A kínai kulturális forradalom, teljes hivatalos nevén Nagy Proletár Kulturális Forradalom (kínai nyelven 无产阶级文化大革命, vagy röviden 文革, pinjin, hangsúlyjelekkel: wéngé) a kínai kommunista vezetésen belüli, által kezdeményezett hatalmi harc volt 1966 és 1976 között, ami a bürokrácia elleni harc jegyében elsősorban a Kínai Kommunista Párt addigi intézményei, szervezete, funkcionáriusai ellen irányult. A forradalom áldozatai a Mao politikai ellenfeleinek befolyása alatt álló párttagokon kívül a gazdaság, az oktatás és a kulturális intézmények tisztségviselői voltak. Az állítólagos cél a kínai társadalomnak a „burzsoá” befolyásoktól való „megtisztítása” volt.
Az eseménysorozat révén Mao megszilárdította egyeduralmát, de ez a Kínai Kommunista Párt (KKP) lefejezésével, a társadalmi struktúrák szétverésével, a kínai értelmiség meghurcolásával, felbecsülhetetlen kulturális értékek megsemmisítésével járt.
Előzményei és okai bélyegkép|, a kulturális forradalom elindítója A kulturális forradalom fő oka az volt, hogy a nagy ugrás után Mao veszélyeztetve látta saját vezető szerepét. Az általa indított és szorgalmazott társadalmi-gazdasági kísérlet teljes kudarca után Mao háttérbe vonult. Az ország vezetésének napi munkáját re és re hagyta. Az ő mérsékelt és gyakorlatias politikájuk kezdett eredményeket hozni, emiatt Mao hatalmának végleges elvesztésétől tartott.
A kommunista hatalomátvétel után kialakított politikai rendszer lényege az egy nagy vezető és a párt diktatúrája volt. Ez jól illeszkedett a kínai hagyományokhoz, ahol az az elv érvényesült, hogy „az egyén kormányoz, nem a törvény”, azaz a törvény eszköz volt a hatalmon lévők kezében, nem pedig a tevékenységüket korlátozó keret.
A hatalmi kérdések mellett mély ideológiai ellentétek is kialakultak a két csoport között. Mao a Sztálin halála után a Szovjetunióban kialakult helyzetet, a sztálini terror elvetését és a racionálisabb gazdaságfejlesztés elemeinek megjelenését revizionizmusnak, a szocialista forradalom alapelveitől való eltérésnek tekintette, és mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy ez az „elpuhulás, eltévelyedés” Kínára is átterjedjen, és ezzel meginduljon a „kapitalizmus restaurációja”. Féltette a forradalmiság, az önfeláldozás és az egyenlőség elveit az anyagi érdekeltség térnyerésétől – ami törvényszerűen együtt járt a korrupció újra megjelenésével, és a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésével. Ugyancsak bírálta a bürokrácia növekedését is. A negatív jelenségekből szélsőséges következtetéseket vont le:
Maonak volt megfelelő hatalmi bázisa is politikai ellenfelei megtámadásához. Mindenekelőtt a Népi Felszabadító Hadsereg számított ide, amit korábbi védelmi miniszter eltávolítása után, vezetése alatt, többek között a rendfokozatok újbóli eltörlésével, szinte teljes mértékben „forradalmasítottak”, Mao pártjára állítottak. Ez azonban nem járt a hadsereg harckészültségének csökkenésével, vagy a modernizációról való teljes lemondással, amint azt jól mutatta a győzelem a kínai–indiai háborúban, valamint az atomfegyver kifejlesztése, a légierő korszerűsítése – a Szovjetunió támogatása nélkül.
Emellett számos feszültség jelentkezett a társadalomban. Ezekben az években jelentősen csökkentették a diákság felső középiskolai, főiskolai és egyetemi továbbtanulási lehetőségeit, ami elégedetlenséget okozott az ifjúság soraiban. A munkások körében az ekkor létrehozott új csoport, az úgynevezett „munkások is, parasztok is” rétege okozott súlyos megosztottságot. Ez a rendszer a dolgozók egyik új, jogfosztott rétegét hozta létre a város környéki parasztság soraiból, akiket időszakos munkára, szerződéses formában alkalmaztak, és semmiféle szociális juttatásban nem részesítettek. Feszültségeket okoztak az állami és a szövetkezeti szektor dolgozói, valamint a különböző bérezési rendszerek közötti jelentős eltérések is. A változatos okokból elégedetlen tömegeket, miután a nagy ugrás kudarca erősen rombolta a hatalom legitimitását, Mao és közvetlen hívei ügyesen tudták manipulálni a fő felelősnek beállított pártapparátus ellen.
Mao a hatalmi harchoz fűződő személyes érdekein, ellenfeleinek félreállításán kívül azért fordult a kulturális forradalom eszközeihez, mert a felduzzadt párt- és állami apparátus negatív jelenségeiben, a társadalmi differenciálódás fokozódásában, az anyagi érdekeltség terjedésében az elfajulást, revizionizmust, a „kapitalista úton járók” tevékenységének eredményét látta. Sztálinhoz hasonlóan ő is egy nagy tisztogatásban kereste a „szocializmus megmentésének” lehetőségét, bár az általa alkalmazott módszerek egészen mások voltak.
A kulturális forradalom évtizede során Mao emellett kamatoztatta a párton belül, már az illegalitásban is folytatott küzdelmekben szerzett hatalomgyakorlási tapasztalatait. Képes volt kivárni a megfelelő pillanatot, megszervezni szövetségeseit, megosztani ellenfeleit, akik a legtöbbször csak késve ismerték fel szándékait, és egyenként buktak el a politikai harcban.
Története A kulturális forradalom megindítása bélyegkép| Mao a kulturális forradalomnak nevezett hatalmi harcot nagy óvatossággal, taktikázva indította meg. 1965 szeptemberében egyik legnagyobb korábbi és későbbi ellenfelének, a kegyvesztett marsallnak látszólag megbocsátott és egy nagy délnyugat-kínai fejlesztési projekt vezetésével bízta meg. Ezután novemberben elhagyta a fővárost és 1966 júliusáig főleg ban tartózkodott, de más tartományokba is elutazott hatalmi bázisát erősítendő. Mint később világossá vált, első megsemmisítendő ellenfelének t, a pekingi városi pártszervezet vezetőjét, egyben polgármestert szemelte ki. A taktikázás további jele volt, hogy a harc egy kulturális téma, mégpedig 1959-ben megjelent történelmi drámája, a Han Zsuj menesztése hivatalából körül indult meg. A színmű lényege az volt, hogy egy megközelíthetetlen császár igazságtalanul meneszti hivatalából hűséges hivatalnokát, aki szót emelt a parasztok érdekében. Mao kezdetben dicsérte a darabot, de aztán magára vette annak társadalomkritikáját és sorsának allegóriáját látta a darabban. 1965 novemberében Mao egyik leghűségesebb követője, sanghaji irodalomkritikus, politikus, a „négyek bandája” későbbi tagja rendkívül éles támadást indított lapjában a darab ellen, azt Mao elnök és a rendszer elleni támadásnak értékelte.
irodalmi munkássága mellett a pekingi városi közigazgatásban tevékenykedett, így beosztottja volt. Peng egyébként már 1964 óta, egy Mao által kinevezett öttagú csoport élén munkálkodott a szóban forgó dráma politikai elemzésén. 1966 februárjában – a központi pártvezetés jóváhagyásával – közzé is tettek egy dokumentumot, az úgynevezett „februári vázlatot”, amelyben arra tettek kísérletet, hogy a vitát megfosszák politikai töltetétől és művészeti jellegűként kezeljék. A ban megjelent cikk azonban nyilvánvalóvá tette, hogy a cikk Peng személye elleni politikai támadás. A pekingi pártvezetés egy ideig megakadályozta a cikknek a pekingi lapokban történő szokásos utánközlését, de aztán átszakadt a gát. Egyre több cikk jelent meg írásának szellemében, majd a hadsereg is véleményt nyilvánított, azt állítva, hogy a „kulturális ügyek Kínában egy fekete pártellenes és szocialista-ellenes vonal diktatúrája” alatt állnak. Hiába gyakorolt önkritikát a szerző, tagadva a darab politikai párhuzamait, a támadások nem csökkentek, sőt 1966 májusában új cikket jelentetett meg, hangsúlyozva, hogy „mindenkit, aki ellenzi Mao Ce-tung gondolatát, akadályozza a szocialista forradalom előrehaladását, vagy ellenséges Kína és a világ forradalmi népének érdekeivel szemben, le kell leplezni, bírálni kell őket és vereséget mérni rájuk”.
1966. május 16-án a Politikai Bizottság ülése alapján kiadott körlevélben már személy szerint bírálták t, ami a politikai vég kezdete volt a számára. A dokumentum már egyértelműen a burzsoáziának a pártba, a kormányzatba és a hadseregbe befurakodott képviselőiről szólt. Feloszlatták a Peng által vezetett ötfős „irodalomkritikai” csoportot és helyette új, már „kulturális forradalminak” nevezett csoportot hoztak létre Mao hűséges embere, vezetésével. A csoport tagjai lettek a kulturális forradalom későbbi főszereplői, asszony, Mao negyedik, aktuális felesége, , és , ugyancsak a négyek bandája leendő tagja. Kínában ezért általában 1966. május 16-át tekintik a kulturális forradalom kezdetének. Június 4-én bejelentették a pekingi pártbizottság átszervezését és hasonló változásokat a Pekingi Egyetem pártbizottságában és a legfontosabb fővárosi lapok szerkesztőségeiben.
Egyidejűleg a kulturális forradalmi csoport ösztönzésére az egyetemeken és más oktatási intézményekben fiatal radikális oktatókból és diákokból csoportok szerveződtek az intézmény vezetésének bírálatára. A legaktívabb diákokból álló csoportok lettek később a „vörösgárdisták”. A párt- és állami vezetés júniusban bejelentette az esedékes vizsgaidőszak féléves elhalasztását, hogy lehetővé tegyék a diákok küzdelmét a „burzsoá hatalom” ellen. A felsőoktatás munkája azonban nem fél, hanem sok évre állt le. Az elemi és a középiskolák is zárva maradtak két évig, az egyetemek hat évig nem fogadtak diákokat. Amikor akadozva újra megindult az oktatás, a lerövidített tanítási idő és az ideológiai politikai oktatás túlsúlya hatalmas színvonalcsökkenést okozott. Lényegében egy egész generáció maradt érdemi képzés nélkül.
A hivatalban lévő pártvezetés mérsékelt tagjai vezetésével még megpróbálták menteni a menthetőt, a pártszervezetek befolyását. Az úgymond a revizionizmus felszámolására irányuló törekvések ellen azonban nem léphettek fel. Ehelyett azzal próbálkoztak, hogy maguk a meglévő pártszervezetek vezessék ezt a kampányt, mint korábban annyi más politikai kampányt, és kiszorítsák abból a szélsőséges vörösgárdistákat. Mao azonban felismerte a veszélyt és visszautazott Pekingbe. Útját a Jangce partján megszakította, hogy ússzon egyet a folyóban. Erről az eseményről kísérői és az országos sajtó már szinte vallásos rajongással emlékeztek meg („a folyó vize aznap mosolyogni látszott”, „a víz különösen édes ízű volt”). Mao Pekingbe visszaérkezve azonnal elrendelte a vörösgárdisták korlátozására a felsőoktatási intézményekbe kiküldött munkacsoportok visszahívását, amit a pekingi pártbizottság azonnal végrehajtott.
Mao 1966. augusztus elejére összehívta a Kínai Kommunista Párt (KKP) Központi Bizottságának (KB) teljes ülését (11. plénum), amire akkor már négy éve nem került sor, éppen azért, mert Mao nem érezte biztosnak támogatottságát. Ezen az ülésen a megosztottság és a viták miatt már csak a KB-tagok mintegy fele vett részt, sokakat a már megindult erőszakos „kritika” akadályozott meg ebben. Ugyanakkor a szervezeti szabályzattal ellentétben nagy számban jelentek meg a plénumon a „forradalmi tömegek” képviselői és egyes, Mao számára megbízható más pártemberek. Az augusztus 1. és 12. közötti ülésezés során, augusztus 5-én függesztette ki Mao a teremben híres tacepaóját, Bombázzátok a főhadiszállásokat címmel. Ebben „néhány vezető elvtársat” is megvádolt: