Gornja Lohinja () település Bosznia-Hercegovinában, a Tuzlai kantonban, Gračanica községben, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 30, közúton 41 km-re északnyugatra, községközpontjától légvonalban 4, közúton 5 km-re kelet-délkeletre, a Trebava-hegység déli lejtőin, 240-420 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik. Topografska karta Doboj 425-4-1
Éghajlata Éghajlata mérsékelten kontinentális. A nyár mérsékelten meleg, a júliusi átlaghőmérséklet 20-25 °C fok. A telek hidegek, a januári átlaghőmérséklet 0-5 °C körül alakul, de a hőmérséklet esetenként ennél lényegesen alacsonyabb is lehet. A hó nem ritka a téli hónapokban. A tavasz és az ősz mérsékelten meleg, de változékony. A csapadék mennyisége 800-1000 mm körül van, amely egyenletesen oszlik el az évben, tavasszal és ősszel valamivel több csapadék esik.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb6005Bosnyák1135Horvát10Jugoszláv00Egyéb126Összesen614146
Története Őskor A falu térségében már az őskorban is éltek emberek. Ennek bizonyítéka a szomszédos Vranovićin talált kőrézkori tárgylelet, mely 12 db legyező alakú és 4 darab ívelt pengéjű, cilinderes fokú réz szekercéből áll. A szekercék vélhetően egy korabeli szerszámokat őrző raktár egy kisebb részéből kerültek elő. A baltát zárt öntőformában öntéssel készítették. Tipológia szerint ez a szekerce a jól ismert dalmát vagy adriai típusba tartozik, és a Krím-félszigettől Szlovéniáig, például a Vučedoli kultúra területén is megtalálható (kora bronzkor, i. e. 2400 és 1900 között).
Középkor és az oszmán uralom Lohinja története szorosan kapcsolódik a Gračanica és Tuzla közötti régi karavánúthoz. Ez az út a középkorban és az oszmán korban is fontos közlekedési és kereskedelmi útvonal volt. Lohinja a Gračanica környéki dombvidéken feküdt, ahol a régi utak a dombok gerincét követték. A település neve a régi térképeken és helyi útvonal-leírásokban is fennmaradt. Az egyik út Gračanicából Gornja Orahovica felé vezetett Soljanuša, Tunjevac és Lohinja érintésével. Ez az út kétszer is leereszkedett patakvölgyekbe, majd meredek domboldalakon kapaszkodott fel, ezért az út inkább a lovak és teherhordó állatok számára voltak alkalmas. Itt volt egykor a „Sjedaljke” nevű helyet, amely hagyományos pihenőhely volt az utazók számára. Lohinja közelében állt a „Sinanova ćuprija” nevű híd is. Ez a híd a Bjelivode-patak, más néven Lohinjai-patak fölött vezetett át. Mind a híd, mind a pihenőhelyek arra utalnak, hogy a település fontos állomása volt a régi útnak. A patak menti földterületet Lukének hívják, ami a vízfolyások hordalékos síkságain található szántóföldek közismert elnevezése. Ez a hely egyfajta központja is volt Gornje Lohinjének. Itt volt a regionális általános iskola, valamint a második világháború áldozatainak emlékműve, a patak túloldalán pedig ott volt Molitvište is, a falu ortodox lakosságának kultuszhelye volt.
A környéken több alternatív útvonal is létezett a középkor és az oszmán korszak idején. Egy másik útvonal Gornja Lohinja fennsíkján vezetett keresztül. Ez az út a Žuže nevű településrész mellett haladt el. Innen az út a Pijeskovi területén át a Hadžikadijin Han nevű fogadóig vezetett.
A középkori élet jellegzetes bizonyítékai a térségben sokfelé megtalálható stećaknak nevezett sírkövek, melyek az eretnekként üldözött bogumilok kőemlékei.
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során az akkori Lohinja Srpska településnek 50 háztartása és 262 ortodox keresztény lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 88. o. 1910-ben a Gračanicai járáshoz tartozó Lohinja településen 67 háztartást, 221 muszlim és 216 ortodox keresztény lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 80. o. Az osztrák-magyar uralom egy új korszak kezdetét jelentette. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket, mint például község központjával összekötő utak javítása, elősegítve a kereskedelmet és az összeköttetéseket. A községközpont Gračanica ebben az időszakban vált az oszmán városból modernebb helyi központtá.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban (később Jugoszlávia) 1918 és 1941 között a település is a vidékfejlesztést elősegítő agrárreformok előnyeit élvezte, különös tekintettel a mezőgazdaságra a földújraelosztás és a szövetkezeti gazdálkodási kezdeményezések révén, amelyek támogatták lakosságát. Bár a helyi gazdaság továbbra is szorosan kötődött a mezőgazdasághoz, a kézművességhez és a kereskedelemhez, a város megőrizte regionális központ szerepét a környező falvak és kisebb bazárok számára. Az 1929-es törvény értelmében, amikor Bosznia-Hercegovinát négy banovinára, Drinskára, Vrbaskára, Zetskára és Primorskára osztották, a település a Vrbaska banovina (Orbászi Bánság) része lett, amelynek székhelye Banja Luka volt. A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. Végül a térséget 1945. április 7-én szabadították fel a partizánok.
A háború utáni jugoszláv kormány bevonta Gračanicát a szocialista újjáépítés, az iparosítás és a közszolgáltatások bővítésének folyamatába, amely a boszniai társadalom 1945 utáni általános fejlődésének része volt. Ezt az időszakot az önkormányzati intézmények bővülése, az oktatás és a közösségi infrastruktúra megerősítése, valamint Gračanicának a Tuzlai régió és Északkelet-Bosznia gazdasági folyamataiba való nagyobb mértékű bekapcsolódása jellemezte.
A második világháború utáni szocialista Jugoszláviában a vidéki települések mezőgazdasági kollektivizáláson estek át a földújraelosztást és a szövetkezeti gazdaságok szervezését célzó szélesebb körű nemzeti politika részeként, amely 1949 körül kezdődött és az 1950-es évek elején tetőzött. Ezek az erőfeszítések azonban nagyrészt sikertelenek voltak a parasztok ellenállása és a gazdasági hatékonyság hiánya miatt, ami 1953-ra dekollektivizáláshoz vezetett, ezt követően pedig a kisüzemi magángazdálkodás uralta a boszniai vidéki gazdaságokat, beleértve a korlátozott ipari tevékenységhez kötött területeket is.
A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. Az 1992-es háború előestéjén a Spreča-völgyi területet, amelyhez Gračanica vidéke is tartozik, egyre növekvő politikai és katonai feszültség jellemezte.
1992 tavaszán, miután a környező szerb erők megkísérelték ellenőrzés alá vonni a stratégiai útvonalakat, a térség gyorsan a frontvonalba került. 1992-ben a helyi lakosságon is gyorsan végigsöpört az ébredő szerb nacionalizmus hulláma, akik gyalogos és páncéltörő fegyvereket kaptak a JNA-tól az SDS-en keresztül, és egy körülbelül 120 fegyveres főből álló erős önkéntes századot hoztak létre. Bár nagyrészt passzívak maradtak, elkerülve a súlyos incidenseket, a falu fegyveres lakói komoly veszélyt jelentettek nemcsak a szomszédos bosnyák települések lakóira, hanem magára Gračanicára is, amelybe ha Gornja Lohinjából behatolnak, gyakorlatilag teljesen elvágták volna az utat a város és a várostól délre fekvő muszlim falvak között. Május 19-én, a bosnyákok lakta Donja Lohinjában két tartalékos rendőr halt meg a szerbek támadásában, a Donja Lohinja-i mecset és számos ház pedig súlyosan megrongálódott az Ozrenből indított szerb tüzérségi tüzérségi támadásban.
Ezért Gračanica város rendőri és területvédelmi erőinek parancsnoka elrendelte a település területvédelmi egységeinek erőszakos lefegyverzését. A Gornja Lohinja elleni támadás 1992. július 5-én kezdődött; a gyenge ellenállás után a falusiak úgy döntöttek, hogy átadják fegyvereiket, azzal a feltétellel, hogy Ozrenbe költözhetnek. A falu teljesen elnéptelenedett és háború utáni visszatérés is minimális volt.
A boszniai háborút lezáró daytoni békeszerződés rendelkezése alapján az ország területét felosztották a Bosznia-hercegovinai Föderáció és a boszniai Szerb Köztársaság között. A területmegosztás eredményeként a település a Föderáció területénél maradt. Az aknamentesítés központi szerepet kapott a helyreállításban a korábbi frontvonalak mentén. Ez megkönnyítette az újjáépítést és helyreállította a mezőgazdasági hasznosítást, lehetővé téve a helyi megélhetést. A háború után az eltávozott szerb lakosság helyére többnyire bosnyákok települtek, így 2013-ban már ők alkották a település lakosságának 93%-át.
Jegyzetek
További információk A község hivatalos oldala
Kategória:Tuzlai kanton települései