A Hamburger Hill-i csata a vietnámi háború során, az A Shau-völgyben található 937. számú magaslat birtoklásáért 1969. május 10. - 20. között megvívott ütközet (az Apache Snow hadművelet legjelentősebb csatája). Annak ellenére, hogy az észak-vietnámi erők által alaposan megerődített hegy nem bírt stratégiai jelentőséggel, az amerikai hadvezetés elrendelte az elfoglalását egy frontális támadással.
A csatát mindkét oldalról elsődlegesen a gyalogság vívta meg. Az Egyesült Államok légiszállítású csapatai és a szövetséges Dél-Vietnám erői a meredek hegyoldalon felfelé támadtak a jól beásott észak-vietnámi katonák ellen. A védők több alkalommal is visszaverték a támadásokat, amiket a rossz időjárás is hátráltatott. Mindezek ellenére az amerikai és dél-vietnámi erők nagy véráldozatok árán bevették a magaslatot.
A csata az Amerikai Egyesült Államokban nagy politikai vihart kavart, mivel a súlyos veszteségek árán elfoglalt hegyet két hét múlva csendben elhagyták, így azt az észak-vietnámi kommunista csapatok ellenállás nélkül ismét birtokba vehették. Az amerikai sajtó sokat foglalkozott a kérdéssel, és hevesen kritizálta a katonai vezetés döntését. A kérdést emellett számos szenátor is felvetette a Kongresszusban.
Az amerikai hadvezetés a felmerült kritikákra azt válaszolta, hogy nem szabad elfelejteni, hogy a légicsapás önmagában nem elegendő ahhoz, hogy egy adott területet el lehessen foglalni. Arra a kérdésre, hogy miért hagyták el az elfoglalt területet, amit így az észak-vietnámi csapatok ismét birtokba vehettek, Creighton Abrams tábornok úgy válaszolt, hogy az amerikai csapatok célja soha nem területek elfoglalása, hanem az ellenség felkutatása volt.
A hivatalos történelmi munkák általában a 937-es magaslati pontért vívott csatának nevezik, de az ott harcoló amerikai katonák "Hamburger Hill" néven emlegették, arra utalva, hogy az ott harcoló katonákat "ledarálják, mint a hamburgerhúst", illetve a koreai háborúban megvívott Pork Chop Hill-i csatákhoz hasonlítva.
A terep A csatatér az Ap Bia hegységben (Dong Ap Bia, vietnámi nyelven Đồi A Bia) található, erősen átszeldelt terepen, Dél-Vietnám dzsungel borította hegyei között, körülbelül 2 kilométerre a laoszi-vietnámi határtól.
Az Ap Bia hegység lábazata a Shau-völgy nyugati oldalából emelkedik ki, maga a hegy tömbje nincs összeköttetésben a környező magasabb domborzati elemekkel. Legmagasabb pontja 937 méter tengerszint felett, a csúcstól számos nyereg és gerinc nyúlik ki, ezek közül a legjelentősebb délkeleti irányba, körülbelül 900 méteres magasságban, egy másik jelentős kiemelkedés déli irányban 916 méter magas. A hegy teljes tömbjét két- és háromszintes dzsungel borítja, helyenként sűrű bambuszerdővel illetve derékig érő elefántfűvel.
A harcoló felek A csata az Apache Snow hadművelet elindulásakor kezdődött, amely egy három fázisból álló hadjárat második fázisa volt, amely elsődlegesen az elzárt A Shau völgybe beszivárgott észak-vietnámi erők megsemmisítését célozta.
1966-ot megelőzően az A Shau völgy egy Dél-Vietnámba irányuló beszivárgási folyosó volt, majd az észak-vietnámi csapatok az A Shau-i csatában felszámolták az amerikai különleges erőknek a völgybe telepített bázisát és állandó jelenlétet tartottak fenn a völgyben (mint gyülekezési és pihentetési körletben). A völgy megtisztítására irányuló ismétlődő amerikai kísérletek rendre eredménytelenek maradtak.
Richard G. Stilwell altábornagy, a XIV. hadtest parancsnoka körülbelül két hadosztálynak megfelelő erőket csoportosított át a feladat végrehajtására, jelentős tüzérségi és légitámogatással megerősítve. Az ÉVNH - főképp az 1969 januárjától márciusáig tartó, a megerősített 9. tengerészgyalogos ezred ellen vívott (Dewey Canyon hadművelet) harcok során elszenvedett veszteségei pótlására és újjászerveződés céljából - az A Shau völgybe telepítette a 6., 9. és 29. ezredét.
Az Apache Snow hadművelet végrehajtására a Melvin Zais vezérőrnagy vezette 101. Légiszállítású hadosztály 3 lövészzászlóalját jelölték ki. Ezek az alegységek a hadosztály 3. dandárjához tartoztak (parancsnok: Joseph Conmy ezredes) és a következőek voltak: a 187. lövészezred 3. zászlóalja (parancsnok: Weldon Honeycutt alezredes), az 501. ejtőernyős ezred 2. zászlóalja (parancsnok: Robert German alezredes) és az 506. ejtőernyős ezred 1. zászlóalja (parancsnok: John Bowers alezredes). A csatában amerikai részről még a következő jelentősebb alegységek vettek részt: a 9. tengerészgyalogos ezred és az 5. lovassági ezred 3. zászlóalja.
Honeycutt alezredes William Westmoreland tábornok (a Vietnámban tartózkodó amerikai erők korábbi főparancsnoka) pártfogoltja volt. A 187/3. zászlóalj parancsnokává 1969 januárjában nevezték ki és számos tisztjét leváltotta, hogy a tisztikar jobban illeszkedjen saját, agresszív személyiségéhez.
Az amerikai erők támogatására a dél-vietnámi hadsereg 1. hadosztályának 2. és 4. zászlóalját rendelték (később megerősítették a 3. lövészezreddel).
A kezdeti tervek Conmy ezredes a műveletet harcfelderítésként jellemezte. A terve arra épült, hogy 5 zászlóaljjal légiszállítású kijuttatást követően támadást intéz a völgy ellen 1969. május 10-én, az egyes alegységek átkutatják a kijelölt szektoraikat észak-vietnámi csapatokat és felszerelést keresve.
A kezdeti terv szerint a 9. tengerészgyalogos ezred és az 5. lovassági ezred 3. zászlóalja a laoszi határ irányába hajtja végre a harcfelderítést, a dél-vietnámi alegységek pedig blokkolják a völgyben vezető főutat. Az 501. és 506. ezredek zászlóaljai a számukra kijelölt műveleti területeken megsemmisítik az ellenséget, majd lezárják a Laosz felé vezető menekülési folyosókat. Ha valamelyik alegység súlyos harcba bocsátkozik, a hadosztály vezetése helikoptereken megerősíti a tartalék alegység(ek)kel. Elméletileg a 101. hadosztály képes volt elég gyorsan mozgatni az alegységeit ahhoz, hogy az észak-vietnámiak ne tudjanak egyetlen alegységet sem elsöprő túlerővel támadni, amíg az amerikai alegységek képesek lettek volna helyhez kötni az észak-vietnámi csapatokat addig, amíg megerősítésként légi úton beérkezik egy másik amerikai zászlóalj az ellenség bekerítésére.
A korábbi tapasztalatok és a rendelkezésre álló felderítő információk alapján az amerikai hadvezetés jelentős ellenállásra számított az észak-vietnámiak részéről. Ezen kívül viszont kevés adat állt rendelkezésre az ellenség erejéről és elhelyezkedéséről. Az észak-vietnámi csapatoknak sikerült jól álcázniuk a bázisaikat a légi felderítéssel szemben. Minden csapatmozgást éjszaka, a dzsungelban húzódó ösvényeken bonyolítottak le, a híradásuk pedig futárokra és vezetékes eszközökre épült, így az amerikai rádiófelderítés kevés kisugárzást tudott elfogni.
Az amerikai zászlóaljparancsnokoknak a saját harctéri felderítésüket járőrökre, zsákmányolt felszerelésre és dokumentumokra, elfoglalt állásokra, esetlegesen hadifoglyok kikérdezésére kellett alapozniuk, hogy megbecsülhessék az észak-vietnámi erők erejét és elhelyezkedését. Ez időigényes procedúra volt és a művelet első négy napjában a "talált-nem talált" próbálkozások jellemezték a 187. ezred 3. zászlóaljának harcát.
A kezdetekkor a művelet rutinszerűen indult a 101. légiszállítású hadosztály számára. Az alegységek csak szórványos ellenállásba ütköztek az első napon, de a zsákmányolt dokumentumokból arra lehetett következtetni, hogy a 29. észak-vietnámi ezred (becenevén a "Ho Si Minh büszkeségei", a Tet-offenzíva Hue elleni támadásának veteránja) valahol a völgyben állomásozik. Az ÉVNH erőivel vívott számos nagyobb ütközet tapasztalatai azt mutatták, hogy az észak-vietnámiak intenzív harcokat vívnak rövid ideig, majd visszavonulnak, hogy elkerüljék az amerikaiak beérkező elsöprő tűzfölényét.
Az elhúzódó csaták - mint a Dak To-i csata vagy az Ia Đrăng-i csata - viszonylag ritkák voltak. Honeycutt alezredes arra számított, hogy a 187/3. zászlóalj képes lesz a 937. számú magaslat felderítésére megerősítés nélkül is, bár kérvényezte, hogy a dandár tartaléka, a 187/3. zászlóalj Bravo százada kerüljön vissza az ő parancsnoksága alá. A csatát megelőzően az volt a szándéka, hogy a zászlóalja felelősségi területén állomásozó észak-vietnámi csapatokat megtalálja és megtámadja, mielőtt azok Laoszba vonulhatnának vissza.
A csata
Támadások a 937. számú magaslat ellen bélyegkép|A "Hamburger Hill" 2011-ben A 187/3. zászlóalj a művelet első napjaiban nem ütközött komolyabb ellenállásba a műveleti területén. Május 13-án dél körül a hadosztályparancsnok, Conmy ezredes úgy döntött, hogy a zászlóalj támadását megerősítve a 937. számú magaslat ellen, déli irányból is megtámadja a hegyet; egyrészt, hogy megakadályozza az esetleges észak-vietnámi erősítés beérkezését Laosz felől, másrészt, hogy segítse a 187/3. zászlóalj tevékenységét.
A dandártartalék, (a 187/3. zászlóaljhoz tartozó) Bravo század légi úton került előrevonásra a 916. számú magaslathoz, de a zászlóalj többi része gyalogosan mozgott előre körülbelül 4 kilométer távolságról a 937. számú magaslat felé. Mind Conmy ezredes, mind Honeycutt alezredes arra számított, hogy az 506/1. zászlóalj képes lesz a 187/3. zászlóalj támogatására nem később, mint május 15-e reggel. Annak ellenére, hogy a Bravo század már május 15-én elfoglalta a 916. számú magaslatot, a teljes zászlóalj a végső támadás megindítására csak május 19-én ért pozícióba, elsődlegesen a közel áthatolhatatlan sűrűségű dzsungel miatt.
A 187/3. zászlóalj több századnyi erővel indított támadásokat május 14-én és 15-én, amik során súlyos veszteségeket szenvedett, az 506/1. zászlóalj a déli irányból május 16-án és 17-én támadott sikertelenül. A bonyolult terepviszonyok és a jól szervezett észak-vietnámi védők újra és újra szétzilálták az amerikai erők műveleteit a 916., 900. és 937. magaslatok elfoglalására. A meredek lejtők és a sűrű növényzet miatt kevés természetes kirakókörlet állt rendelkezésre a hegy közelében és így az erők mozgatása légi úton rendkívül nehéz volt. A terep jellege miatt könnyű volt álcázni a 29. észak-vietnámi ezred állásait, így közel lehetetlennek bizonyult lefogni a légvédelmi tüzet. A dzsungelben ugyanakkor az észak-vietnámiak álcázott csapatmozgásai olyan sikeresek voltak, hogy az arcvonalak nem voltak összefüggőek, hanem részekre darabolódtak.
Mivel az észak-vietnámi csapatok képesek voltak a kevés rendelkezésre álló kirakókörlet körül manőverezni, számos helikoptert lőttek le vagy rongáltak meg kézifegyverek és kollektív fegyverek tüzével és kézi páncélelhárító gránátvetőkkel. Legalább négy alkalommal támadták a közeli logisztikai célú kirakókörleteket és vezetési pontokat. Ezek biztosítására olyan erőket kellett kirendelni, amelyek itteni lekötésük helyett bevethetőek lettek volna a támadásokban. A támadást végrehajtó századoknak ügyelniük kellett a körkörös biztosításra, mivel a terepviszonyok miatt nem voltak képesek egymást támogatni. Szakasz- és századszintű észak-vietnámi erők ismétlődően támadták a manőverező amerikai csapatokat oldalról és hátulról.
Harcászati nehézségek A manővereket végrehajtó amerikai alegységek hatékonyságát erősen lecsökkentették a keskeny ösvények, amelyeken a támadó századok csak raj vagy szakasz méretű erőkkel voltak képesek egy irányba szűkülve támadni, de ezeknek az erőknek észak-vietnámi szakaszok és századok előkészített védelmének tüzével kellett szembenézniük. Mivel a legtöbb összecsapást közvetlen közelről vívták meg, az amerikai tűztámogatás lehetőségei szintén rendkívül korlátozottak voltak. Az amerikai csapatok rendszeresen visszább húzódtak és tüzérségi vagy légi támogatást kértek, de a fedett észak-vietnámi állásokat annyira megerősítették, hogy kiállták a bombázásokat.