filozófiai Tanszéke aranykorának részévé vált. Néhány harvardi diákja saját jogán is híressé vált, köztük Conrad Aiken, W. E. B. Du Bois, T. S. Eliot, Robert Frost, Horace Kallen, Walter Lippmann, and Gertrude Stein. Wallace Stevens nem volt a tanítványai között, de barátjává vált.Lensing, George S. (1986). Wallace Stevens: A Poet's Growth. LSU Press. 313 pp. . pp. 12–13. 1896 és 1897 között Santayana a cambridge-i King's College-ban tanult.Santayana, George (SNTN896G)". A Cambridge Alumni Database. University of Cambridge.
Későbbi élete
Santayana soha nem nősült meg. Szerelmi élete, ha egyáltalán volt ilyen, nem teljesen ismert. Néhány bizonyíték, köztük Santayana késői, A. E. Housmanhoz hasonlító megjegyzése, valamint a nyíltan homoszexuális és biszexuális emberekkel való barátságai arra késztették a tudósokat, hogy feltételezzék, Santayana talán homoszexuális vagy biszexuális volt, de továbbra sem világos, hogy voltak-e tényleges heteroszexuális vagy homoszexuális kapcsolatai. Egyes történészek nem értenek egyet ezzel a megállapítással. Például Santayana életrajzírója arra a következtetésre jutott, hogy „intenzív fizikai viszonyt” folytatott Frank Russell-lel, Russell második grófjával, Bertrand Russell filozófus bátyjával. Douglass Shand-Tucci történész a 19. század végi Boston homoszexuális szubkultúrájáról szóló könyvében részletesen tárgyalja Santayana szexualitását.
1912-ben Santayana lemondott Harvardon betöltött állásáról, hogy élete hátralévő részét Európában töltse. Pénzt takarított meg, és édesanyja öröksége is segítette. Néhány év Ávilában, Párizsban és Oxfordban töltött idő után, 1920 után Rómában kezdett telelni, ahol végül haláláig egész évben élt. 40 éves európai tartózkodása alatt 19 könyvet írt, és számos rangos akadémiai pozíciót utasított vissza. Látogatói és levelezőtársai közül sokan amerikaiak voltak, köztük asszisztense és későbbi irodalmi hagyatéki végrehajtója, Daniel Cory. Későbbi életében Santayana anyagilag jól állt, részben azért, mert 1935-ös regénye, Az utolsó puritán (The Last Puritan: A Memoir in the Form of a Novel) váratlanul bestseller lett. Cserébe számos írót támogatott anyagilag, köztük Bertrand Russellt is, akivel alapvető filozófiai és politikai nézeteltérésben állt.
Santayana egyetlen regénye, a The Last Puritan egy fejlődésregény, amely főhősének, egy Oliver Alden nevű puritánnak a személyes fejlődésére összpontosít. Persons and Places című műve önéletrajz. Ezek a művek számos élesebb véleményét és bon mot-ját is tartalmazzák. Könyveket és esszéket írt számos témában, beleértve a kevésbé technikai jellegű filozófiát, az irodalomkritikát, az eszmetörténetet, a politikát, az emberi természetet, az erkölcsöt, a vallás kultúrára gyakorolt hatását és a szociálpszichológiát, mindezt jelentős szellemességgel és humorral.
Ha a technikai filozófiáról szóló írásai nehezek lehetnek, más írásai könnyebben hozzáférhetőek és velősebbek. Verseket és néhány színdarabot írt, és bőséges levelezést hagyott maga után, amelynek nagy része csak 2000 óta jelent meg. Alexis de Tocqueville-hez hasonlóan Santayana is egy külföldi szemszögéből vizsgálta az amerikai kultúrát és jellemet. Barátjához és mentorához, William Jameshez hasonlóan irodalmi módon írt filozófiát. Ezra Pound Santayanát számos kulturális utalása közé sorolja a The Cantos című művében, nevezetesen a "Canto LXXXI" és a "Canto XCV" című énekekben. Santayanát általában amerikai írónak tekintik, bár nem volt hajlandó amerikai állampolgár lenni, évtizedekig a fasiszta Olaszországban élt, és azt mondta, hogy intellektuálisan és esztétikailag is az Oxfordi Egyetemen érezte magát a legkényelmesebben. Bár ateista volt, Santayana „esztétikai katolikusnak” tartotta magát, és élete utolsó évtizedét Rómában töltötte katolikus apácák gondozásában. 1941-ben belépett a Mária Kis Társasága (más néven Kék Apácák) által működtetett kórházba és zárdába a Celio-dombon, a Via Santo Stefano Rotondo 6. szám alatt, Rómában, ahol a nővérek ápolták 1952 szeptemberében bekövetkezett haláláig."George Santayana, 88, Dies in Rome". Harvard Crimson death notice of September 29, 1952. . See also Harold Kirker (Fall 1990), "Santayana in Rome", Bulletin of the Santayana Society, pp. 35–37 for Kirker's wartime visit with Santayana in Rome. Halála után nem akarta, hogy megszentelt földön temessék el, ami problematikussá tette a temetését Olaszországban. Végül a római spanyol konzulátus beleegyezett, hogy az Obra Pía Española Panteonjában, a római Campo Verano temetőben temessék el.
Filozófiai munkássága és publikációi Santayana fő filozófiai művei közé tartozik The Sense of Beauty (1896), első könyv terjedelmű monográfiája és talán az első jelentős esztétikai mű, amelyet az Egyesült Államokban írt; A The Life of Reason (5 kötet, 1905–06), Harvardon töltött pályafutásának csúcspontja; Scepticism and Animal Faith (1923); és a The Realms of Being (4 kötet, 1927–1940).
Bár Santayanát nagyjából pragmatistának tekintik, vagy úgy tartják, mint aki a pragmatikus gondolkodásban kezdte filozófiáját, nézetei eltérnek amerikai pragmatikus társától, Charles Sanders Peirce-től, és még jelentősebben olyanoktól, mint William James, Josiah Royce vagy John Dewey.Saatkamp, Herman; Coleman, Martin (2002; revised 2024). "George Santayana". The Stanford Encyclopedia of Philosophy (Winter 2024 Edition), Edward N. Zalta & Uri Nodelman (eds.). Santayana The Life of Reason című műve vitathatatlanul az első hosszabb írásos munka a pragmatizmusról. Sok klasszikus pragmatistához hasonlóan Santayana a metafizikai naturalizmus elkötelezett híve volt. Úgy vélte, hogy az emberi kogníció, a kulturális gyakorlatok és a társadalmi intézmények úgy fejlődtek, hogy összhangban legyenek a környezetükben jelenlévő feltételekkel. Értéküket ezután az alapján lehet megítélni, hogy milyen mértékben segítik elő az emberi boldogságot. A The Life of Reason című mű alternatív címe, az „emberi fejlődés fázisai”, erre a metafizikai álláspontra utal.
Santayana az epifenomenalizmus korai híve volt,Az epifenomenalizmus a test-lélek problémájával foglalkozó filozófiai elmélet az elmefilozófián belül. de csodálta Démokritosz és Lucretius klasszikus materializmusát is. (A három szerző közül, akikről a Three Philosophical Poets című művében írt, Santayana Lucretiusról beszél a legkedvezőbben). Nagyra becsülte Spinoza írásait, „mesterének és példaképének” nevezte őt.George Santayana (1948–1952), The Letters of George Santayana, Book Eight, p. 8:39
Bár ateista volt,"My atheism, like that of Spinoza, is true piety towards the universe, and denies only gods fashioned by men in their own image, to be servants of their human interests." George Santayana, "On My Friendly Critics", in Soliloquies in England and Later Soliloquies, 1922 (from Rawson's Dictionary of American Quotations via credoreference.com). Accessed August 1, 2008."Santayana playfully called himself 'a Catholic atheist', but in spite of the fact that he deliberately immersed himself in the stream of Catholic religious life, he never took the sacraments. He neither literally regarded himself as a Catholic nor did Catholics regard him as a Catholic." Kai Nielsen (July 1974), "Empiricism, Theoretical Constructs, and God", The Journal of Religion, Vol. 54, No. 3, pp. 199–217 (p. 205), published by The University of Chicago Press. meglehetősen jóindulatúan tekintett a vallásra, és „esztétikus katolikusnak” nevezte magát. Santayana vallási nézeteit az Reason in Religion, a The Idea of Christ in the Gospels és Interpretations of Poetry and Religion című könyveiben vázolja fel.
Faji felsőbbrendűséget hirdető és eugenikai nézeteket vallott. Úgy vélte, hogy a felsőbbrendű fajokat el kell keríteni az „alsóbbrendű fajokkal való házasságkötéstől”.
Öröksége