bélyegkép|450px|2–5. századi vándorlások A népvándorláskor vagy a népvándorlás kora körülbelül a 4-8. század közötti korszak Európában, a késő ókorból a kora középkorba való átmenet időszaka.
A népvándorlás folyamata mindenekelőtt a gótok, vandálok és frankok mozgását foglalta magában, számos más germán és szláv nép, valamint az alánok, avarok, onogurok stb. mellett.Bury, J. B.: The Invasion of Europe by the Barbarians. Norton Library, 1967. A népek elvándorlását a hun betörés válthatta ki, amely a török népek Közép-Ázsiából kiinduló terjeszkedésével állt kapcsolatban, de túlnépesedés vagy a korabeli éghajlatváltozás is okozhatta.
A népek mozgása ezt követően is folytatódott, még jóval a 8. századot követően is, a vikingek, magyarok, besenyők, úzok, kunok, tatárok egymást követő hullámaival, amelyek gyökeresen megváltoztatták Kelet-Európa etnikai összetételét.A legutolsó, Ázsiából Kelet-Európába vándorolt lovas nomád steppei nép a 17. első felében a Volga mellett letelepült kalmük volt. A nyugat-európai történészek többsége ugyanakkor hagyományosan a Meroving-korig bezáróan tárgyalja a nagy népvándorlás korát, ezen szócikk is ezt a beosztást követi.
A történeti migrációk típusai A kora középkor népességmozgásaihoz számos – részben megcáfolt – elképzelés kapcsolódik. Ilyen többek között az, hogy a népvándorlásokat a katonai elit vállalkozásaként vagy hódításokként interpretálják, míg a leggyakoribb tévedés a nomadizálás és a népvándorlások között keresett összefüggés (aminek a germán vagy a szláv résztvevők életmódja ellentmond). Alább a népvándorlásoknak a következő válfajait különíthetjük el:
Megemlítendő, hogy bizonyos népességváltozások akár több száz évig is elhúzódó mikromigrációs folyamatok voltak, nem pedig felülről vezérelt területváltoztatások.Vajda László: A népvándorlások kérdéséhez. In: Századok 129. (1995) 112. o. Ide sorolható a keleti germán (gót, gepida, herul) terjeszkedés. Ismert, hogy a Rajna és a Felső-Duna közé eső tizedesföldek (agri decumates) területét a 3. század során az alemannok vették birtokukba.Ókori lexikon. Szerkesztette: Pecz Vilmos. Online hozzáférés Utóbbi esetben a fegyveres hódítás a népességcserével függött össze, jóval a hun támadások által kiváltott menekülés előtt. Az Alateus és Saphrax vezette foederati pannoniai letelepítése, a nyugati gótok Al-Dunán való átszállítása, a frankok Galliába költözése a rómaiak tudatos politikájára vallott. Utóbbiak az idegen népek befogadását (recepcio) alkalmazták, nem mindig célravezetően.
A népvándorlás korának szakaszai
A germán népek eredete Mind a keleti gót származású Iordanes, mind a longobárd Paulus diakónus a Skandináv-félszigetről eredeztette népeiket. Utóbb régészeti érvek is alátámasztották, hogy a vaskorban Dél-Skandináviából, a mai Dániából és a szomszédos területekről jelentős népesség mozdult el a Rajna, az Elba és Odera irányába. Déli-délnyugati terjeszkedésüket Julius Caesar (i. e. 100-44) állította meg. A germán népek az ókori római történetírók számára a mai Németországban jelentek meg, ahol etnogenezisükben fontos szerep jutott a keltáknak, míg más csoportjaik a Balti-tenger és a Kárpátok közé eső területeket vették birtokukba, majd a Kr. u. 2-3. században elérték a Fekete-tenger partvidékét. Egyes kutatók vitatták a gótok és más keleti germánok Skandináviából Pomerániába való kivándorlásának tézisét (szerintük az elképzelés írásos forrásokra épül és nincs összhangban a tárgyi leletekkel), mások több csoport időben eltérő elmozdulásával számoltak.Wolfram, Hervig: Die Goten. Von den Anfängen bis zur mitte des sechsten Jahrhunderts. Entweuf eines historischen Etnographie. München, 1990. 47-50. o. thumb|Germánok Kr. u. 50 körül
A kései antikvitás kora A népvándorlás időszaka két szakaszra osztható; az első, általában mediterrán szemszögből értékelt szakasz során, a 4-6. század között germán népek fennhatósága alá került a korábbi Nyugatrómai Birodalom legtöbb területe. (Lásd: osztrogótok, vizigótok, burgundok, alánok, angolok, szászok, jütök, szvébek, alemannok.) A vizigótok voltak az elsők, akik 376-ban – a hunok elől menekülve – hivatalosan római területre léphettek. A Római Birodalom azzal a feltétellel fogadta el jelenlétüket, hogy megvédik a Duna vonalát, de azok végül fellázadtak, magát Itáliát is megszállták, sőt Rómát is kifosztották (410), mielőtt megtelepedtek Ibériában, ahol megalapították 200 évig kitartó királyságukat. Őket Nagy Theodorik vezetésével az osztrogótok követték Róma területére, akik magában Itáliában telepedtek le. Észak-Afrikában – rövid hispániai vándorlást követően – a vandálok alapítottak királyságot.
thumb|Európa és a Mediterráneum I. Justinianus uralkodásakor thumb|Barbár betörések a népvándorláskorban
Eközben a római Britanniát lassan meghódították az angolok és a szászok. Galliában a több nyugati germán törzs összeolvadásából született frankok, akiknek vezetői általában kiálltak Róma mellett, jóval fokozatosabban és békésebben léptek római területre az 5. században, és a római-gall lakosság általában elfogadta őket uralkodóinak. Elhárítva az alemannok, burgundiaiak és vizigótok okozta kihívásokat, a Frank Királyság vált a majdani Franciaország és Németország magjává. Az a tény, hogy a frankok – az ariánus germánokkal ellentétben – katolikusak voltak, államszervezési szempontból jelentős volt. A germán népek több évszázados vándorlásának lezárulásaként a longobárdok 568-ban elhagyták Pannoniát,Bóna István: A magyarok és Európa a 9–10. században. Budapest, MTA TTI, 2000. 17. o. megkezdve Itália elfoglalását.
A népvándorlások vége Az első szakasz germán népeivel szemben a második hullámban, a 6-8. század között szláv törzsek telepedtek le Kelet-Európában, mindenekelőtt a korábban germán törzsek által lakott területek (Magna Germania) keleti felében, mely fokozatosan elszlávosodott. Az avarok 567-ben felszámolták a gepida királyságot, majd rendszeresen támadták, a 6. század végén áttörték a bizánci al-dunai határvédelmet, lehetővé téve a délszlávoknak, hogy 600 utánFlorin Curta: The Making of the Slavs. History and Archaeology of the Lower Danube Region, c. 500–700. Cambridge University Press. Cambridge Studies in Medieval Life and Thought. Fourth Series. Cambridge, 2001. 308. o. a Balkánra költözzenek. A bolgárok a 7. század végére uralmuk alá vonták a Bizánci Birodalom kelet-balkáni területeit.
Az arabok a 7. század második felében és a 8. század elején Kis-Ázsián keresztül próbáltak betörni Európába, de végül 717-718-ban Konstantinápoly ostrománál vereséget szenvedtek az egyesült bizánci és bolgár seregtől. Ekkoriban a kazárok megakadályozták, hogy az arabok a Kaukázustól északra jussanak. Ugyanakkor az utóbbiak Gibraltáron keresztül benyomultak Európába, 711-ben elhódítva Hispánia (a Pireneusi-félsziget) nagy részét a vizigótoktól, mielőtt a frankok végül 732-ben a Poitiers-i csatában megállították őket. Ezek az összecsapások a következő három évszázadra rögzítették a kereszténységet és az iszlámot elválasztó határokat.
A 8. századtól a 10. századig tartó időszak még a kora középkor része, de általában nem számítják a népvándorlás korához, noha újabb hullámokban érkeztek többek között a magyarok,Bloch, Marc: Feudal society. 2002. 8-14. o. később különböző török népek, velük egy időben pedig Skandináviából indult ki a viking terjeszkedés, fenyegetve a nemrég létrejött Frank Birodalom rendjét Nyugat- és Közép-Európában. Sok történész a 950-es éveket tekinti a korai középkor végének.
A nagy népvándorlásban (4–6. század) részt vett fontosabb népcsoportok
Hunok jobbra|bélyegkép|200px|Hun üst
A hunok az első, Belső-Ázsiából Európába vetődött népcsoport, jóllehet a hsziungnukkal való azonosításukat nem minden kutató támogatja. Az un. hun mozgalom útját világosan kirajzolják az áldozati üstök, a cikáda fibulák, a hun diadémák, az arany méltóságjelvények és az aranycsatok, valamint az utóbb interetnikussá váló és a germán előkelők által átvett koponyatorzítás. Maga a hun nép megfigyelése régészeti szempontból problematikus: amit az írásos források hunokként emlegetnek, az egy fiatal férfiakból álló, változó összetételű és mozgékony csoport lehetett.Hunok-gepidák-langobárdok. Szeged, Balassi Kiadó, 1993. Online hozzáférés Azt se feledjük, hogy a Hun Birodalom meglehetősen heterogén volt, egyaránt magában foglalt török, iráni és germán népelemeket.
A hunok által közvetlenül kiváltott népmozgásokat a kutatás időrendi szempontból kettéválasztja. A 370-es években a hun lovascsapatok átkeltek a Volgán, majd gyors egymásutánban leverték az alánokat, az osztrogótokat és a vizigótokat, előbbi kettőt később segédnépként vetették harcba. Az első hun pánik során a nyugati gótok (vizigótok) engedélyt kértek, hogy Thrákiában telepedhessenek le, ugyanakkor a rómaiakkal való érdekellentét a vizigótok függetlenedéséhez, a 378-as hadrianopolisi csatához és a Balkán feldúlásához vezetett. A második hun pánikot egy Kárpátoktól északra végrehajtott hun hadjárat válthatta ki, melynek következtében 406-407 fordulóján vandál, alán, szvéb és gepida csapatok törték át a rajnai limest, végigpusztítva Galliát.
A hunok az 5. század elején indultak meg és hatoltak be a Kárpát-medencébe, ahol meg is telepedtek. Attila, a legnagyobb és legismertebb hun király fényes Kárpát-medencei udvaráról egykorú beszámoló is fennmaradt a bizánci követtől, Priszkosz rétortól. A hunok Ruga, Bleda (Buda) és Attila vezetésével kezdetben a Nyugatrómai Birodalom szövetségesei voltak, hadsereggel támogatva azt a Keletrómai Birodalommal szemben. Ezt követően Attila a nyugatrómaiak ellen fordult. 451-ben a catalaunumi csata eldöntetlenül végződött. Jóllehet 452-ben Attila betört Itáliába, valamint III. Valentinianus császár Ravenna erős falai mögé menekült, Nagy Leó pápának sikerült elérnie, hogy a hunok megkíméljék Rómát és békét kössenek a birodalommal. (Igaz, ebben szerepet játszott az is, hogy a hunok táborában járvány tört ki.) jobbra|bélyegkép|A Római Birodalom és Attila birodalma 450-ben 453-ban, Attila új házassága nászéjszakáján hirtelen meghalt. Ezután fiainak az örökségért folyó viszálykodása meggyengítette a birodalmat. A küzdelemből Ellák került ki győztesen, de már nem bírta hatalmát megszilárdítani. Sorra támadtak ellene a legyőzött és megadóztatott népek, ami a hunok kivonulásával zárult. Ismét korábbi szállásterületükön, a mai ukrán és dél-orosz területeken telepedtek le, ahol később összeolvadtak más népekkel. Attila halála és utódainak visszavonulása a végét jelentette a hunok államszervező hódításainak Európában. A 7. század első felében még a mai Ukrajna déli területein alkottak összefüggő törzseket, ezután végleg eltűntek.
Vandálok jobbra|bélyegkép|Karthágói mozaik, Vandál lovas (5-6. század). A vandálok – hírnevükkel ellentétben – nem szüntették meg a római műveltséget, Észak-Afrikában fennmaradt a klasszikus oktatás, a színház és a cirkuszSz. Jónás Ilona: Barbár királyok. Kossuth Könyvkiadó, 1994. 43. o. Vandals, Romans and Berbers. New Perspectives on Late Antique North Africa. Szerk.: Merrills, Andy H. Aldershot, 2004.
A 19. században a vandálokat először az úgynevezett przeworski kultúrával azonosították, míg mások a vandálok őshazáját – sok más germán néphez hasonlóan – Skandinávia területére helyezték. Elsősorban a hamvasztásos rítusú temetkezéseket, továbbá egyes kard- és pajzsleleteket kötöttek a vandálokhoz. A feltételezések szerint a Kr. e. 2. században a vandálok a Balti-tengert átszelve a mai Lengyelország területére vándoroltak, Kr. e. 120 körül pedig Sziléziában telepedtek le. A vandál nép két törzsből állt: a Sziléziának nevét adó silingi- és a Kárpátokban letelepedő hasdingi vandálokból. A 2. században a hasdingi vandálok Raus és Rapt király vezetésével dél felé vándoroltak, a rómaiakat először a Duna alsó folyásánál támadták meg. 271 körül Aurelianus császár a vandáloknak engedte át Dacia nyugati részét.