Az M–2 szovjet tüzérségi vontató, amelyet a Mityiscsiben működő 40. sz. gépgyár fejlesztett ki a második világháború utáni időszakban. A Ja–12 tüzérségi vontatón alapul, annak továbbfejlesztett változata. Sorozatgyártása 1948–1955 között folyt. A pontos gyártási darabszám nem ismert, valószínűleg ezer és kétezer közé tehető. A típusjelzésben az M betű a gyártás helyére (Mityiscsi) utal. Jugoszláviában és Magyarországon is gyártották licenc alapján. Magyar gyártású változata a Csepel 800 Gödöllő tüzérségi vontató volt. Az M–2-t az 1950-es évek közepétől fokozatosan az AT-L tüzérségi vontató váltotta fel, amely már egy teljesen új konstrukciós elveken alapuló típus volt.
Története A Mityiscsiben található 40. sz. gépgyár (később Mityiscsi Gépgyár, röviden MMZ) 1945-ben vette át a könnyű tüzérségi vontatók gyártási programját a Jaroszlavli Autógyártól. Az első Mityiscsiben gyártott Ja–12 tüzérségi vontatók 1945 szeptemberében készültek el. Ehhez a technológiai alapot az biztosította, hogy Mityiscsiben is folyt 1943-tól a Szu–76 löveg gyártása, amely a Ja–12-höz hasonlóan a T–70 könnyű harckocsi alvázára épült. 1945-ben a mityiscsi gépgyár tervezőirodájában elkezdődött a Ja–12 továbbfejlesztése és egy korszerűsített tüzérségi vontató tervezése. bélyegkép|252px|jobbra|Az M–2 alapjául szolgáló Ja–12 tüzérségi vontató
A Ja–12 alapvetően sikeres konstrukció volt és kedvező harci tapasztalatokat szereztek vele, de tervezése és gyártása a világháborús körülmények között zajlott, A Ja–12 a könnyű tüzérségi vontatóktól elvárható megfelelő elérhető sebességgel, 2 tonna teherbírású rakfelülettel és 8 tonnás vontatási képességgel rendelkezett. A jármű fő problémái a gyártási minőségből, az alacsony üzembiztonságból és egyes berendezések hiányából adódtak. Az új vontató fejleszése részben ezeknek a hiányosságoknak a kiküszönölését célozta. Alapvető célkitűzés volt az élettartam növelése, a megbízhatóság és a könnyű karbantarthatóság biztosítása. Emellett növelni kívánták a vezetőfülke kényelmét, cél volt a hatékonyabb levegő- és üzemanyagszűrő beépítése, valamint a hidegindítási képességek javítása. Tervezték eredetileg egy 5-6 tonna vonóerejű csörlő beépítését is a jármű hátsó részébe, de ezt végül elvetették.
A fejlesztési koncepció kidolgozása után 1946 tavaszán indult el a tényleges tervezőmunka a 40. sz. gépgyár tervezőirodájában. A fejlesztéi projekt legfőbb irányítója Nyikolaj Alekszandrovics Asztrov, a gépgyár főtervezője volt. Mellette a kezdeti időszakban L. P. Sehter, majd később I. I. Matvejev vezető tervezők játszottak fontos szerepet a fejlesztésben. A prototípusok tesztelését N. I. Gyementyjev irányította.
Az első prototípusok, amelyekbe még amerikai dízelmotorokat szereltek, 1947 tavaszán készültek el. A tesztekkel párhuzamosan azonban már elindult a sorozatgyártás előkészítése is. A gyártásra alkalmas változatot 1948. április 22-én hagyták jóvá, majd rövidese elindult a gyártás. Az első 10 darab sorozatgyártott példány még nem felelt meg teljes mértékben a katonai követelményeknek, ezért ezeket a vontatókat polgári szervezeteknek adták át üzemeltetésre további tapasztalatgyűjtés céljából. A sorozatgyártás kezdetére elkészült a Jaroszlavli Autógyár a JaAZ–204 dízelmotorjának kifejezetten az M–2 vontatóhoz szánt változatával, a JaAZ–204B-vel, így a sorozatgyártáshoz az amerikai motorok helyett nagyrészt már hazai dízelmotorokat használtak, bár magukhoz a motorokhoz még felhasználtak amerikai eredetű részegységet, mint pl. a magasabb gyártási minőséget képviselő amerikai befecskendező rendszert. A Lend-Lease keretében szállított GMC motorok megmaradt készleteiből azonban még a sorozatgyártás későbbi szakaszában is építettek be motorokat az M–2-es vontatóba.
A jármű sorozatgyártása 1955-ig tartott. A gyártási mennyiségről csak töredékes adatok állnak rendelkezésre. Az 1952, 1954 és 1955-ös rendelkezésre álló gyártási darabszámok alapján legalább 1316 darab készült. Ehhez hozzászámítva a katonai feladatkora nem alkalmas első 10 darab sorozatgyártású példányt, bizonyosan 1326 darab gyártása támasztható alá forrásokkal. Az 1948 és 1951 közötti gyártási mennyiségről azonban nem állnak rendelkezésre adatok. Így feltételezhetó, hogy kb. 1500–2000 darab közötti lehet a teljes elkészült mennyiség.
Az M–2 fejlesztésével párhuzamosan folyt a Műszaki Csapatok Különleges Tervezőirodájában (OKB IV) a K–61 lánctalpas úszó szállító jármű tervezése is, amelynél a tüzérségi vontató fő részegységeit használták fel (motor, hajtáslánc, futómű). A K–61 gyártása az első időszakban Kremencsukban a Krjukivi Vagongyárban, később az izsevszki Sztrommasina gyárban. Szintén az M–2 fődarabjainak felhasználásával készült az OKB IV-nél a K–90 úszó harckocsi. Ez azonban a próbákon alulmaradt a későbbi PT–76 úszó harckocsi prototípusaival szemben, ezért a sorozatgyártására nem került sor.
Az M–2 gyártása 1955-ben befejeződött. A szolgálatba állított járműveket az 1960-as évek közepén kezdték el kivonni. Szerepét az AT-L tözérségi vontató vette át.
Alkalmazása Az eredeti szovjet gyártású M–2 járműveket a Szovjet Hadsereg mellett a Kínai Népi Felszanadító Hadsereg használta. Licenc alapján Magyarországon és Jugoszláviában is gyártották és mindkét ország hadseregében szolgálatban állt. Magyarország 1949-ben kisebb mennyiségben szovjet gyártású M–2-eseket is rendszeresített.
A Szovjet Hadseregben az M–2-es vontatót elsősorban a hadtestparancsnokságok közvetlen alárendeltségében működő tüzérségi, páncéltörő és légvédelmi tüzér alakulatoknál használták.
A vontatási teljesítménye alapján a D–48 85 mm-es páncéltörő ágyú, a BSZ–3 100 mm-es tábori ágyú, a D–1 152 mm-es tarack, valamint az SZ–60 57 mm-es és az 52–K 85 mm-es légvédelmi ágyú vontatására alkalmazták. Túlterheléssel nehezebb lövegeket, mint pl. az ML–20 152 mm-es ágyútarack és az A–19122 mm-es hadtestágyú, valamint az M–240 240 mm-es nehéz aknavető vontatására is használták.
Egyes példányait darugémmel felszerelve rakodó- és szerelőjárművé alakították, az alvázát felhasználva pedig több különleges műszaki jármű prototípusát is létrehozták.
A Magyar Néphadseregben összesen 50 db eredeti, szovjet gyártású M–2-t rendszeresítettek. Az első 25 db 1950-ben érkezett Magyarországra, majd 1951-ben további 25 db. A típust 1956-ben kezsték el kivonni a szolgálatból Magyarországon. Az utolsó példányokat 1974-ben vonták ki. 1953-tól az M–2 helyett már a magyarországi licencgyártású járműveket kezdték el rendszeresíteni a Magyar Néphadseregben.
Műszaki jellemzői Az M–2 a Ja–12 tüzérségi vontató átalakításával és továbbfejlesztésével létrehozott jármű, ezért az elrendezése, alapvető műszaki jellemzői és műszaki paraméterei nagyrészt megegyeznek. Általános elrendezése így továbbra is követte az 1940-es években gyártott, alapvetően a harckocsialvázak és a tehergépkocsi részegységek kombinálásával kialakított szovjet tüzérségi vontatók felépítését. A módosítások következtében 7190 kg-ra növekedett az össztömege, amit a nagyobb rakfelület, a nagyobb üzemanyagtartály, a háromszemélyes vezetőfülke és egyes szerkezeti elemek megerősítése eredményezett. Külső megjelenésben az egyik legszembetűnőbb különbség az M–2 jóval nagyobb rakfelülete, amely túlnyúlt a lánctalpak külső síkján, emiatt erdőben vagy szűk átjárókban nehezebb volt megítélni a jármű tényleges szélességét, ezért az orr-részre hajlékony szélességjelző bajuszokat lehetett elhelyezni. A rakfelületen egy lőszertároló rekeszt is kialaítottak. Ez biztosította, hogy a vontatott löveggel a lőszerkészletet is szállíthatta.
Az M–2 új vezetőfülkéje az elődjéhez hasonlóan fa keretre épített fémszerkezet volt. Azonban jelentősen javítottak az ergonómiai kialakításán, és ténylegesen három ember elhelyezését biztosította. (Névleg a Ja–12 vezetőfülkéje is háromszemélyes volt, valójában azonban csak két személy fért el benne kényelmesen.)
A futóműve, akárcsak a Ja–12-nél, teljes egészében megegyezett a SZU–76M önjáró lövegével. A M–2-nél a fő különbség, hogy a futógörgők már sajtolt lemeztárcsás kivitelűek, ami erősebb és könnyebb szerkezetet eredményezett.
A jármű vonóképességét 6 tonnára csökkentették. Ez alacsonyabb, mint a Ja–12 8 tonnás vontatást tömege, azonban ez az eredetileg könnyű harckocsihoz készült hajtásláncot túlterhelte, sőt, a Ja–12 későbbi sorozatainál ezt eleve 6 tonnára csökkentették a jármű élettartamának növelése érdekében. Az M–2 hajtásláncában továbbra is gyenge pont maradt az orrban elhelyezett motor és hajtómű, valamint a hátsó hajtókerekek közötti szükségszerűen hosszú kardántengelyes hajtás, továbbá a kormányszerkezet és a vezetőfülke közötti hosszú működtető rudak jelenléte.
A járműbe az amerikai GMC–4–71 motoron alapuló JaAZ–204B típusú kétütemű dízelmotort szerelték, amely a JaAZ–204 kifejezetten vontatókba szánt változata. A 110 LE-s, vontatókhoz optimalizált motor nagyobb kenőolajmennyiséggel üzemelt, és tartós működésre volt képes 25°-os dőlésnél is. A motort elektromos izzítógyertyás levegő-előmelegítéssel, valamint folyadékos motor- és kenőolaj-előmelegítéssel látták el.
Kormányzása a többtárcsás száraz oldalkuplungos megoldással történt. (Vagyis a fordulási irányban eső oldalon a lánctalp hajtását egy tengelykapcsolóval kioldották, a nagyobb fordulónál pedig egy szalagfékes rendszerrel szükség szerint befékezték.)
Üzemanyagellátását két üzemanyagtartály biztosította, ezek össz-kapacitása 345 liter.
Típusváltozatok
Csepel 800 Gödöllő
Az M–2 szovjet dokumentációját a Járműfejlesztési Intézetben (JÁFI) 1953-ra dolgozták át a magyarországi gyártás követelményeihez. A járműbe Csepel D–613 dízelmotort és a Csepel teherautókból származó vezetőfülkét és egyéb részegységet használtak fel. Sorozatgyártása 1955–1958 között folyt a Gödöllői Gépgyárban, ahol kb. 400-500 közötti darabot gyártottak. Ezek mindegyikét a Magyar Néphadseregben állítottk üzembe, ahol az 1960-as évek második feléig használták őket.
GJ–800 A szovjet M–2 jugoszláv gyártású változata, amelynek gyártásához helyi részegységeket (motor, vezetőfülke) is felhasználtak. A Priboji Autógyár (FAP) gyártotta. Motorját a szarajevói FAMOS gyár készítette.
Jegyzetek
Források
Kategória:Tüzérségi vontatók