Barbárok

+ Barbár 220px Germán harcosok kora újkori, 17. századi ábrázolása Philipp Clüver Germania Antiqua című művében (1616) Eredeti alak ógörög: βάρβαρος, bárbarosz Alapjelentés idegen, nem görögül beszélő Római kori jelentés a római politikai és kulturális rend határain kívül álló vagy ahhoz csak részben kapcsolódó közösség Modern használat többnyire pejoratív jelző durva, műveletlen, erőszakos vagy romboló magatartásra Kapcsolódó fogalmak Barbaricum, Civilizáció, Etnocentrizmus A barbár vagy „barbár nép” kifejezés koronként, nyelvenként és beszédhelyzetenként változó jelentésű történeti, kulturális és retorikai fogalom. Az ókori Görögországban eredetileg elsősorban a nem görögül beszélő idegeneket jelölte. A szó később a Római Birodalomban a római politikai és kulturális rend határain kívül élő népek megnevezésévé vált. A modern nyelvekben átvitt, többnyire pejoratív értelmet is nyert: durva, műveletlen, erőszakos vagy romboló magatartást jelöl.

A fogalom nem egyetlen népet, kultúrát vagy társadalmi típust jelöl. A görög és római szerzők barbárnak nevezhettek nagy államszervezettel rendelkező birodalmakat, például a perzsákat vagy az egyiptomiakat, de a mediterrán világ peremén élő törzsi, nomád vagy félnomád közösségeket is. Emiatt a 20–21. századi történetírás a „barbár” szót elsősorban forráskritikai és fogalomtörténeti kategóriaként használja, nem pedig önmagában vett etnikai vagy civilizációs minősítésként.

A történeti elemzésben ezért különösen fontos, hogy a fogalmat ne anakronisztikusan használjuk. A múlt társadalmait nem célszerű pusztán modern politikai, erkölcsi vagy intézményi kategóriák alapján minősíteni; ugyanakkor az sem következik ebből, hogy a forrásokban megjelenő erőszakot, rabszolgaságot, kényszert vagy tömeges pusztítást értéksemlegesnek kellene tekinteni. A fogalom vizsgálata egyszerre igényel forráskritikát, történeti kontextust és a beszélő közösség önképének elemzését.

Etimológia

A szó az ógörög βάρβαρος, átírással bárbarosz kifejezésből származik. A hagyományos magyarázat szerint hangutánzó eredetű: a görög fül számára érthetetlen idegen beszédet a „bar-bar” vagy „ba-ba” hangzással érzékeltette. A szó elsődleges jelentése ezért nem feltétlenül „alsóbbrendű” vagy „vad”, hanem „idegen beszédű”, „nem görög nyelvű” volt.

Az Iliászban maga a bárbarosz szó még nem általános népnévként fordul elő. Homérosznál a barbarophōnos („idegenül” vagy „érthetetlenül beszélő”) alak szerepel, amelyet a kis-ázsiai káriaiakra alkalmaztak. A kutatás ezt a későbbi görög–barbár szembeállítás korai nyelvi előzményeként értelmezi, de nem tekinti még teljesen kialakult kulturális kategóriának.

A görög szó latin megfelelője a barbarus lett. A római használat megőrizte a görög eredetű nyelvi és kulturális idegenség jelentését, de a birodalmi tapasztalatok hatására erősebben kapcsolódott a limesen túli népekhez, vagyis a római politikai rend határain kívül élő közösségekhez.

A szó rokon vagy párhuzamos jelentésű kifejezései több kultúrában is megjelentek. A szanszkrit mleccha például a nem megfelelőnek vagy idegennek tartott beszédű közösségekre vonatkozott; az arab ʿaǧam eredetileg a nem arab beszédűeket, különösen a perzsákat jelölhette; a kínai hagyományban pedig nem egyetlen általános „barbár” szó, hanem több irány- és peremnép-megnevezés — például yi, rong, di, man — töltött be hasonló szerepet.

Az ókori görög világban

A görögök számára a bárbarosz eredetileg azt jelölte, aki nem beszélt görögül, illetve nem osztozott a hellén nyelvi, vallási és politikai szokásrendben. A klasszikus korban a görögség egyik meghatározó önleírása a közös nyelv, a közös kultuszok, a polisz világa és a közös emlékezet köré szerveződött; ezzel szemben a „barbár” a kívülállót jelentette.

A kifejezés jelentése a görög–perzsa háborúk idején erősebben értékelővé vált. A perzsák a görög forrásokban gyakran a „barbárok” legfontosabb példájaként jelentek meg, nem pusztán azért, mert idegen nyelvűek voltak, hanem mert a görög szerzők a perzsa monarchiát a görög szabadság és poliszélet ellentétének tekintették.

A görög irodalomban ugyanakkor a „barbár” kép nem volt egységes. Hérodotosz gyakran kíváncsian és összehasonlító módon ír idegen népekről, és több esetben a görög kultúra külső eredetű hatásait is elismeri. Xenophón Küropaideia című műve a perzsa Küroszt bölcs és sikeres uralkodóként ábrázolja. Más szerzőknél, különösen a tragédiában és a politikai beszédekben, a barbár alakja gyakrabban szolgált irodalmi ellenképként: a mértéktelenség, a zsarnokság, a fényűzés vagy az önuralom hiányának példájaként.

Platón a Politikosz című dialógusban bírálta a görögök és nem görögök merev kettéosztását, mert az szerinte logikailag nem ad valós felosztást a népekről: a „nem görög” csoportba túlságosan sok, egymástól különböző közösség tartozik. Arisztotelész ezzel szemben a Politika több helyén használta a görög–barbár különbségtételt, és a barbárokat a monarchikusabb, kevésbé poliszszerű politikai berendezkedéssel kapcsolta össze.

A fogalom átalakulása a hellenisztikus korban

bélyegkép|220px|A Haldokló gallus római kori másolata. A hellenisztikus művészetben a „barbár” ellenfél egyszerre lehetett legyőzött idegen és méltósággal ábrázolt harcos.

A hellenisztikus korban a görög és „barbár” világ merev szembeállítása részben átalakult. Nagy Sándor hódításai után a görög nyelvű kultúra a keleti mediterráneumban, Egyiptomban, Szíriában, Mezopotámiában és Közép-Ázsia egyes területein is meghatározóvá vált. A görög nyelv és műveltség közvetítő szerepet kapott, miközben a hellenisztikus királyságok udvari, katonai és vallási kultúrája maga is sokféle helyi elemet vett át.

A hellenisztikus uralkodók és városok gyakran görög intézményeket használtak, de népességük etnikailag és nyelvileg vegyes volt. A „barbár” így nem tűnt el, de kevésbé volt alkalmazható egyszerű görög–nem görög kettősségként. A perzsa, egyiptomi, szíriai, zsidó, kis-ázsiai és más helyi hagyományok a hellenisztikus világban nem pusztán külső ellenképként, hanem a mindennapi politikai és kulturális élet részeként jelentek meg.

A korszak művészetében a barbár alakja gyakran ambivalens módon szerepel. A pergamoni uralkodók által a gallok felett aratott győzelmek emlékére készíttetett szoborcsoportok — köztük a később római másolatban fennmaradt Haldokló gallus — a legyőzött ellenséget nem egyszerűen nevetséges vagy állatias alakként, hanem bátor, szenvedő és méltóságteljes harcosként ábrázolták. Ez a megoldás egyszerre erősítette a győztes hatalmát és ismerte el az ellenfél katonai erényeit.

A római használat

A rómaiak a görög bárbarosz latin megfelelőjét, a barbarus szót vették át. Kezdetben maguk a rómaiak is barbárnak tűnhettek a görögök szemében, hiszen nem tartoztak a görög nyelvi-kulturális közösséghez. A Kr. e. 2–1. századtól azonban, amikor a római elit egyre erősebben sajátította el a görög műveltséget, a latin barbarus a görög-római műveltségi világon kívül állókat jelölte.

A római szóhasználatban barbárok lehettek a gallok, germánok, kelták, trákok, illírek, szarmaták, alánok, hunok, valamint más, a Római Birodalom határvidékein vagy azon túl élő népek. A kifejezés azonban nem egyszerűen földrajzi volt. A Barbaricum a római uralom alá nem tartozó területeket jelentette, de a Római Birodalom és a határvidék között állandó kereskedelem, diplomácia, katonai szövetség és népmozgás zajlott.

A rómaiak a „barbár népeket” nem kizárólag ellenségként kezelték. Sok idegen származású katona szolgált a római hadseregben, több csoport pedig foederati, vagyis szövetséges nép jogállásban telepedett le a Római Birodalom területén vagy annak határainál. A késő római hadseregben germán, alán, hun és más eredetű katonai vezetők is fontos szerepet játszottak.

A római világban a romanizáció folyamatában számos, korábban barbárként említett közösség vagy személy fokozatosan beépült a római társadalmi és jogi rendbe. Ez nem egyszerű asszimilációt jelentett, hanem többirányú kulturális érintkezést: a helyi elit római jogot, latin vagy görög műveltséget, városi intézményeket és katonai karriert vehetett át, miközben a római állam is alkalmazkodott a határvidéki népek katonai, diplomáciai és társadalmi valóságához.

A latin forrásokban a barbarus egyszerre hordozhatott megvető, félelmet kifejező, katonai vagy semleges leíró jelentést. A római állam szempontjából a barbár az a kívülálló volt, aki nem feltétlenül római jog, városi önkormányzat, latin-görög műveltség és császári lojalitás szerint élt; ugyanakkor rómaivá válhatott, ha belépett a birodalmi rendbe, felvette annak nyelvét, jogi státuszát, vallási vagy politikai szokásait.

Késő ókor és népvándorláskor

bélyegkép|250px|A népvándorlás korának népmozgásai a Római Birodalom nyugati területén és határvidékein.

A késő ókorban a „barbár” szó különösen a Római Birodalom határain mozgó és részben a Római Birodalom területére betelepülő népekkel kapcsolódott össze. A gótok, vandálok, frankok, burgundok, longobárdok, szvébek, alánok, avarok és hunok a római forrásokban gyakran barbárként szerepeltek. Ezek a csoportok azonban nem alkottak egységes „barbár népet”, és identitásuk, politikai szervezetük, vezetésük és etnikai összetételük időben is változott.

A 4–6. századi népmozgások értelmezése a történetírás egyik vitatott területe. A régebbi elbeszélések gyakran „barbár inváziókról” beszéltek, és a Nyugatrómai Birodalom bukását főként külső támadásokkal magyarázták. A 20–21. századi kutatás árnyaltabb képet ad: a katonai nyomás, a belső politikai válságok, a gazdasági átrendeződés, az adóztatás, a hadsereg átalakulása, a helyi elitstratégiák és a betelepülő csoportokkal kötött egyezségek együtt alakították a késő római világ átalakulását.

A korabeli „barbár királyságok” — például a gót, vandál, frank vagy longobárd királyság — sok tekintetben római intézményeket örököltek. Az uralkodók gyakran római címeket, jogi formulákat, adózási gyakorlatokat és adminisztratív mintákat használtak, miközben saját katonai kíséretük, jogszokásaik és dinasztikus hagyományaik is megmaradtak. Ezért a kortárs kutatás nem egyszerűen a „civilizáció” és a „barbárság” összeütközéseként, hanem a késő antik világ politikai és társadalmi átalakulásaként írja le ezt az időszakot.

A barbárok a bizánci forrásokban

A bizánci, vagyis kelet-római görög nyelvű hagyományban a barbarosz szó használata tovább élt. A bizánci szerzők saját államukat a római rend folytatásának tekintették, ezért a birodalom határain kívül élő, illetve a bizánci politikai rendbe csak részlegesen beilleszkedő népeket gyakran a régi görög-római fogalomkészlettel írták le.

A bizánci forrásokban a szlávok, avarok, bolgárok, besenyők, kunok, magyarok és törökök különböző neveken és különböző értékeléssel szerepeltek. A barbarosz kifejezés nem minden esetben volt pontos etnikai megnevezés: gyakran a birodalmi centrumhoz viszonyított politikai, vallási vagy kulturális kívülállást fejezte ki. A bizánci diplomácia ugyanakkor rendszeresen kötött szövetséget vagy békét ilyen csoportokkal, és zsoldosként, határvédőként vagy szövetségesként is alkalmazta őket.

A honfoglalás kori magyarokra a bizánci szerzők gyakran a Turkoi vagy hasonló görög alakokat használták. Ez nem azt jelenti, hogy a magyarokat mai értelemben török népnek tekintették volna, hanem azt, hogy a bizánci etnográfiai hagyomány a steppei lovasnépeket gyakran tágabb, régebbi kategóriákba sorolta. A bizánci fogalomhasználat ezért különösen jól mutatja, hogy a „barbár” és rokon megnevezései nem egyszerű néprajzi címkék, hanem a birodalmi nézőpontból megalkotott politikai és kulturális kategóriák voltak.

A középkori és kora újkori Európában