Nem tévesztendő össze az 553-ban tartott második konstantinápolyi zsinattal, amelyet a katolikus és az ortodox hagyomány az ötödik egyetemes zsinatként tart számon.
bélyegkép|VI. János Kantakuzénosz bizánci császár egy 14. századi miniatúrán. Az 1351-es blakhernai zsinaton császárként és világi elnökként vett részt; az egyházi elnöklés a konstantinápolyi pátriárkához tartozott.
Az ötödik konstantinápolyi zsinat elnevezés a keleti ortodox egyháztörténetben többnyire a 14. századi hészükhaszta vagy palamita zsinatok sorozatára utal, amelyeket Konstantinápolyban tartottak 1341 és 1368 között. A zsinatok középpontjában a hészükhaszta imádságos hagyomány, valamint Palamasz Gergely teológiája állt. A vita fő kérdése az volt, hogy az ember miként részesedhet Isten kegyelmében: vajon a Krisztus színeváltozásakor megnyilvánult Tábor-hegyi fény teremtett jelenség volt-e, vagy Isten teremtetlen energiájának valóságos megnyilvánulása.
A palamita tanítás teológiai magja szerint Isten lényege — görögül ouszia — megközelíthetetlen és közölhetetlen, de Isten teremtetlen energiáiban — görögül energeiai — valóságosan kinyilvánítja önmagát, és lehetővé teszi az ember számára a kegyelmi részesedést, vagyis a theószisz-t, a megistenülést. Ez nem azt jelenti, hogy az ember természet szerint Istenné válna, hanem azt, hogy kegyelemből részesedik Isten életében.
A zsinatsorozat legfontosabb ülései 1341. június 10-én, 1341 augusztusában, 1344. november 4-én, 1347. február 1-jén és 8-án, 1351. május 28-án, majd 1368 áprilisában zajlottak. A zsinatok Konstantinápolyon belül több helyszínhez kötődtek, különösen a Hagia Szophia templomhoz és a blakhernai császári palotához; ezért az 1351-es zsinatot gyakran blakhernai zsinatnak is nevezik.
Elnevezése és helye az ortodox zsinati hagyományban
Az „ötödik konstantinápolyi zsinat” elnevezés félrevezető lehet, mert a nyugati és keleti egyháztörténeti szóhasználatban az „ötödik egyetemes zsinat” hagyományosan az 553-as második konstantinápolyi zsinatot jelöli. A jelen szócikkben tárgyalt zsinatsorozat nem az ókori egyetemes zsinatok számozásához tartozik, hanem a késő bizánci ortodox zsinati hagyomány egyik legfontosabb dogmatikai eseménye.
A források több megnevezést használnak: hészükhaszta zsinatok, mert a hészükhaszta szerzetesi ima és lelkiség védelme állt a viták középpontjában; palamita zsinatok, mert Palamasz Gergely teológiáját vizsgálták és erősítették meg; blakhernai zsinat, szűkebb értelemben az 1351-es döntő zsinatra; ötödik konstantinápolyi zsinat, ha a konstantinápolyi nagy ortodox zsinatok későbbi sorában értelmezik; kilencedik egyetemes zsinat, főként azoknál az ortodox szerzőknél, akik a 879–880-as, Photiosz pátriárka korában tartott konstantinápolyi zsinatot nyolcadik egyetemes zsinatnak tekintik.
A 879–880-as konstantinápolyi zsinat az ortodox emlékezetben azért fontos, mert megerősítette a Filioque nélküli hitvallást, vagyis azt, hogy a Szentlélek az Atyától származik, nem pedig „az Atyától és a Fiútól”. A zsinat a római primátus kérdésében is eltért a későbbi római katolikus értelmezéstől. Azok az ortodox szerzők, akik ezt a zsinatot „nyolcadik egyetemesnek” nevezik, a palamita zsinatokat gyakran ennek folytatásaként, „kilencedik egyetemes zsinatként” értelmezik.
Az ortodox egyházi tekintély szempontjából ugyanakkor nem pusztán a sorszám a döntő. A zsinati döntés akkor válik az egyház életének részévé, ha azt a későbbi zsinatok, a liturgikus gyakorlat, a teológiai hagyomány és a helyi egyházak recepciója befogadják. A palamita döntések ilyen módon épültek be az ortodoxia vasárnapján felolvasott Szinodikonba, és Palamasz Gergely ünnepébe is.
Történeti háttér
Bizánc politikai és egyházi helyzete
A palamita zsinatok a Bizánci Birodalom politikailag megrendült, de teológiailag rendkívül termékeny korszakában zajlottak. A birodalom a 14. század első felében egyszerre küzdött dinasztikus konfliktusokkal, gazdasági gyengüléssel, szerb és bolgár terjeszkedéssel, valamint az oszmán török előrenyomulással. A vita ezért nem pusztán elvont teológiai kérdés volt: összefonódott az udvari pártokkal, a kolostori hálózatokkal, a latin egyházzal folytatott uniós tárgyalásokkal és az 1341–1347 közötti bizánci polgárháborúval.
A polgárháborúban a későbbi VI. János Kantakuzénosz általában Palamasz támogatójaként jelent meg, míg Savoyai Anna régensnő és János Kalekasz konstantinápolyi pátriárka idővel az antipalámita oldalhoz közeledett. Ez a politikai háttér magyarázza, hogy Palamaszt az 1341-es kezdeti győzelem után 1344-ben mégis elítélték és kiközösítették, majd 1347-ben, Kantakuzénosz hatalomra jutása után rehabilitálták.
Latin uniós törekvések és Barlaám szerepe
A vita egyik előzménye a keleti és nyugati egyház közötti szakadás, valamint a 13–14. századi uniós politika volt. Barlaám kalabriai szerzetes Dél-Itáliából érkezett Bizáncba. Jártas volt a görög és latin teológiában, és kezdetben a latinok ellen, különösen a Filioque kérdésében is írt. 1339-ben azonban Konstantinápoly követeként Avignonba utazott az egyházi unió ügyében, ami mutatja, hogy nyugati kapcsolatai és teológiai orientációja összetett volt.
A palamita vita azonban nem egyszerűen „ortodoxia kontra pápaság” formában kezdődött. Steenberg összefoglalása szerint a vita elsődlegesen belső bizánci teológiai és szerzetesi konfliktus volt; a nyugati teológia és a római kapcsolatok inkább a háttérben, valamint a vita későbbi recepciójában váltak meghatározóvá.
Mi a hészükhazmus?
A hészükhazmus a keleti keresztény aszketikus és imádságos hagyomány egyik formája. A görög hészükhia szó csendet, nyugalmat, belső összeszedettséget jelent. A hészükhaszta ima középpontjában a szív megtisztítása, a szenvedélyek elleni küzdelem, a figyelmes imádság és különösen a Jézus-ima áll: „Uram Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön.”
Fontos hangsúlyozni, hogy a hészükhazmus nem pusztán meditációs technika. Az ortodox értelmezés szerint az imádság az egyházi életbe, a keresztségbe, az Eucharisztiába, az aszketikus küzdelembe és a közösségi liturgiába ágyazódik. Meyendorff szerint a „tiszta ima” keleti hagyománya nem szakítja el az embert az egyháztól, hanem az egyházi testhez köti: az imádkozó Krisztust a szívében keresi, de ez a keresés a keresztségi és eucharisztikus beoltódásra épül.
Barlaám egyik legismertebb gúnyneve a hészükhaszta szerzetesekre az omphalopsychoi volt, amelyet körülbelül „köldöklélkűeknek” vagy „köldöknézőknek” lehet fordítani. A gúny arra utalt, hogy egyes szerzetesek az imádság közben testtartásra, légzésre és a figyelem összeszedésére is ügyeltek. Palamasz nem azt állította, hogy a testi technika önmagában kegyelmet hoz létre; azt védte, hogy az ember nem puszta értelem, hanem testből és lélekből álló egység, ezért a test fegyelmezett bevonása is szolgálhatja az imádságot.
A hészükhazmus célja az ortodox teológiában a theószisz, vagyis a megistenülés. Ez nem természet szerinti istenné válást jelent, hanem kegyelmi részesedést Isten életében. Horujy megfogalmazásával a hészükhaszta aszkézis olyan gyakorlati antropológia, amelyben az ember energiái — akarata, értelme, figyelme, testi és lelki működései — Isten kegyelmével, vagyis a teremtetlen isteni energiával való együttműködésre rendeződnek.
A vita főszereplői
bélyegkép|Palamasz Gergely, a hészükhaszta teológia fő védelmezője.
Palamasz Gergely
Palamasz Gergely 1296 körül született Konstantinápolyban. Magas szintű világi és teológiai műveltséget szerzett, majd szerzetesi életet választott, főként az Athosz-hegyen és Thesszaloniké környékén. Fő művei közé tartoznak a Triászok, amelyekben a hészükhaszta szerzetesek imádságos gyakorlatát és az isteni energiák tanát védte Barlaám bírálataival szemben.
Palamasz 1343 körül börtönbe került; az időpontot a források nem teljesen azonosan adják meg. A formális elítélés és kiközösítés 1344-ben következett be János Kalekasz pátriárka és a Savoyai Anna vezette régensség idején. 1347-ben rehabilitálták, majd Thesszaloniké érsekévé választották. 1359. november 14-én halt meg; 1368-ban a konstantinápolyi zsinat hivatalosan is szentként ismerte el.
Barlaám kalabriai szerzetes
Barlaám Kalabriából érkezett Bizáncba. Tanult szerzetes, filozófus és teológus volt, aki jól ismerte a latin skolasztikus módszert és a görög műveltséget is. Palamasszal először főként a teológiai bizonyítás, a Filioque és az apofatikus teológia kérdéseiben vitázott. Később a hészükhaszta szerzetesek imádságos gyakorlatát és a Tábor-hegyi fény teremtetlen voltáról szóló tanítást támadta.
Az 1341-es zsinat elítélte Barlaám álláspontját. Barlaám ezután Itáliába távozott, közösségre lépett a római egyházzal, és Gerace püspöke lett.
Grégoriosz Akindünosz, Niképhorosz Gregorasz és a Küdónész testvérek
Barlaám távozása után Grégoriosz Akindünosz lett Palamasz egyik fő ellenfele. Kezdetben közvetítő szerepet próbált betölteni, később azonban Palamasz terminológiáját és energiatanát veszélyes újításnak tartotta. Niképhorosz Gregorasz történetíró és filozófus az antipalámita oldal egyik legjelentősebb későbbi szószólója lett.
Az antipalámita körök későbbi értelmiségi hátterében fontos szerepet játszott Démétriosz Küdónész is, aki Aquinói Szent Tamás több művét görögre fordította, köztük a Summa contra Gentiles és a Summa theologiae részeit. Testvére, Prokhorosz Küdónész, az Athosz-hegyi Nagy Lavra szerzetese, 1368-ban került zsinati eljárás alá, mert bírálta Palamasz tanítását és liturgikus tiszteletét. Démétriosz és Prokhorosz szerepe jól mutatja, hogy a palamita vita a latin skolasztika keleti befogadásának kérdésével is összefüggött.
A zsinatok kronológiája
+ A palamita zsinatok főbb állomásai Dátum Hely Fő tartalom 1341. június 10. Hagia Szophia Barlaám álláspontjának elítélése; a Tábor-hegyi fény kérdésének tárgyalása 1341 augusztusa Konstantinápoly Az első zsinat megerősítése; Akindünosz álláspontjától való elhatárolódás; a hagioreitikus tomosz tekintélyének megerősödése 1344. november 4. Konstantinápoly Palamasz elítélése és kiközösítése a régensi kormányzat és János Kalekasz pátriárka idején 1347. február 1. és február 8. Konstantinápoly János Kalekasz letétele; Palamasz rehabilitálása; Akindünosz végleges elítélése 1351. május 28. – augusztus Blakhernai palota és Hagia Szophia A lényeg–energia megkülönböztetés és a Tábor-hegyi fény teremtetlenségének dogmatikai megerősítése 1368 áprilisa Konstantinápoly Prokhorosz Küdónész elítélése; Palamasz szentként való elismerése
Az 1341. június 10-i zsinat
Az első nagy zsinatot 1341. június 10-én tartották a Hagia Szophiában, III. Andronikosz bizánci császár jelenlétében. A vita középpontjában a Tábor-hegyi fény állt: vajon teremtett jelenség volt-e, vagy Isten teremtetlen energiája. A zsinat Barlaámot elmarasztalta, ő pedig visszavonta állításait. A zsinat azonban a PravEnc összefoglalása szerint ekkor még nem adott minden részletre kiterjedő dogmatikai meghatározást; az álláspont későbbi, 1351-es formájában vált teljesen kidolgozottá.
Az 1341 augusztusi zsinat és a hagioreitikus tomosz
1341 augusztusában újabb konstantinápolyi zsinatot tartottak. Ez megerősítette az első zsinat döntéseit, és elhatárolódott Akindünosz álláspontjától. Akindünosz végleges és formális elítélése azonban csak később, 1347-ben következett be.
Fontos szerepet kapott az úgynevezett hagioreitikus tomosz is. Ez az Athosz-hegyi szerzetesek Palamasz közreműködésével megfogalmazott hitvallási irata volt, amely 1340–1341 körül keletkezett. A tomosz a hészükhaszta imádságos gyakorlat teológiai védelmét adta, és az Athosz-hegyi szerzetesi közösség egységes palamita állásfoglalását fejezte ki.
Az 1344-es elítélés