Otto Jespersen (teljes nevén Jens Otto Harry Jespersen; Randers, 1860. július 16. – Roskilde, 1943. április 30.) dán nyelvész, anglista, fonetikus, a 19. század végi és 20. század eleji nyelvészet egyik legnagyobb hatású, nemzetközi hírű alakja. 1893 és 1925 között a Koppenhágai Egyetem angol nyelv és irodalom professzora, 1920–1921-ben az intézmény rektora volt.
Leginkább az angol nyelv történeti és leíró kutatásában elért eredményeiről ismert. Főműve, a hétkötetes A Modern English Grammar on Historical Principles (1909–1949), valamint egyéb elméleti munkái a modern mondattan alapköveinek számítanak. Ő dolgozta ki a szavak mondatbeli funkcióját leíró rangelméletet (szintaktikai hierarchiát), valamint a junkció és nexus fogalmát. Analitikus és funkcionális megközelítésével évtizedekkel megelőzte korát, munkásságát a dependencia-nyelvtan és a generatív nyelvészet (többek között Noam Chomsky) is saját fontos előfutáraként tartja számon.
Korszakalkotó szerepet játszott az idegennyelv-oktatás megújításában: a hagyományos, holt nyelvekre szabott nyelvtani-fordító módszerrel szemben a beszélt nyelvre és a szóbeli kommunikációra épülő direkt módszer egyik legfőbb európai szószólója volt. A fonetika terén végzett úttörő kutatásai során javaslatot tett egy univerzális nemzetközi fonetikai ábécé létrehozására, emellett maradandót alkotott a szótag- és hangsúlyelméletben is.
Evolucionista és pozitivista szemléletű tudósként szembement azzal a 19. századi nyelvészeti dogmával, hogy a klasszikus nyelvek az idő múlásával hanyatlanak; ehelyett azt vallotta, hogy a bonyolult formáktól az analitikus nyelvek felé való fejlődés egy hatékonyabb és letisztultabb kommunikációt eredményez. Szerteágazó érdeklődése kiterjedt a gyermeknyelv elsajátításának és a női nyelvhasználatnak a maga korában újszerű vizsgálatára is. A nyelvi hatékonyságba vetett hitét a gyakorlatba is átültette: a nemzetközi segédnyelvek mozgalmának aktív támogatójaként 1928-ban megalkotta saját nyelvezetét, a novialt.
Életútja Otto Jespersen a Jylland félszigetén található Randers városában született Jens Bloch Jespersen (1813–1870) és Sophie Caroline Bentzien (1833–1874) kilenc gyermekének egyikeként. Édesapja halála után a család Hillerødbe költözött, ahol jyllandi akcentusa miatt kortársai gyakran kigúnyolták. Már fiatal fiúként is nagy hatással voltak rá Rasmus Rask dán filológus munkái, valamint a Raskról szóló életrajz. Rask nyelvtanainak segítségével önállóan tanult meg izlandiul, olaszul és spanyolul.
Családjában hagyománya volt a jogi pályának (apja, nagyapja és dédnagyapja is jogász volt), így tőle is ezt várták el. 1877-ben, tizenhét évesen beiratkozott a Koppenhágai Egyetemre, ahol kezdetben jogot tanult, de nyelvészeti tanulmányait sem hanyagolta el. Egyetemi évei alatt ismerkedett meg Herbert Spencer és Charles Darwin gondolataival, valamint az evolucionizmus történetével, amelyek nagy hatást gyakoroltak későbbi világképére. Kiváló professzorok oktatták, mint a nyelvész Karl Verner, Hermann Möller és Vilhelm Thomsen, valamint a filozófus Harald Høffding. Későbbi munkásságát a pozitivista és evolucionista attitűd, valamint a liberális humanizmus jellemezte. Nyelvfelfogása elméleti spekulációk helyett gyakorlatibb, funkcionális alapokon nyugodott.
Tanulmányaival párhuzamosan tanárként és a dán parlament gyorsírójaként is dolgozott (1880–1887), ami 1881-re lehetővé tette, hogy teljes figyelmét a nyelveknek szentelje. Tanulmányai során a franciát választotta főszaknak, az angolt pedig mellékszaknak. A latint – amely akkoriban kötelező volt, és amelyet ki nem állhatott – diáktársaival együtt sikertelenül próbálta választhatóvá tenni. A munka miatti késlekedések következtében egy évtizedbe telt, mire mesterdiplomát szerzett, ám ez az időszak alapozta meg elmélyült, önálló kutatási szokásait.
1887-es diplomázása után kiterjedt európai tanulmányútra indult. Londonban és Oxfordban megismerkedett a korszak kiemelkedő nyelvészeivel és fonetikusaival, többek között Henry Sweettel és James Murray-vel, aki az Oxford English Dictionary munkálataiba is beavatta. Később Németországban (Lipcse, Berlin) és Párizsban (ahol Paul Passyval lakott együtt) is a legjelentősebb kortárs tudósokkal konzultált.
Hazatérése után, 1891-ben sikeresen megvédte doktori disszertációját az óangol nyelv esetrendszeréről. Kezdetben fizetés nélküli magántanárként (Privatdocent) dolgozott az egyetemen, majd egy éles (a riválisok részéről plágiumvádakkal is tarkított) versengést követően 1893-ban elnyerte az angol nyelv és irodalom tanszék professzori székét, amelyet egészen 1925-ös nyugdíjba vonulásáig vezetett. Ekkor, 65 évesen tartotta magát korábbi elhatározásához, és lemondott posztjáról, hogy helyet biztosítson a fiatalabb kutatóknak. Professzorként gyakran radikális hangot ütött meg: a sajtóban nyilvánosan kritizálta a kutatók rossz munkakörülményeit, az alulfinanszírozottságot, és sürgette a kötelező nyugdíjkorhatár bevezetését, valamint a dán felsőoktatás decentralizációját (többek között egy második egyetem alapítását). Szakmai téren sikerült elérnie a latin nyelv kötelező státuszának eltörlését, ugyanakkor aktívan támogatta Chaucer, Spenser és Milton kötelező egyetemi oktatását.
1904 és 1906 között a Bölcsészettudományi Kar dékánja, majd 1920–1921-ben a Koppenhágai Egyetem rektora volt. Rektorként ő mondott beszédet az Elméleti Fizikai Intézet (a későbbi Niels Bohr Intézet) 1921-es felavatásánál. Ugyanebben az időszakban (1920–1921) töltötte be a nemzetközi Modern Bölcsészettudományi Kutatóegyesület elnöki pozícióját is.
Munkássága Jespersen korai munkássága elsősorban a nyelvoktatás reformjára és a fonetikára összpontosított, érdeklődése azonban hamarosan kiszélesedett: a nyelvészet szinte minden területén (leíró mondattan, történeti nyelvészet, sőt az általa még nem így nevezett szociolingvisztika terén is) maradandót alkotott.
A nyelvoktatás elmélete A 19. század végén a modern idegen nyelvek dániai oktatása rendkívül elavult volt, annak ellenére, hogy korábban Comenius, majd évtizedekkel Jespersenék előtt Niels Matthias Petersen is azt vallotta: a diákokat arra kell ösztönözni, hogy az idegen nyelveket úgy sajátítsák el, ahogyan az anyanyelvüket is. 1886-ban Jespersen, August Western és Johan August Lundell skandináv munkacsoportot alapított a nyelvoktatás megújítására. A csoport a „Quousque Tandem” nevet vette fel (Wilhelm Viëtor egy 1882-es, nagy hatású nyelvpedagógiai pamfletjének szerzői álneve után). Élesen ellenezték a hagyományos elméleti nyelvtani-fordító módszert, és ehelyett a szóbeli kommunikációra épülő direkt módszert szorgalmazták, amely a nyelvet annak beszélt, élő formájában tanítja. Bár Jespersent professzorként a mérséklet és a józan ész jellemezte, a nyelvoktatás reformjának kérdésében Louis Hjelmslev szerint radikális volt, szabályos „jakobinus” hévvel küzdött.
Jespersen legelső könyve (1884) a német Felix Franke nyelvtanulásról szóló művének (Die praktische Spracherlernung, ’A gyakorlati nyelvtanulás’) dán fordítása volt. Frankéval annak 1886-os, tuberkulózis miatti korai haláláig élénk és termékeny levelezést folytatott a modern nyelvoktatásról és a fonetikus írásról.
Egy 1886-os cikkében, majd részletesebben az 1901-ben kiadott Sprogundervisning (’Nyelvoktatás’), angolul 1904-ben How to Teach a Foreign Language címmel megjelent könyvében Jespersen a következő nyelvoktatási alapelveket fektette le: Az oktatásnak az írott helyett a beszélt nyelven kell alapulnia. A kezdeti szakaszban csak fonetikus átírást szabad használni, amelynek világosnak és precíznek kell lennie. Az olvasmányok nem állhatnak összefüggéstelen mondatokból. Helyettük koherens szövegekre van szükség, méghozzá úgy megszerkesztve, hogy az ismeretlen szavak jelentése a kontextusból kikövetkeztethető legyen. A kezdeti szakaszban a nyelvtan tanítását minimálisra kell csökkenteni, és a diákokat arra kell ösztönözni, hogy maguk fedezzék fel a nyelvtani szabályszerűségeket. A nyelvtan később részletesebben is gyakorolható, de nem szabad időt vesztegetni a nyelvtani ritkaságokra, és a formát nem szabad elválasztani a funkciójától, azaz a nyelvtani szabályokat nem életszerűtlen képletként, hanem a valós kommunikációs céljukkal együtt kell tanítani. A célnyelvről az anyanyelvre történő fordítást nem szabad túlerőltetni; az anyanyelvről a célnyelvre történő fordítási gyakorlatok pedig kifejezetten haszontalannak tekinthetők, hiszen épp a célnyelven való közvetlen gondolkodás kialakulását akadályozzák.
Az elméletet a gyakorlat követte: Jespersen több, a direkt módszeren alapuló tankönyvet és olvasókönyvet írt (például az 1895-ös Engelsk begynderbog (’Angol könyv kezdőknek’) című munkát Christian Sarauw-val), amelyekben kora megszokott gyakorlatával ellentétben fonetikus átírást és angol mondókákat is alkalmazott. Heves vitákat követően a direkt módszert alkalmazó könyvek kiszorították a korábbi elavult anyagokat, a reform sikerét pedig a dán középiskolákról szóló 1903-as törvény hivatalosan is szentesítette.
Fonetika
Jespersen érdeklődését a fonetika iránt Henry Sweet és Vilhelm Thomsen keltette fel. Az 1880-as években brit fonetikusok hatására kidolgozott egy úgynevezett „analfabetikus” (későbbi, a gúnyolódást elkerülő nevén „antalfabetikus”, azaz nem betűalapú) rendszert a beszédhangok lejegyzésére. Rendszere három változót használt: kis latin betűket a passzív, kis görög betűket az aktív artikulációs szervekre, valamint számokat a szűkület mértékére és alakjára. Igyekezett elkerülni a merev anatómiai címkéket, és inkább a funkcióra fókuszált (például a nyelvcsap szerepét aszerint írta le, hogy aktív vagy passzív résztvevője-e a hangképzésnek).
1886-ban csatlakozott a Fonetikai Tanárok Egyesületéhez, a későbbi Nemzetközi Fonetikai Szövetség (IPA) elődjéhez. Ő vetette fel először egy minden nyelvre alkalmazható fonetikai ábécé ötletét a Paul Passy francia nyelvésznek írt levelében. Bár 1890-ben megalkotta a dán nyelv fonetikus átírására máig használt Dania rendszert, és az angolhoz is készített saját átírást (amely megelőzte és nagyon hasonlított Daniel Jones későbbi rendszerére), szkeptikus maradt egyetlen univerzális rendszer tökéletességével kapcsolatban, és ő maga nem használta az IPA nemzetközi fonetikai ábécéjét.
E tárgyban írt fő műve, az 1897 és 1899 között megjelent Fonetik (’Fonetika’) a dán fonetikai szakirodalom mérföldköve lett. A metaforikus és szubjektív benyomásokon alapuló kifejezések (lágy, kemény, éles, tompa) helyett az artikulációs szervek pontos leírására törekedett, megfigyeléseit pedig anyanyelvi beszélőkön végzett kutatásokra alapozta. A mű dán részét 1906-ban Modersmålets fonetik (’Az anyanyelv fonetikája’) címmel tankönyvként is kiadták. Ez a dán beszédhangok mellett a prozódiával is foglalkozott, amely területen Jespersen úttörőnek számított.
Jelentős, eredeti hozzájárulása a tudományághoz a szótagelmélete: felismerte, hogy a beszédhangoknak saját hangzósságuk (szonoritásuk) van, ennek alapján rangsorolhatók, a szótagok pedig a szonoritási csúcsokhoz (magánhangzókhoz) kapcsolódnak. Mivel hangsúlyozta a hangok jelentésmegkülönböztető szerepét, a fonémaelmélet egyik előfutárának is tekinthető. Bár ő maga nem volt fonológus, a nyelvészet történetében ő tett először javaslatot a fonetika (általános hangtan) és a fonológia (egy adott nyelvre jellemző hangrendszer) fogalmi megkülönböztetésére, amelyet ma is széles körben alkalmaznak.
Terepmunka-módszertana nagy hatással volt a korai dán, feröeri és grönlandi dialektológiai kutatásokra. Kiemelkedő eredményeket ért el a dán stød (gégehangú, laringalizált hangszín) szinkrón vizsgálatában, valamint annak a norvég és svéd zenei hangsúlyokkal (tónusokkal) való összevetésében. Hans Basbøll szerint Jespersen igazi úttörő volt a hangsúlyelemzésben is, részletesen kidolgozta a különböző hangsúlytípusok rendszerét (szintaktikai, összetételi, nyomatékosító hangsúlyok).
Anglisztika