bélyegkép|300px|Angkorvat bélyegkép|300px|Angkor – űrfelvétel és térkép
Angkor, a khmer templomok ősi városa Kambodzsa szívében a 9. században létrejött Khmer Birodalom fővárosa volt 802–1432 között. A birodalom legnagyobb kiterjedése idején magába foglalta Csenla államot, a mai Kambodzsa síkságait, valamint a mai Laosz és Thaiföld jelentős részét és a hajdani Kokinkínát, a Mekong deltáját. Az uralkodók hol megerősítették Angkor fővárosi státuszát, és tiszteletben tartották eredeti városszerkezetét, hol lerombolták, vagy a korábbiaktól elkülönülő, saját várost építettek hozzá. Így egészen különleges épületkomplexum jött létre a Mekong medencéjének „nagy tava”, a Szap-tó közelében, Phnompentől 242 kilométerre északnyugatra.
A 20. században 200 négyzetkilométeres területet tisztítottak meg az őserdőtől, s ezen több száz templom és szentély áll – közöttük a világ legnagyobb vallási célú épülete, Angkorvat. Csak a templomokat rakták kőből, az összes többi építményt – a királyi palotákat is – fából ácsolták, mára tehát ezek mind az enyészeté lettek, így Angkor ma egy hatalmas „templomváros” képében mutatkozik, noha természetesen nem csak vallási épületek voltak annak idején a városban. A Khmer Birodalom fénykorában a fővárosnak hatszázezer–egymillió lakója lehetett, jóval több mint a korszak bármely európai városának. A 15. században számos alkalommal, így 1431-ben is a sziámi thaiok megtámadták Angkort. A város hét hónapos ostrom után elesett, majd nem sokkal a támadók visszavonulása után elnéptelenedett, ha nem is teljesen. A khmerek új fővárost alapítottak a délebbre fekvő mai főváros, Phnompen közelében, az őserdő pedig lassan benőtte, elrejtette az épületeket, és a város hírét csak legendák őrizték. Angkort francia kutatók „fedezték fel” újra a 19. század közepén. A város kilépett a múlt homályából és világhírre tett szert. Ma Angkor Délkelet-Ázsia egyik leglátogatottabb helye; 1992-ben az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította.
Angkor fejlődése Az 1–6. században a mai Angkor és a Korat-fennsík, valamint a Mekong-folyó középső szakaszának völgyében, a Tonle-szap (a Nagy-tó) vízgyűjtő területén számos kisebb-nagyobb területet hosszabb-rövidebb ideig befolyása alatt tartó khmer fejedelemség formálódott (Vjádhapura, Aninditapura, Szambhupura, Bhavapura), melyeket a kínai feljegyzések Csenla állam összefoglaló névvel írtak le.
II. Dzsajavarman – Angkor alapítója II. Dzsajavarman fejedelem korábban talán a jávai, esetleg valamelyik, a mai Közép-Vietnám területén kialakult tyám fejedelemség udvarában élt. Egyes források szerint fogolyként, mások szerint tanulmányait végezve, esetleg mindkét minőségben. Amikor 790 körül szülőföldjére visszatért, a következő több évtized sikeres hadjáratai és szövetségkötései révén kellő befolyásra tett szert ahhoz, hogy a khmerek által később Kambudzsának nevezett egységes birodalom alapítójának tekintsék. A Tonle-Szap (a Nagy-Tó) északnyugati sarkában több birodalmi központnak szánt székhelyet hozott létre (Amarendrapura, Hariharalaja, Mehendraparvata). Egy 1052-ben készült, a mai Thaiföld területén található Sdok Kak Thom-i kőfelirat szerint 802-ben, számos átmeneti vereség után a Kulen-hegyre szorítva, Mahendraparvatában, számára összeállított szertartás keretében a „Világ Urává”, csakravartinná nyilvánította önmagát. Később visszatért Hariharalájába (a mai Roluosz közelében). Az indiai-hindu tradíciók mentén, főként Siva kultuszát állítja vallási-ideológiai nézetei középpontjába. Birodalma nem csak a széttagolt khmer fejedelemségeket egyesítette, hanem a környező, elsősorban a jávai-szumátrai központú Srívidzsaja és a mai Közép-Vietnám kiváló tengerparti kikötőiben virágzó erőközpontoktól (Tyampa) való függetlenségét, szuverenitását jelentette. II. Dzsajavarman 834-ben vagy 835-ben halt meg. Mára néhány Kulen-hegyi szentély maradt utána (így a Damrei Krap). A trónon fia, III. Dzsajavarman követte (Prei Monti, Kok Po szentély).
Jasodharapura – az első város Angkor magterületén bélyegkép|balra|Naplemente Phnom Bakhengben bélyegkép|Phnom Bakheng bélyegkép|Phnom Bakheng látképe 877-ben I. Indravarman (877–886) foglalta el a Khmer Birodalom trónját. Háborúiról keveset, építkezéseiről, a kézművesség és a földművelés tökéletesítése érdekében tett lépéseiről többet tudunk. Az egyre nyilvánvalóbb technológiai fölény ígérte jobb megélhetés, a hatalmasabb istenek jóindulatának elnyerése reményében a környező területek lakóit befolyása alá vonta. Uralkodása alatt számos nagyszabású építkezés indult. Ősei dicsőítésére, lelkük-szellemiségük felidézésére teraszra emeltette és kora legjobb művészeivel feldíszíttette a téglából épített, festett stukkóval borított, fából faragott épületeket utánzó álajtókkal ellátott tornyokat. A praszatnak nevezett szentélyeket a téglába faragott fülkébe állított homokkő szobrokkal, kalligrafikusan vésett szanszkrit szövegekkel borított bélelettel tették elragadóvá a Pra Kó (jelentése: a Szent Tehén) szentélycsoportot. Uralkodása alatt emelték a később fejedelmi jelképpé magasztosult állami templom-piramist Bakong, amely a hindu istenek lakhelyét, a Mehru-hegyét szimbolizálta.
Utóda, I. Jasovarman (889–910) Jasodharapura néven új fővárost alapított az angkori magterület középpontjává tett Bakheng-hegy körül, amelyet szabályos, 4 km oldalú 200 m széles vizesárokkal akart körülvenni, ám csak délnyugati sarkát építették meg. Az alig 90 m magas hegy csúcsát terasszá alakították át, amelyre ötszintes, 108 szentélyfülkével díszített, piramis alakú templom-hegyet építettek, s a középpontjában álló fő szentélyt Sivának ajánlották fel. E szentélyben a főistent, ahogyan Indiában ma is, lingam (kőből faragott fallosz) alakjában tisztelték. A többi szentélyfülke a hindu panteon többi, a Mehru-hegyén lakó istenének lakhelyét szimbolizálta.
Majd a Kulen-hegy és a Tonle-Szap, vagyis a Nagy-Tó közé eső termékeny síkság dzsungeleinek kiirtásával virágzó ázsiai birodalom központját hozta létre. A világszínvonalú, korában egyedülálló méretű és hatékonyságú rizsgyár egyben elkerülhetetlen természeti katasztrófa évszázadokig elhúzódó, alig észrevehető, vagy a korabeli ismeretekkel nehezen értelmezhető környezetváltozási folyamatát is elindította. A terület keleti peremén álló Bok és a Nagy-Tó partján álló Krom-hegyére az egész természetátalakító megaberuházás áttekintésére és dicsőségére további szentély-csoportokat emelt, melyeket a 3 hindu főisten valamelyikének vagy mindhármuknak, a trimurtinak (Siva-Visnu-Brahma) szentelt. Hatalmas kiterjedésű, a Sziemreap-folyó elterelésével táplált, ma Keleti-barajnak nevezett, 7,5 km hosszú, 1,8 km széles, 10 méter magas töltésgáttal körülvett medencét építtetett. Ma még vitatott, feltehetően elsősorban ideológiai-esztétikai, uralkodói és népszórakoztatást inkább szolgáltak a barajok, mint öntözést, bár nagy szárazság idején hasznos tartalékot jelenthetett a vizük.
A 10. század elején a birodalom kettészakadt. IV. Dzsajavarman egy második fővárost építtetett Angkortól 100 km-re északkeletre Koh Ker néven. A királyi székhely csak II. Radzsendravarman (944–968) idején került vissza Jasodharapurába. Uralkodása alatt II. Radzsendravarman folytatta a korábbi királyok befejezetlen építkezéseit, és számos templommal és kolostorral gazdagította Angkor területét. Ekkor épült a Keleti Mebon a Keleti Baraj közepén emelt szigetre. 950-ben érte Kambodzsát, a tőlük keletre fekvő Csam Birodalom (a mai Vietnám középső része) első támadása.
968-tól 1001-ig II. Radzsendravarman fia V. Dzsajavarman uralkodott. Hatalomra lépése után a többi herceget háttérbe szorította, így megszilárdította a békét. Uralkodása nyugalmat, jólétet, és kulturális virágzást hozott a birodalomba. Jasodharapura közvetlen közelében új fővárost emelt – Dzsajendanagarit. V. Dzsajavarman udvarában filozófusok, tudósok és művészek éltek. Új templomokat is építtetett, a legjelentősebbek Bantejszrei, amely Angkor egyik legszebb és legművészibb templomának számít, és Ta Keo, az első teljes egészében homokkőből készült épület.
A király halála után egy évszázadnyi viszály és bizonytalanság következett. Az elkövetkező uralkodók egymás hatalmát megdöntve mindössze néhány évre kaparintották magukhoz a hatalmat, kivéve egyetlen királyt I. Szurjavarmant, aki 1010–1050 között, negyven évig uralkodott. Uralkodását hatalmának katonai eszközökkel való megszilárdítása és kiterjesztése jellemezte. Nyugaton a mai Lopburi (Thaiföld), délen pedig a Kra földszorosig (a Maláj-félszigetet a kontinenssel összekötő, elkeskenyedő földsávig) növelte a birodalom határait. Angkor lakóinak száma ekkoriban csaknem 1 millió lehetett. I. Szurjavarman kezdte meg a nyugati Baraj, a második nagy víztározó (8 km × 2,2 km) építtetését. A tároló mélysége 2-3 méter lehetett, befogadóképessége 40 millió m³. A mesterséges öntözés segítségével háromszor arattak rizst évente, és elérték a körülbelül 2,5 tonna/hektáros terméshozamot. (A középkori Európában hektáronként kb. 0,3 tonna gabonát termeltek, napjainkban búzából mintegy 4-5 t/ha, rizsből 5-12 t/ha a hozam.) A király halála után kiújultak a brutális hatalmi harcok.
II. Szurjavarman – Angkorvat
bélyegkép|balra|Angkorvat bélyegkép|Angkorvat A 11. századot jellemző bizonytalanság II. Szurjavarman (1113–1150 körülig) trónra kerülésével ért véget. Uralkodásának ideje a khmer kultúra aranykorának tekinthető. Ekkor épült egész Ázsia legnagyobb vallási épületkomplexuma, a Visnu istennek szentelt Angkorvat. II. Szurjavarman hódító háborúba kezdett csaknem minden szomszédos állammal: nyugat felé megszállta a Mon Királyságot, Haripundzsajat (a mai Thaiföld középső részét), és tovább terjeszkedett egészen a mai Mianmar területéig. Déli irányban elfoglalta a Maláj-félsziget jelentős részét egészen a Grahi Királyságig (ami körülbelül a mai Thaiföld Nakhon Si Thammarat területének felel meg), kelet felé uralma alá hajtotta Csampa számos területét, és minden földet északi irányban egészen a mai Laosz határáig. II. Szurjavarman (a győzelem által védett) király halála tisztázatlan. A róla szóló utolsó feljegyzések 1145-ből származnak, ezért feltételezik, hogy a vietnámi csam területek megszállására irányuló 1145–1150 közötti harcokban vesztette életét.
Halála után újabb trónviszályok gyengítették a Khmer Királyságot, míg 1177-ben a Tonlé Sap (Nagy Tó) vizén vívott csatában vereséget szenvedtek a csam uralkodótól, és Kambodzsa területe a Csampa Birodalom egyik provinciája lett.
VII. Dzsajavarman – Angkorthom
bélyegkép|balra|Bajon bélyegkép|Angkorthom déli kapuja bélyegkép|A déli kapu részlete Hercegként a későbbi VII. Dzsajavarman király (1181–1219 körülig) a korábbi nagy királyok nyomdokát követte. A megszállás ideje alatt befolyásos támogatókat gyűjtött, majd fellázadt a vietnámi csamok ellen. 1181-ben visszahódította a fővárost, elfoglalta a trónt, és a keleti szomszéd birodalommal 22 évig tartó háborúba kezdett. 1203-ban a khmerek legyőzték a csamokat és elfoglalták földjük nagy részét is.