Petrovice Donje település Bosznia-Hercegovinában, a Tuzlai kantonban, Tuzla községben, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.

Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 6, közúton 11 km-re dél-délnyugatra, a Jala-folyó völgyétől délre, 225-300 méteres magasságban található.https://www.topografskakarta.com/jugo/download/srb_25/tuzla_11/tz_11.html Topografska karta Tuzla 426-3-3 A falu átlagosan 272 méter tengerszint feletti magasságban fekszik, ami Bosznia-Hercegovina északkeleti részének enyhén hullámzó terepére jellemző. Domborzata a Tuzla régióra jellemző síkvidéki dombok és völgyek keverékét foglalja magában, a földhasználatot a mezőgazdasági területek uralják, amelyek a felszín mintegy 37%-át teszik ki, míg az erdők és fás területek 33%-ot tesznek ki, kisebb területeket foglalnak el az építkezések, vízfolyások és infrastruktúra. A terület talaja általában termékeny és alkalmas mezőgazdaságra, ami a vegyes vidéki környezetben a helyi művelést támogatja.

Éghajlata A település éghajlata mérsékelten kontinentális. Az éghajlatot összhangban a Tuzla környékére általánosan jellemző időjárási viszonyokkal, meleg nyarak, valamint nagyon hideg, havas telek jellemzik. Az átlagos legalacsonyabb hőmérséklet januárban −2 °C, júliusban pedig az átlagos legmagasabb hőmérséklet 28 °C körül alakul. Az éves csapadékmennyiség megközelítőleg 900 mm. A csapadék az év során viszonylag egyenletesen oszlik el. Október végétől március végéig havas időszak jellemző, jelentős hóeséssel, amely a térség éghajlatának természetes velejárója. A csapadék eloszlása kedvez mind az erdőborításnak, mind a mezőgazdasági tevékenységnek.

Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb10Bosnyák635654Horvát11Jugoszláv150Egyéb049Összesen652704

Története A középkor végéig Ez a térség már az őskortól lakott volt, főleg a híres tuzlai sós források miatt. A régészeti leletek alapján Tuzla és környéke Európa egyik legrégebben folyamatosan lakott térségei közé tartozik. A település közelében már az ókorban fontos sókereskedelmi utak vezettek. A középkorban a vidék a Soli (Sói bánság) nevű boszniai területhez tartozott. A település valószínűleg kisebb mezőgazdasági birtokként működött a térségbeli uradalmak keretében.

A „Petrovice Donje” név délszláv gyökerekből származik, a „Petrovice” a „Petrovići” patronimából ered, ami „Péter leszármazottait” vagy „Péter népét” jelenti, ami gyakori névtani minta a középkori szláv településeken; a „Donje” jelző a közeli Petrovice Gornje („felső”) településhez képest „alsó” faluként különbözteti meg. Az ilyen nevek nyelvi elemzése rávilágít eredetükre a kora középkori szláv vándorlásokban és a balkáni feudális földadományokban. A 15. század végi oszmán hódítás előtt a Petrovice Donjéhoz hasonló falvak korai demográfiai összetétele a kis, rokonságon alapuló, 50–200 lakosú közösségek regionális mintáit követte, elsősorban szláv parasztok, akik önellátó mezőgazdasággal foglalkoztak, és a Boszniai Királyság decentralizált feudális struktúrája alatt a helyi nemességhez kötődtek. Ezek a lakosságok túlnyomórészt keresztények voltak, a stećakok jelenléte pedig az ortodox és a katolikus hatások keverékére utal a királyság vallási sokszínűségében.

Az oszmán uralom Bosznia 1463-as oszmán hódítását követően Petrovice Donje területe a Tuzlai náhije része volt. A Tuzlai náhije földtulajdonlása az oszmán timar rendszert követte, amelyben a szpáhik (lovas katonák) katonai szolgálatért cserébe bevételt kaptak a számukra kijelölt földekből. A mezőgazdasági termelékenység előmozdítása és a helyőrségek fenntartása érdekében ezt a struktúrát alkalmazták a boszniai falvakban.

A falut, a közeli településekkel együtt (mint például Pasci), először 1512-ben dokumentálták az oszmán adójegyzékekben (defterek), amelyeket különálló egységként tartottak számon, saját gyülekezeteikkel, amelyek a birodalom kölesrendszere alatt intézték a helyi ügyeket, ahol a keresztény és muszlim lakosok adót fizettek a mezőgazdasági termékek, például a gabona és az állatállomány után. A 16. század végére a későbbi, 1528-as és 1572-es defterek megerősítik a falu stabilitását, mint egy kis vidéki náhijaszerű egység a Zvornik struktúráján belül, ahol a földbirtoklás a parasztok által megművelt közös földeket hangsúlyozta, bár az iszlám hatások fokozatosan megjelentek a helyi szokásokban és építészetben, beleértve az oszmán stílusú famecsetek átvételét a környező Tuzla-környéki falvakban.

A 19. századi tanzimati reformok központosított kormányzást vezettek be, amely átalakította a faluigazgatást, a hagyományos timar birtokokat állami tulajdonú „miri” földekkel váltották fel, és kataszteri felméréseket vezettek be az adózás egységesítése érdekében, ami fellendítette a mezőgazdasági termelékenységet a Tuzla-síkságon, de helyi ellenállást is kiváltott a növekvő robotmunkás igények közepette. Petrovice Donjében ezek a változások a gyülekezetek 1860-as évekre formalizáltabb náhijékká történő átszervezésében nyilvánultak meg, ami elősegítette a jobb integrációt Tuzla kialakulóban lévő sókitermelő gazdaságával, ahol a falusiak munkaerővel járultak hozzá a közeli bányákhoz, ami szerény népességnövekedéshez vezetett a hegyvidéki területekről adóköteles szántóföldeket kereső belső migrációk révén.

Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során a Dolnja Tuzlai járáshoz tartozó településnek 21 háztartása és 89 muszlim lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 81. o. 1910-ben a Tuzlai járáshoz és Pasci községhez tartozó településen 30 háztartást és 171 muszlim lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 124. o. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket, mint például község központjával összekötő utak javítása, elősegítve a kereskedelmet és az összeköttetéseket.

A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Az 1920-as évek földreformja pedig a korábbi begluk birtokokat parasztcsaládoknak osztotta újra. A két világháború közötti időszakban a falu gazdasága szorosan kötődött Tuzla sóbányászat-fellendüléséhez, ami a helyi munkások szezonális vándorlásához vezetett a Solana Tuzla művekbe, ahol a termelés 1930-ra évi 10 000 tonnánál is több mint 10 000 tonnára bővült, ami kiegészítő jövedelmet biztosított a bérmunka révén, kiegészítve az önellátó gazdálkodást.

A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború idején ez a vidék is megszenvedte Jugoszlávia 1941. áprilisi lerohanásának következményeit. A tágabb Tuzla térsége az ellenállás egyik fontos központjává vált, ahol a jugoszláv partizánok rendszeresen hajtottak végre hadműveleteket. 1943. október 2-án a partizánok felszabadították Tuzlát, amely a térség legnagyobb városa volt, és a náci megszállás alatt álló Európa első felszabadított nagyvárosai közé tartozott. Ez a fordulat a környező falvakra is kedvezően hatott: erősödtek a helyi támogató hálózatok, miközben a közvetlen megszállás nyomása mérséklődött.

A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.

A háború végét követően a település is a szocialista Jugoszlávia része lett. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban (1945–1992) az 1953-as agrárreformok keretében végrehajtott kollektivizálás Petrovice Donje mezőgazdasági területeit helyi szövetkezetekbe integrálta, amelyek a gépesített gabona- és zöldségtermesztésre összpontosítottak, míg az infrastrukturális fejlesztések magukban foglalták a falut Tuzlával összekötő utak kiaszfaltozását az 1960-as évekre, a villamosítást az 1970-es évek elején, és egy általános iskola létrehozását 1947-ben, amely a környező falvak összevont évfolyamait szolgálta ki. Az adminisztratív változások 1975-ben csúcsosodtak ki Petrovice Donje és Pasci Gornji egyesülésével a Pasci Gornji Helyi Közösségbe, ami olyan közösségi szolgáltatásokat fejlesztett, mint a postai hálózat és az egészségügyi ellátás, a tuzlai ipari munkahelyekre irányuló folyamatos elvándorlás közepette, beleértve a kibővített só- és szénkitermelést, amely az 1980-as évekre a helyi munkaképes férfiak akár 20%-át is foglalkoztatta. A szocialista Jugoszlávia idején fokozatosan kiépült az úthálózat, a villamosenergia-ellátás, a telefonhálózat, a vízellátás, megépültek a különféle közösségi létesítmények. A 20. század második felében a település fokozatosan Tuzla vonzáskörzetébe került. A mezőgazdaság továbbra is fontos maradt, de sok lakos ingázott a sóiparba, a szénbányákba, a vegyiparba, illetve más tuzlai üzemekbe.

A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.

A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.

A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. 1992 tavaszán, miután a környező szerb erők megkísérelték ellenőrzés alá vonni a stratégiai útvonalakat, a térség gyorsan a frontvonalba került. 1992-ben a környékbeli szerb lakosságon is gyorsan végigsöpört az ébredő szerb nacionalizmus hulláma, akik gyalogos és páncéltörő fegyvereket kaptak és komoly veszélyt jelentettek a szomszédos bosnyák és horvát települések lakóira. Petrovice Donje, mint Tuzla község egyik faluja, a Tuzla régióhoz tartozott, amelyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa 824. számú határozata 1993. május 6-án biztonsági övezetnek nyilvánított, hogy megvédje a civileket a folyamatos ellenségeskedéstől. A terület a háború nagy részében a boszniai kormányhadsereg (ARBiH) ellenőrzése alatt volt. Maga a település nem esett frontvonalba és nem zajlottak benne nagy ütközetek, de sok helyi lakos vett részt Tuzla védelmében. A környéken időnként tüzérségi támadások és katonai mozgások zajlottak, de a település nem került szerb megszállás alá. A frontvonal inkább a Tuzlától keletre és északkeletre fekvő területeken húzódott. A falu lakói közül sokan szolgáltak az ARBiH soraiban. Mivel Tuzla a háború nagy részében a boszniai kormány ellenőrzése alatt maradt, a térség menedéket nyújtott sok kelet-boszniai menekültnek. Különösen 1995 júliusában, a Srebrenicai népirtás túlélői közül tízezrek érkeztek Tuzla környékére.