Dokanj település Bosznia-Hercegovinában, a Tuzlai kantonban, Tuzla községben, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 7, közúton 9 km-re északra, a Majevica-hegység lejtőin, a Dulerka-patak és Rijeka-folyó összefolyásánál, 350–500 méteres magasságban található.https://www.topografskakarta.com/jugo/download/srb_25/tuzla_12/tz_12.html Topografska karta Tuzla 426-3-4 A tájat hullámzó dombok és völgyek alkotják, amelyek erdőknek és nyílt legelőknek adnak otthont, így jelentősen hozzájárulnak a térség gazdag természeti sokféleségéhez. A környezetet a dombvidékről lefutó kisebb patakok hálózata, valamint a kontinentális Balkánra jellemző lombhullató erdők foltjai jellemzik.
Éghajlata A település éghajlata mérsékelten kontinentális. Az éghajlatot összhangban a Tuzla környékére általánosan jellemző időjárási viszonyokkal, meleg nyarak, valamint nagyon hideg, havas telek jellemzik. Az átlagos hőmérséklet januárban −4 °C és 4,5 °C, júliusban pedig 16 °C és 26,5 °C között alakul. A hőmérséklet csak ritkán süllyed −20 °C alá, illetve emelkedik 38 °C fölé. Az éves csapadékmennyiség megközelítőleg 1093 mm. A csapadék az év során viszonylag egyenletesen oszlik el, de júniusban a legmagasabb, átlagosan 121 mm. Október végétől március végéig havas időszak jellemző, jelentős hóeséssel, amely a térség éghajlatának természetes velejárója.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb569179Bosnyák20171Horvát994597Jugoszláv1700Egyéb7430Összesen1827977
Története Középkor A kora középkorban szlávok telepedtek le a vidéken. A régészeti leletek ebből a korból ritkák, de elegendőek ahhoz, hogy a térség őskor óta lakott legyen. A házak az erdőktől megtisztított dombokon, lejtőkön és völgyoldalakon épültek, és meglehetősen messze voltak egymástól. Nyilvánvaló, hogy a mai lakosok ősei erdőket irtottak letelepedés céljából, azaz falvakat építettek tisztásokra. A magyarok 9. századi, Pannon-medencébe irányuló vándorlása szintén érintette ezt a térséget. Bár egyes feltételezések ezt valószínűsítik, nem teljesen bizonyított, hogy a korai középkorban Breška plébániája, melyhez Dokanj is hozzá tartozott, a sói (Soli) plébániához tartozott volna. Az oszmán előtti középkor óta a közúti infrastruktúra gerincét a történelmi Soli - Dokanj - Spomenik - Drijenča - Šibošnica - Čelić karavánút jelentette. A középkori Boszniában a szőlőtermesztés és a szőlőültetvények voltak a legelterjedtebbek ezeken a régiókon. A sói plébániát II. András magyar király döntése alapján 1225-ben elvették az anyaországtól, és Ugrin kalocsai érsek igazgatása alá rendelték. IV. Béla magyar király adományából Ponsa boszniai püspököt tizedjoggal illette meg Ozorában, Sóban, Donji Krajiban és más plébániákon. A magyarok a Szreberniki bánság részeként 1464 és 1512 között uralták a Majevica területét. A 13. század végétől ferencesek működnek ezeken a régiókban.Hrvatska zajednica Soli Alen Matošević, časopis Gradovrh, str. 214-221, godina 2009. Brijezi i ljudi. Osvrt na (foto)monografiju Mijo Franković: Župa Breške (Ogledi o župi u riječi i slici), recenzirao prof. dr. Ivan Šarčević, uredio i napisao predgovor Franjo Martinović, Breške – Tuzla, kolovoza 2009. postavljeno listopada 2017. (hozzáférés: 2017. november 23.) Dokanjban a középkor egyetlen emlékeként egy stećakos nekropolisz található.Issuu.com Hrvatski dom. Gradovrh, časopis za književno-jezična, društvena i prirodoznanstvena pitanja, Godište X, rujan 2013. Borjana Petrović-Vilušić: Naselja u slivu rijeke Soline, str. 269. A nekropoliszban 23, nyugat-keleti tájolású, szarkofág, láda és sztélé alakú stećak található. Néhányukon kereszt, félhold, alma és kéz formájú díszítések láthatók.
Az oszmán uralom Az oszmánok 1463-ban foglalták el Boszniát, de már 1464-ben I. Mátyás magyar király ellentámadással felszabadította Bosznia ezen részét, és megalapozta a magyar uralmat ezen a vidéken. Itt alapította meg a Szreberniki bánságot, amely 1512-ig fennmaradt, amikor megkezdődött a több évszázadig tartó oszmán közigazgatás, és ezzel együtt a katolikusok kivándorlása. Ez a kivándorlás 1512-től folyamatosan a 17. század végéig tartott, amikor drasztikusan megnőtt. A ferencesek fellépésének köszönhetően azonban, mely nagy mértékben hozzájárult a breškai plébánia szellemi és kulturális életéhez, a kivándorlás mérséklődött. Az oszmán hódítók érkezésével a breškai plébánia stratégiai fontosságúvá vált, mivel a sói vidék összeköttetését jelentette Kelet-Horvátországgal (Szlavóniával), valamint kijáratot biztosított a Száva folyóhoz. Az oszmán időkben a szőlőtermesztést felszámolták. A terület a Zvornik szandzsákhoz, a Tuzla kadilukhoz és a Gornjo Tuzla-i náhijéhez tartozott.
A 17. században a falu a dragunjai plébániához tartozott. A plébánia a katolikus horvátok tömeges boszniai kivándorlása miatt szűnt meg az 1683–1699-es háború alatt. A 18. században a terület a tuzlai plébánia fennhatósága alá tartozott. A szomszédos Breške 1823-ban vagy 1824-ben önálló káplánsággá vált és Dokanj is ide tartozott. A plébánia székhelye először Lipnicán volt, majd Breškébe helyezték át, és a következő évtől, 1839-től Breškét hivatalosan is plébániává nyilvánították. A Mária Mennybemenetelének szentelt fa plébániatemplomot 1854-ben építették fel Breškén.Franjevačka provincija Bosna Srebrena Breške – župa Uznesenja Marijina (hozzáférés 2017. május 27.) Dokanjban az oszmán korból származó építészeti és kulturális emlékek ritkák a középkori keresztény helyszínekhez képest, ami inkább a falu periférikus szerepét tükrözi, azonban a katolikus infrastruktúra, beleértve a kápolnákat és a nekropoliszokat, fennmaradása a területen az oszmán toleranciapolitika keretében a nem muszlimokkal való párbeszédről és együttélésről tanúskodik. A 19. század elejére Dokanj Breškén belül önálló településként stabilizálódott, az 1854-es ferences adatok szerint 27 házat és 241 lakost jegyeztek fel a breškei egyházközség részeként (összesen 2439 lakos és 367 ház), támogatva a mezőgazdasági és állattenyésztési gazdaságokat a járási (náhije) szintű közigazgatás közepette.
Az osztrák–magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során a Dolnja Tuzlai járáshoz tartozó Dokanj községnek 32 háztartása, 323 római katolikus és 8 muszlim lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 81. o. 1910-ben a Tuzlai járáshoz és Dokanj községhez tartozó településen 61 háztartást és 537 római katolikus lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 120. o. Az 1878 és 1918 közötti osztrák–magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket, mint például község központjával összekötő utak javítása, elősegítve a kereskedelmet és az összeköttetéseket.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban (később Jugoszlávia) 1918 és 1941 között a település is a vidékfejlesztést elősegítő agrárreformok előnyeit élvezte, különös tekintettel a mezőgazdaságra a földújraelosztás és a szövetkezeti gazdálkodási kezdeményezések révén, amelyek támogatták lakosságát. Bár a helyi gazdaság továbbra is szorosan kötődött a mezőgazdasághoz, a kézművességhez és a kereskedelemhez.
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A Majevica-hegységben is súlyos harcok voltak a német csapatok és az általuk támogatott csetnikek, valamint a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Hadsereg (NOVJ) csapatai között.
A második világháború idején ez a vidék is megszenvedte Jugoszlávia 1941. áprilisi lerohanásának következményeit. A tágabb Tuzla térsége az ellenállás egyik fontos központjává vált, ahol a jugoszláv partizánok rendszeresen hajtottak végre hadműveleteket. 1943. október 2-án a partizánok felszabadították Tuzlát, amely a térség legnagyobb városa volt, és a náci megszállás alatt álló Európa első felszabadított nagyvárosai közé tartozott. Ez a fordulat a környező falvakra is kedvezően hatott: erősödtek a helyi támogató hálózatok, miközben a közvetlen megszállás nyomása mérséklődött.
A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.
A második világháborút követő jugoszláv szocialista korszakban a falu és környéke az 1949-ben kezdeményezett nemzeti politika részeként mezőgazdasági kollektivizáláson esett át, amelynek célja a kisgazdaságok szövetkezetekbe tömörítése volt, de a parasztok ellenállása és a gyenge hozamok miatt 1953-ra nagyrészt felhagytak ezzel a folyamattal. Az 1947-től kezdődő ötéves tervek prioritásként kezelték az infrastruktúra fejlesztését, beleértve a vidéki majevicai falvakat Srebrenikkel és Tuzlával összekötő úthálózatokat, elősegítve a piacokhoz és szolgáltatásokhoz való jobb hozzáférést, bár a vidéki Bosznia elmaradt a városfejlesztés mögött. A szocialista Jugoszlávia idején fokozatosan kiépült az úthálózat, a villamosenergia-ellátás, a telefonhálózat, a vízellátás, megépültek a különféle közösségi létesítmények.
A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. 1992 tavaszán, miután a környező szerb erők megkísérelték ellenőrzés alá vonni a stratégiai útvonalakat, a térség gyorsan a frontvonalba került. 1992-ben a környékbeli szerb lakosságon is gyorsan végigsöpört az ébredő szerb nacionalizmus hulláma, akik gyalogos és páncéltörő fegyvereket kaptak és komoly veszélyt jelentettek a szomszédos bosnyák és horvát települések lakóira. A terület a háború nagy részében a boszniai kormányhadsereg (ARBiH) ellenőrzése alatt volt.