Ortodoxia

Az ortodoxia (ógörögül: ὀρθοδοξία, orthodoxía) általános értelemben a „helyes hit”, „helyes tanítás” vagy a hitelesnek tartott tanításhoz való ragaszkodás. Ellentéte a heterodoxia, vagyis az adott közösség, iskola vagy hagyomány által helytelennek, eltérőnek vagy nem normatívnak tartott tanítás. Vallási összefüggésben az ortodoxia nem pusztán egy vélemény merev fenntartását jelenti, hanem azt a meggyőződést, hogy egy közösség a maga hitvallásában, szertartási életében, tanítóhagyományában és fegyelmi rendjében a rá bízott igazságot őrzi és adja tovább.

A kifejezés használható általános vallástudományi és eszmetörténeti értelemben, amikor egy közösség normatív tanítását jelöli, valamint tulajdonnévi értelemben is, például az ortodox kereszténység, az ortodox judaizmus vagy bizonyos protestáns „ortodox” irányzatok megnevezésében. A szó a köznyelvben olykor pejoratív jelentést is kap: ilyenkor valamely hagyományhoz, ideológiához vagy intézményi állásponthoz való merev ragaszkodást értik rajta. Ez a köznyelvi jelentés azonban nem azonos a vallási és teológiai szakkifejezéssel.

Az ortodoxia fogalmát a modern vallástörténet és szociológia gyakran vizsgálja együtt az eretnekség, a heterodoxia, a dogma, a doktrína, a hitvallás, a tradíció és a vallási tekintély kérdéseivel. A fogalom történeti használatát ezért célszerű megkülönböztetni attól a leegyszerűsítő értelmezéstől, amely szerint az ortodoxia pusztán az a tanítás, amely egy hatalmi küzdelemben győztesként maradt fenn. Ilyen szempont is megjelenhet egyes történeti elemzésekben, de a vallási közösségek belső önértelmezésében az ortodoxia rendszerint a hiteles tanításhoz, a szent hagyományhoz és a közösség alapító tekintélyeihez való hűséget jelenti.Donald K. McKim: The Westminster Dictionary of Theological Terms, 2. kiadás, Westminster John Knox Press, 2014, „orthodoxy”.John B. Henderson: The Construction of Orthodoxy and Heresy: Neo-Confucian, Islamic, Jewish, and Early Christian Patterns, State University of New York Press, 1998.

Etimológia

Az ortodoxia szó az ógörög ὀρθός, orthós („egyenes”, „helyes”, „igaz”) és δόξα, dóxa („vélemény”, „nézet”, „hit”, továbbá a vallási nyelvben „dicsőség”, „dicséret”) szavakból ered. Az orthodoxos így szó szerint „helyes véleményű”, „helyesen hívő” vagy „helyes tanítást valló” jelentésű. A magyar „ortodox” szó ezért többnyire „igazhitű”, „helyes hitű” vagy „hagyományhű” értelemben fordítható.

A dóxa szó miatt a keresztény nyelvben az ortodoxia olykor nemcsak „helyes véleményt”, hanem a helyes hit és a helyes istentisztelet egységét is felidézi. A doxológia például Isten dicsőítését jelenti, és különösen a keleti keresztény hagyományban a hitvallás, a liturgia, az ikonok tisztelete és az egyházi élet egymástól nem választhatók el teljesen. Ebben az értelemben az ortodoxia nem kizárólag elméleti tanrendszer, hanem az igaznak tartott hit és az azt kifejező istentiszteleti élet együttese.

Az ortodoxia rokon fogalmai közé tartozik a dogma, a doktrína, a hitvallás, a tradíció, az ortopraxis és a hagyomány. Ellentétes vagy vele szembeállított fogalmak lehetnek a heterodoxia, az eretnekség, a reform, a revizionizmus, a liberalizmus, az újítás vagy bizonyos vallási nyelvekben a „tévtanítás”. Ezek a szembeállítások azonban hagyományonként eltérő jelentésűek.

Jelentései röviden

Jelentésréteg Rövid leírás Példa Általános vallástudományi jelentés Egy vallási vagy eszmei közösség normatívnak tartott tanítása. Ortodoxia és heterodoxia megkülönböztetése a vallási hagyományokban. Keresztény teológiai jelentés A hit szabályához, a Szentírás értelmezéséhez, a hitvallásokhoz és az apostoli hagyományhoz való hűség. A Nikaia–konstantinápolyi hitvallás elfogadása. Felekezeti tulajdonnév Meghatározott vallási közösségek önmegnevezése vagy tudományos megnevezése. Ortodox kereszténység, Ortodox judaizmus. Vallásszociológiai jelentés Egy hagyományban vagy intézményben uralkodóvá vált, normaként működő tanítás. Egyházak, filozófiai iskolák vagy ideológiák belső normái. Köznyelvi vagy kritikai használat Merevnek, reformellenesnek vagy változástól tartózkodónak tartott álláspont. „Ortodox” gazdaságpolitika, „ortodox” pártálláspont.

Általános vallástudományi használat

Vallástudományi és eszmetörténeti értelemben az ortodoxia azt a tanítást vagy gyakorlatot jelöli, amelyet egy közösség saját hagyományának hiteles, kötelező vagy mérvadó formájaként ismer el. Ilyen értelemben az ortodoxia mindig viszonyfogalom: az válik ortodoxnak, amit az adott közösség saját eredetével, alapító szövegeivel, tekintélyeivel, rítusaival vagy történeti önazonosságával összhangban állónak tart.

Külső, történeti-szociológiai nézőpontból az ortodoxia kialakulása gyakran együtt jár intézmények, szövegkánonok, hitvallások, fegyelmi eljárások, tanítói tekintélyek és közösségi határok megszilárdulásával. A „helyes tanítás” meghatározása rendszerint nem egyszeri döntés, hanem hosszabb folyamat: viták, értelmezések, zsinatok, iskolák, kommentárok és közösségi gyakorlatok sorozata alakítja ki. A vallási közösségek belső nézőpontjából viszont e folyamat nem pusztán hatalmi szelekció, hanem annak tisztázása, hogy mi felel meg a kinyilatkoztatásnak, a szent szövegeknek, az apostoli vagy ősi hagyománynak és a közösség liturgikus életének.

A modern történetírásban ezért két túlzást szokás kerülni. Az egyik az a régebbi apologetikus leegyszerűsítés, amely szerint az ortodoxia mindig kezdettől fogva teljesen kész és változatlan rendszerként állt szemben minden újító tévedéssel. A másik az a redukcionista olvasat, amely szerint az ortodoxia csupán a győztes párt hatalmi konstrukciója. A negyedik századi keresztény viták kutatásában Lewis Ayres külön hangsúlyozza, hogy a később ortodoxnak nevezett álláspontok meglévő keresztény teológiai irányok feszültségeiből, hosszú értelmezési folyamatokból és új közös nyelv kialakulásából születtek meg, nem egyszerűen egy előre kész rendszer mechanikus alkalmazásából.Lewis Ayres: Nicaea and Its Legacy: An Approach to Fourth-Century Trinitarian Theology, Oxford University Press, 2004, 78–84.

Ortodoxia, heterodoxia és eretnekség

Az ortodoxia ellentéte általános értelemben a heterodoxia, vagyis az eltérő tanítás. A heterodoxia nem minden hagyományban azonos az eretnekséggel. Heterodoxnak nevezhető egy olyan álláspont is, amely eltér a többségi vagy intézményes hagyománytól, de nem feltétlenül jár fegyelmi vagy jogi következménnyel. Az eretnekség ennél szűkebb és erősebb vallási minősítés: a keresztény kánonjogi és teológiai nyelvben olyan tanítás vagy annak makacs vallása, amely alapvető hittétellel áll szemben.

Az ortodoxia és heterodoxia viszonya történetileg gyakran vitákban vált láthatóvá. A kereszténységben például a gnoszticizmus, a manicheizmus, az arianizmus, a nesztorianizmus, a monofizitizmus, a donatizmus és más mozgalmak körüli viták nemcsak egyes tanítások elítéléséhez, hanem a keresztény hitvallások, a bibliai kánon, a zsinati döntések és az egyházi tekintély tisztázásához is hozzájárultak. Edward Peters összefoglalása szerint az ókeresztény ortodoxia tartalmát nem egyetlen elem, hanem a Szentírás kánonja, a hagyomány, a rituális gyakorlat, az életforma, az egyházi hierarchia, a hitvallások és a consensus ecclesiae együttese formálta.Edward Peters: Inquisition, University of California Press, 1988, 19–22.

A történeti elemzésben ezért lényeges, hogy az ortodoxiát ne pusztán későbbi győztes álláspontként, de ne is időtlenül kész, minden vitától független rendszerként mutassuk be. A vallási hagyományokban a normatív tanítás egyszerre lehet a közösség önazonosságának forrása, a hiteles hagyomány védelme és történeti vitákban kikristályosodott megfogalmazás.

Kereszténység

Általános keresztény jelentés

A kereszténységben az ortodoxia a helyes keresztény hithez és tanításhoz való hűséget jelenti. A fogalom a Szentírás, az apostoli igehirdetés, a keresztségi hitvallások, a liturgikus gyakorlat, az egyházi hagyomány és a zsinati döntések összefüggésében alakult ki. A korai keresztény szerzők gyakran a „hit szabálya” vagy „igaz hit” nyelvén beszéltek arról a közös tanításról, amelyet a keresztény közösségek az apostoloktól átvett hit folytonosságának tartottak.

A keresztény ortodoxia kialakulásában különösen fontos volt a Szentháromság és Jézus Krisztus személyének meghatározása. Az első évszázadok vitái során a keresztény közösségeknek meg kellett fogalmazniuk, hogyan viszonyul a Fiú az Atyához, hogyan értendő Krisztus istensége és embersége, hogyan beszélhető el a megváltás, és milyen tekintéllyel bírnak a különböző szent iratok és hagyományok. Az ortodoxia ezért a keresztény hagyományban nem pusztán elvont „vélemény”, hanem az üdvösség, az istentisztelet és az egyházi egység szempontjából alapvetőnek tekintett hit rendje.

Az ókeresztény ortodoxia kialakulása

Az első keresztény századokban a helyes hit mércéjét több tényező adta: az apostoli eredetre hivatkozó tanítás, a közösségekben használt keresztségi hitvallások, a liturgikus imádság, a püspöki tanítás, valamint a Szentírásnak tekintett iratok köre. A bibliai kánon végleges formája fokozatosan alakult ki; ezzel párhuzamosan az egyházatyák és a helyi zsinatok azt is tisztázták, hogy mely értelmezések férnek össze a keresztény hit egészével.

A korai vitákban az ortodoxia nem mindig egyetlen pontos formula birtoklását jelentette. A hitvallási szövegek rövidek voltak, és sokszor helyi keresztségi hitvallásokból nőttek ki. Lewis Ayres szerint a nikaiai zsinat idején még nem magától értetődő, hogy egy egyetemes zsinati hitvallás minden keresztény közösség számára pontos, univerzális mérceként működjön; a Nikaiai hitvallás későbbi tekintélye és értelmezése a 4. század további vitáiban szilárdult meg.Lewis Ayres: Nicaea and Its Legacy, 85–100.

Ez nem jelenti azt, hogy a keresztények ne hittek volna közös apostoli hitben. Inkább azt jelenti, hogy a közös hit nyelvi, filozófiai és zsinati megfogalmazása történeti folyamat volt. A későbbi ortodoxia a Szentírásra, az apostoli hagyományra, a liturgikus életre és a zsinati döntésekre egyszerre támaszkodott.

Nikaia, Konstantinápoly és a zsinati ortodoxia

Az első nikaiai zsinat (325) az arianizmus vitájában fogalmazta meg, hogy a Fiú „egylényegű” az Atyával. A zsinat döntései a későbbi keresztény ortodoxia egyik alapkövévé váltak, de elfogadásuk és értelmezésük hosszú vitákon keresztül szilárdult meg. Az első konstantinápolyi zsinat (381) a Szentlélek istenségéről és a hitvallás trinitárius szerkezetéről szóló tanítást rögzítette, és a nikaiai hitvallási hagyományt tovább erősítette.

A későbbi egyetemes zsinatok főként krisztológiai kérdésekkel foglalkoztak. Az epheszoszi zsinat (431) Máriát Istenszülőnek nevezte, hogy Krisztus személyének egységét védje. A khalkédóni zsinat (451) Krisztust egy személyben, két természetben vallotta. A következő zsinatok a krisztológiai és ikonológiai vitákban további pontosításokat adtak. A katolikus és a keleti ortodox egyházak az első hét egyetemes zsinatot közös örökségük részének tekintik, míg az orientális ortodox egyházak elsősorban az első három zsinatot fogadják el.

A zsinati ortodoxia tehát nem egyszerűen „reformellenesség” volt, hanem a közösség által alapvetőnek tartott hit nyelvi és fogalmi tisztázása. Ugyanakkor a történeti kutatás arra is rámutat, hogy az ortodoxia és heterodoxia határainak meghúzása vitákban, helyi hagyományok ütközésében, politikai és kulturális környezetben történt. A nikaiai és khalkédóni döntések jelentőségét ezért sem anakronisztikus racionalizmussal, sem pusztán hatalmi magyarázattal nem lehet kielégítően megérteni.

Katolikus használat

A katolikus egyházban az „ortodoxia” általános teológiai értelemben a helyes hithez, a hitletéteményhez, a dogmákhoz és az egyházi tanítóhivatal hiteles tanításához való hűséget jelenti. A szó ezért nem kizárólag a keleti kereszténység tulajdonneve: a katolikus teológiai nyelvben is beszélnek ortodox tanításról, ortodox hitről vagy ortodox értelmezésről.