bélyegkép|jobbra|VII. Gergely pápa 11. századi könyvfestményen. A reformfolyamat róla kapta hagyományos nevét, bár előzményei már pápasága előtt megjelentek.
A gregorián reform a 11. századi és részben a 12. század eleji nyugati, vagyis latin egyház megújulási folyamata volt. A reform a papság erkölcsi és intézményi megújítását, az egyházi tisztségek világi befolyástól való függetlenítését, a szimónia – az egyházi hivatalok pénzért vagy más előnyökért való megszerzése – visszaszorítását, a házasságban vagy ágyasságban élő klerikusok gyakorlatának felszámolását, valamint a pápai primátus megerősítését célozta.
A kifejezés VII. Gergely pápára utal, aki 1073 és 1085 között állt az egyház élén, és a reform egyik legfontosabb alakja volt. A megnevezés azonban részben pontatlan rövidítés: a reform nem VII. Gergellyel kezdődött, és nem is vele zárult le. Előzményei a 10–11. századi szerzetesi reformmozgalmakban, különösen a clunyi reformokban, valamint a VII. Gergely előtti reformpápaságban keresendők. Következményei a 12. századi egyházkormányzatban, az egyházjog fejlődésében és a pápai központosítás megerősödésében is tovább éltek.
A reform egyik legfontosabb politikai következménye az invesztitúraharc volt, amelyben a pápaság és a világi uralkodók, különösen a német-római uralkodó, az egyházi tisztségek betöltése és az egyház szabadsága körül kerültek szembe egymással. A konfliktus egyik hagyományos zárópontja az 1122-es wormsi konkordátum, amelyet az 1123-as első lateráni zsinat erősített meg.
A gregorián reform nem azonos a Gergely-naptárral. Utóbbi XIII. Gergely pápa 1582-es naptárreformja, amely több mint négy évszázaddal későbbi és teljesen más történeti kérdés.
Elnevezése és korszakhatárai
A „gregorián reform” elnevezés VII. Gergely pápáról kapta nevét, mivel az ő pontifikátusa alatt jelent meg a reformprogram a legélesebb és leginkább konfliktusos formában. A fogalom azonban az egész 11. századi reformot egyetlen személy nevével jelöli, miközben a folyamat jóval tágabb volt annál, mint amit egyetlen pápa személyes intézkedéseihez lehetne kötni.
A reform kortársai nem a „gregorián reform” elnevezést használták. A reformerek inkább az egyház szabadságáról, az egyházi fegyelem helyreállításáról, a tisztségek szabad választásáról és az egyház megújításáról beszéltek. A „gregorián reform” mint összefoglaló történeti megnevezés nagyrészt a későbbi történetírás terméke.
A kifejezés elterjedésében jelentős szerepe volt Augustin Fliche 20. századi egyháztörténeti munkáinak. Fliche a reformot elsősorban a pápaság megújulása és megerősödése felől írta le, de a későbbi kutatás árnyalta ezt a képet: nagyobb hangsúlyt kapott Cluny, Gorze, Hirsau, a helyi reformmozgalmak, a kánonjogi gyűjtemények és a VII. Gergely előtti, illetve utáni reformpápák szerepe.
Szűkebb értelemben a reformot sok összefoglaló 1049 és 1122/1123 közé helyezi: IX. Leó reformpápaságától a wormsi konkordátumig és az első lateráni zsinatig. Tágabb értelemben előzményei a 10. századi szerzetesi megújulásban, következményei pedig a 12–13. századi pápai központosításban, a kánonjogi gondolkodás fejlődésében és a lateráni zsinatok intézkedéseiben is kimutathatók.
A folyamaton belül gyakran elkülönítik a VII. Gergely előtti, mérsékeltebb reformpápaság időszakát (1049–1073), VII. Gergely pontifikátusának élesebb konfliktusokkal járó szakaszát (1073–1085), valamint a VII. Gergely utáni, részben kompromisszumkeresőbb korszakot, amely az 1122-es wormsi konkordátumig és az 1123-as első lateráni zsinatig vezetett.
Kronológia
Év Esemény 910 körül A Clunyi apátság alapítása; a clunyi szerzetesi reformmozgalom kezdete. 1046 III. Henrik német király közreműködése a sutri zsinaton; a pápaság válságának rendezése és a reformpápaság előkészítése. 1049–1054 IX. Leó pápa pontifikátusa; zsinati fellépés a szimónia és a klerikusi fegyelmi visszaélések ellen. 1054 IX. Leó halála; a nagy egyházszakadás hagyományos dátuma. 1059 II. Miklós pápa In nomine Domini kezdetű dekrétuma a pápaválasztás reformjáról. 1061–1073 II. Sándor pápa pontifikátusa; a legátusi reformpolitika és a római tekintély erősödése. 1073–1085 VII. Gergely pontifikátusa. 1074 VII. Gergely lateráni zsinata; fellépés a szimónia és a klerikusi fegyelemsértések ellen. 1075 A Dictatus papae keletkezése; a laikus invesztitúra tilalmának erőteljesebb megfogalmazása. 1076 A wormsi gyűlés Gergely ellen; VII. Gergely kiközösíti IV. Henriket. 1077 Canossa; Henrik bűnbánata és a kiközösítés feloldása. Ugyanebben az évben a német fejedelmek Rudolf sváb herceget ellenkirállyá választják. 1080 Gergely másodszor is kiközösíti Henriket; októberben Rudolf von Rheinfelden halála után a konfliktus új szakaszba lép. 1084 IV. Henrik bevonul Rómába; Guibert ravennai érsek, III. Kelemen ellenpápa császárrá koronázza Henriket. 1085 VII. Gergely halála Salernóban. 1095 Clermont-i zsinat; II. Orbán reformpápasága és az első keresztes hadjárat meghirdetése. 1111 II. Paszkál és V. Henrik kényszerhelyzetben létrejött, rövid életű megállapodása. 1122 Wormsi konkordátum. 1123 Első lateráni zsinat; a wormsi konkordátum megerősítése.
Történeti háttér
Egyház, földbirtok és világi hatalom
A gregorián reform hátterét nem lehet egyszerűen „az egyház romlottságára” visszavezetni. A 9–11. századi nyugati kereszténységben az egyházi intézmények szorosan beágyazódtak a kor földbirtokosi, hűbéri és uralkodói hatalmi rendjébe. A püspökök és apátok nemcsak lelkipásztori szerepet töltöttek be, hanem földbirtokok, jövedelmek, bíráskodási jogok és közjogi hatáskörök birtokosai is voltak.
A középkori püspök tehát nem csupán vallási vezető volt. Sok püspökség jelentős birtokkal, jövedelmekkel, városi vagy területi hatalommal és katonai kötelezettségekkel rendelkezett. Ezért a püspöki tisztség betöltése nemcsak lelkipásztori, hanem politikai és gazdasági kérdés is volt. A reformerek éppen azt kifogásolták, hogy a lelki hivatal ilyen módon világi hatalmi rendszerbe ágyazódott.
A Karoling Birodalom felbomlása után a királyi és császári központi hatalom több térségben meggyengült. A helyi főurak, városi arisztokrata csoportok és uralkodói udvarok egyre gyakrabban igyekeztek befolyásolni a püspöki és apáti tisztségek betöltését. Ez a gyakorlat nem mindenütt jelentett azonos mértékű visszaélést, de a reformerek szemében veszélyeztette az egyházi hivatal lelki jellegét és az egyházkormányzat szabadságát.
A Német-római Birodalomban különösen fontos volt az úgynevezett birodalmi egyházrendszer. Az uralkodók a püspököket és apátokat gyakran kormányzati, bíráskodási és katonai feladatokkal is megbízták. Ennek politikai logikája érthető volt: az egyházi tisztségviselőknek elvileg nem volt törvényes örökösük, ezért a rájuk ruházott világi javak és jogok haláluk után visszaszállhattak az uralkodóra. Ugyanez a rendszer azonban a reformerek szerint összekeverte a lelki hivatalt a világi hűbéri függéssel.
A pápaság 10–11. századi válsága
A 10. század pápasága politikailag kiszolgáltatott helyzetben volt. Rómában a pápaválasztásra erős hatást gyakoroltak a helyi arisztokrata családok, miközben az itáliai királyság és a császárság helyzete is ingadozó volt. A korszakot a régebbi egyháztörténet gyakran saeculum obscurum, vagyis „sötét század” néven említette.
A kifejezést forráskritikával kell használni. A 10. századi pápaság valóban politikai függésben és gyakori belső válságok között működött, de a korszak nem írható le pusztán szenzációs erkölcsi anekdoták alapján. A kifejezést a kora újkori egyháztörténetírás, különösen Cesare Baronius munkái terjesztették el, ezért maga az elnevezés is későbbi történetírói értelmezést tükröz. A modern kutatás inkább a forráshiányt, a római frakcióharcokat, a Karoling-rend felbomlását, a külső támadásokat és az itáliai hatalmi struktúrák átalakulását vizsgálja.
A 11. század közepére egyre erősebbé vált az az igény, hogy a pápaság kiszabaduljon a római arisztokrata és császári befolyás közvetlen nyomása alól. Ez nem egyszerűen politikai önállósági törekvés volt, hanem a reformerek szemében előfeltétele annak, hogy az egyház a szimónia, a papi fegyelem és az invesztitúra kérdésében hatékonyan léphessen fel.
A reformerek által bírált visszaélések
A reformmozgalom három legismertebb célpontja a szimónia, a nikolaitizmus és a laikus invesztitúra volt.
A szimónia az egyházi hivatalok, méltóságok vagy lelki javak pénzért, ajándékért vagy politikai előnyért való megszerzését jelentette. A szó Simon mágus újszövetségi történetére utal, aki az Apostolok cselekedetei szerint pénzért akarta megvásárolni a Szentlélek közlésének hatalmát. A reformerek számára a szimónia azért volt különösen súlyos, mert az egyházi hivatalt nem lelki szolgálatként, hanem megszerezhető jövedelemforrásként kezelte.
A nikolaitizmus a középkori reformnyelvben főként a papi házasságot, ágyasságot vagy a klerikusi szexuális fegyelem megsértését jelölte. A kifejezés a Jelenések könyvében említett nikolaiták nevéből származik, de a 11. századi reformnyelvben már sajátos, fegyelmi jelentést kapott. A latin egyházban a papi nőtlenség normája régi gyökerekkel rendelkezett, de a helyi gyakorlatok sokfélék voltak. A reformerek a klerikusoktól olyan életformát vártak el, amelyet a szentségi szolgálattal és a lelkipásztori tekintéllyel összeegyeztethetőnek tartottak.
A laikus invesztitúra azt a gyakorlatot jelentette, amikor világi uralkodók vagy főurak adtak át egyházi tisztségeket és azok jelképeit püspököknek vagy apátoknak. A szertartásban a világi hatalom gyakran gyűrűt és pásztorbotot adott át, vagy más módon kapcsolta össze a lelki hivatalt a világi birtokkal, jövedelemmel és hűbéri kötelezettségekkel. A reformerek éppen azt vitatták, hogy a lelki hivatal jelképeinek világi kézből való átadása miként egyeztethető össze az egyházi tisztség természetével.
A probléma nem csupán szertartási volt: a püspöki vagy apáti hivatalhoz földbirtok, jövedelem, joghatóság és politikai hatalom is kapcsolódott. Emiatt az invesztitúra kérdése egyszerre érintette az egyházkormányzatot, a hűbéri rendet és az uralkodói hatalom szerkezetét.
Sajátegyházak, tizedek és egyházi javak
A reform nemcsak a püspökök és apátok kinevezésének kérdését érintette, hanem a helyi egyházak birtoklását és jövedelmeit is. A kora középkorban sok templom és plébánia világi földesurak ellenőrzése alatt állt. Ezeket a templomokat gyakran a birtok részének tekintették: a papot a földesúr jelölte ki, a tizedek és más jövedelmek egy része pedig világi kézbe kerülhetett. A szakirodalom erre a jelenségre gyakran a német Eigenkirche, vagyis „saját egyház” kifejezést használja.
A reformerek ezt azért tartották veszélyesnek, mert a lelkipásztori szolgálat így a helyi földbirtokosi érdekektől függött. A 11–12. századi zsinatok ezért többször követelték az egyházi javak, templomok és tizedek visszaadását, illetve azt, hogy a papok kijelölése egyházi ellenőrzés alá kerüljön. Ez a folyamat hosszabb ideig tartott, és teljesebb rendezése csak a 12. század folyamán bontakozott ki.
A reform fő irányai
A pápai primátus megerősítése
A reform egyik fő iránya a római pápa egyetemes egyházi tekintélyének megerősítése volt. A reformpápaság nem pusztán a pápa tiszteletbeli elsőbbségét hangsúlyozta, hanem azt is, hogy a római egyházfőnek joga van a püspökök felett ítélkezni, zsinatokat összehívni vagy megerősíteni, vitás ügyekben végső fórumként eljárni, valamint az egyházi fegyelmet az egész latin egyházban érvényesíteni.
A pápai primátus megerősödése nem volt teljesen új gondolat. A római egyház elsőbbségét már az ókori pápák is megfogalmazták, és a kora középkori kánonjogi gyűjtemények is tartalmaztak erre vonatkozó szövegeket. A 11. századi reform sajátossága az volt, hogy ezeket az elveket a gyakorlatban is következetesebben próbálta érvényesíteni.
A klérus fegyelmi reformja