VII. Kelemen pápa (), eredeti nevén Giulio de’ Medici, teljesebb nevén Giulio Zanobi di Giuliano de’ Medici (Firenze, 1478. május 26. – Róma, 1534. szeptember 25.) 1523 és 1534 között volt a katolikus egyház pápája. A Szentszék hivatalos listája a 219. pápaként tartja számon.A Szentszék hivatalos pápalistája „19,26.XI.1523” formában adja meg pontifikátusának kezdetét, vagyis megkülönbözteti a megválasztás és a pápai koronázás dátumát. Egyes régebbi források november 18-at adnak meg választási dátumként.
A Medici-család tagjaként született. Apja Giuliano de’ Medici volt, Lorenzo de’ Medici öccse, akit a Pazzi-összeesküvés idején öltek meg. Giulio házasságon kívül született, de később legitimálták, és Lorenzo udvarában nevelték fel. Unokatestvére, X. Leó pápa 1513-ban Firenze érsekévé nevezte ki, majd bíborossá kreálta. X. Leó pontifikátusa alatt a pápai politika egyik legfontosabb alakja, 1517-től pedig az Apostoli Kancellária alkancellárja lett.
Pontifikátusa a kora újkori pápaság egyik legsúlyosabb válságkorszakára esett. Uralkodása alatt gyorsan terjedt a reformáció, folytatódott V. Károly német-római császár és I. Ferenc francia király itáliai és európai vetélkedése, 1527-ben bekövetkezett Róma kifosztása, valamint VIII. Henrik angol király házassági ügye nyomán megkezdődött az angol egyház Rómától való elszakadása. Politikáját a történetírás gyakran határozatlannak és ingadozónak értékeli, különösen a francia–császári konfliktusban tanúsított váltakozó diplomácia miatt.
VII. Kelemen pápasága ugyanakkor nem merült ki politikai katasztrófákban. Egyházi kormányzásában szerepet kapott a szerzetesi reformok támogatása, különösen a kapucinusok jóváhagyása, a missziós és oszmánellenes törekvések ösztönzése, valamint a magyarországi oszmán fenyegetésre adott diplomáciai és pénzügyi válasz. Művészetpártolása Giulio de’ Medici bíborosi korszakától pápaságáig összekapcsolódott Raffaello, Sebastiano del Piombo, Michelangelo és Benvenuto Cellini munkásságával.
Származása és ifjúsága
Giulio de’ Medici 1478. május 26-án született Firenzében. Apja Giuliano de’ Medici, Lorenzo de’ Medici öccse volt, aki 1478. április 26-án, a Pazzi-összeesküvés során vesztette életét. Anyját a források Fioretta vagy Antonia néven említik; családi hátterét a szakirodalom nem teljes bizonyossággal azonosítja.
Giulio házasságon kívül született. A Medici-család és a későbbi egyházi dokumentumok szerint szülei között per sponsalia de presenti jellegű kötelező eljegyzés vagy házassági szándék állt fenn, ami kánonjogi érvelésként szolgált későbbi legitimálásához.A per sponsalia de presenti középkori kánonjogi kategória volt: a jelen idejű házassági beleegyezés elvileg házasságot hozhatott létre, bár a konkrét esetek érvényessége a körülményektől és a bizonyítékoktól függött. A legitimációra gyakorlati okból is szükség volt, mert a törvénytelen születés akadályt jelenthetett bizonyos egyházi méltóságok elnyerésénél.
Gyermekként nagybátyja, Lorenzo de’ Medici vette pártfogásába. Lorenzo udvarában, a Medici-ház politikai és humanista környezetében nevelkedett, ahol a klasszikus műveltség, a művészetpártolás, az egyházi karrier és az itáliai diplomácia szorosan összekapcsolódott. Neveltetése a Medici-elit kulturális eszményét követte: kapcsolatba került a firenzei humanizmus világával, és korán megtanulta azt a családi-politikai gondolkodást, amely későbbi pályáját is meghatározta.
Ifjúkorában a johannita lovagrendhez kapcsolódó méltóságokat is kapott, és Capua perjele lett. A Medici-család 1494-es firenzei bukása után a család több tagjához hasonlóan száműzetésbe kényszerült. Megfordult Bolognában, más itáliai városokban és Rómában, ahol unokatestvéréhez, Giovanni de’ Medici bíboroshoz, a későbbi X. Leóhoz kapcsolódott.
A száműzetés évei politikai tapasztalatot is jelentettek számára. A Medici-ház visszatéréséért folyó törekvésekben ugyan nem ő volt a leglátványosabb szereplő, de családi kapcsolatai, egyházi pályája és római jelenléte fokozatosan fontos pozícióba emelte.
Egyházi és politikai pályája X. Leó alatt
Giulio de’ Medici pályája X. Leó megválasztása után gyorsan emelkedett. X. Leó, aki Giovanni de’ Medici néven Giulio unokatestvére volt, 1513. május 9-én Firenze érsekévé nevezte ki. Giulio törvénytelen születése miatt pápai felmentésre volt szükség, amely lehetővé tette egyházi előmenetelét.
1513. szeptember 23-án bíborossá kreálták, majd a Santa Maria in Domnica bíboros-diakónusa lett. 1517-ben bíboros-presbiterré lépett elő, előbb a San Clemente, majd a San Lorenzo in Damaso címhez kapcsolódva. Bíborossá nem szenteléssel, hanem pápai kreációval vált; diakónussá, pappá és püspökké szentelése külön, későbbi szentségi aktus volt.A bíborosi cím egyházi méltóság, nem szentségi fokozat. A bíborost a pápa kreálja vagy nevezi ki; a diakónussá, pappá és püspökké szentelés ettől elkülönülő szentségi aktus.
Firenze érsekeként nemcsak címet viselt, hanem egyházkormányzati tevékenységet is folytatott. A források szerint felmérette az egyházmegyei templomok állapotát, és 1517-ben egyházmegyei zsinatot tartott. E tény árnyalja azt a képet, amely Giuliót kizárólag politikai szereplőként mutatja be.
1517. március 9-én az Apostoli Kancellária alkancellárává nevezték ki, ami a pápai kormányzat egyik legfontosabb hivatala volt. X. Leó pontifikátusának második felében Giulio a pápai politika egyik legbefolyásosabb irányítójává vált. Részt vett a francia és császári hatalmi egyensúly alakításában, az itáliai ügyek kezelésében, az oszmánellenes tervekben és a reformáció kezdeti válságának kúriai megítélésében.
Politikai szerepe különösen Firenze szempontjából volt jelentős. Lorenzo di Piero de’ Medici halála után, 1519-től Giulio a Medici-hatalom egyik fő támasza lett Firenzében. Formálisan az intézményes köztársasági keretek fennmaradtak, de a város tényleges irányítása Medici-ellenőrzés alatt állt.
X. Leó 1521. december 1-jén meghalt. A következő konklávén Giulio de’ Medici erős jelölt volt, de végül az utrechti Adriaan Florenszoon Boeyenst választották meg VI. Adorján néven. Giulio nem veszítette el teljesen befolyását, de az új pápa reformszándékai és északi, római szemmel idegennek érzett udvari stílusa feszültséget keltett a kúriában.
Megválasztása
VI. Adorján 1523. szeptember 14-én halt meg. Utódjának megválasztása hosszú és nehéz konklávén történt. A bíborosi kollégium francia, császári és itáliai érdekcsoportokra tagolódott, miközben a reformáció terjedése, a pápai pénzügyek rendezetlensége és az itáliai háborúk sürgető döntéseket követeltek.
Giulio de’ Medici jelentős támogatással rendelkezett, de megválasztása nem volt azonnali. A francia párt bizalmatlan volt vele szemben, a császári oldal pedig bár kedvezően tekintett rá, nem minden feltétel nélkül támogatta. A konklávé hetekig húzódott, és a bíborosok végül kompromisszumként választották meg a tapasztalt, de óvatos és sokak számára elfogadható Medici-bíborost.
Giulio de’ Medici 1523. november 19-én a VII. Kelemen nevet vette fel. 1523. november 26-án koronázták pápává. Megválasztását Rómában kedvezően fogadták, részben azért, mert a város népe és a kuriális körök VI. Adorján rövid, szigorú és idegennek érzett pontifikátusa után ismét itáliai, humanista műveltségű pápát láttak a trónon. A várakozások azonban hamarosan rendkívül súlyos politikai és egyházi kihívásokkal találkoztak.
Pontifikátusának fő kihívásai
VII. Kelemen pápaságát négy nagy válság határozta meg. Az első az itáliai háborúk folytatódása volt, amelyben a Pápai állam a francia és a Habsburg hatalom között próbált mozgásteret találni. A második a reformáció gyors terjedése, amely különösen német területen alakította át a vallási és politikai helyzetet. A harmadik a Sacco di Roma, vagyis Róma 1527-es kifosztása volt, amely a pápai tekintély és a reneszánsz Róma történetének egyik legsúlyosabb megrázkódtatásává vált. A negyedik VIII. Henrik angol király házassági ügye volt, amely az angol egyház Rómától való elszakadásához vezető folyamat egyik döntő állomása lett.
Kelemen személyes adottságait a történetírás gyakran kettősen értékeli. Művelt, intelligens, szorgalmas és egyházi magánéletében rendezett emberként írják le, ugyanakkor politikai döntéseiben sokszor óvatosnak, ingadozónak és késlekedőnek tartják. Diplomáciai számításai gyakran valós veszélyekre válaszoltak, de döntései nem ritkán túl későn, túl óvatosan vagy ellentmondásosan születtek meg.
Franciaország, V. Károly és az itáliai háborúk
VII. Kelemen pápaságának külpolitikai hátterét V. Károly német-római császár és I. Ferenc francia király európai vetélkedése határozta meg. A két uralkodó konfliktusa Itáliában különösen élesen jelentkezett, mert Milánó, Nápoly és Észak-Itália ellenőrzése az európai hatalmi egyensúly egyik kulcskérdésévé vált.
Kelemen kezdetben békéltető szerepre törekedett. A pápa számára az volt a legnagyobb veszély, hogy bármelyik nagyhatalom túlságosan megerősödik Itáliában, és ezzel a Pápai Állam, valamint Firenze mozgástere megszűnik. A császár spanyol, nápolyi, németalföldi és birodalmi hatalma miatt Kelemen különösen tartott a Habsburg-hegemóniától. Ez a félelem a 16. századi pápaság számára a Szentszék világi függetlenségének és egyházi mozgásterének kérdésével is összekapcsolódott.
1524–1525 folyamán Kelemen egyre inkább Franciaország felé fordult. Amikor a francia hadak visszafoglalták Milánót, a pápa titkos megállapodást kötött I. Ferenccel. A megállapodás a Pápai Állam és Firenze biztonságát, valamint Parma és Piacenza ügyét is érintette.
A helyzetet a paviai csata döntően megváltoztatta. 1525. február 24-én a császári hadak súlyos vereséget mértek a franciákra, és maga I. Ferenc is fogságba esett. A francia vereség után Kelemen ismét megpróbált közeledni V. Károlyhoz, de bizalmatlanságuk kölcsönös maradt.
A madridi béke 1526. január 14-én zárta le Ferenc fogságának első szakaszát, de a francia király később nem tartotta magát a kényszer alatt vállalt feltételekhez. Kelemen, Velence, Firenze, Milánó és Franciaország 1526. május 22-én létrehozta a cognaci ligát, amelynek célja a császári túlhatalom ellensúlyozása volt Itáliában.
A cognaci liga létrehozása érthető volt az itáliai egyensúly szempontjából, de katonailag és diplomáciailag veszélyes döntésnek bizonyult. Franciaország nem tudott kellő erővel beavatkozni, a szövetségesek közötti koordináció gyenge maradt, a császári hadak pedig részben fizetetlenül és fegyelmezetlenül állomásoztak Észak-Itáliában.
A cognaci liga és Róma kifosztása
A cognaci liga háborúja végül Róma katasztrófájához vezetett. A császári seregben spanyol, német és itáliai zsoldosok is szolgáltak. A német Landsknechtek között sok lutheránus érzelmű katona volt, de a támadást nem lehet felekezeti hadjáratként értelmezni. A közvetlen okok között a zsoldhátralék, az ellátatlanság, a hadsereg fegyelmének felbomlása, a politikai megtorlás és a Róma-ellenes vallási indulatok egyaránt szerepet játszottak.
A sereg élén Bourbon Károly állt, de a had gyakorlatilag egyre kevésbé volt irányítható. 1527. május 5-én érték el Róma falait. A pápa a korábbi fegyverszüneti tárgyalások és a katonai helyzet téves megítélése miatt nem számított közvetlen ostromra; a város védelme gyenge volt.
1527. május 6-án a támadók a Vatikán környékén törtek be a városba. Bourbon Károly az ostrom elején halálos sebet kapott, ami tovább növelte a sereg fegyelmezetlenségét. A Svájci Gárda tagjai a pápát védve súlyos veszteségeket szenvedtek; a hagyomány szerint 189 gárdistából 147 esett el, miközben Kelemen a Passetto di Borgón át az Angyalvárba menekült.
Róma kifosztása hetekig tartó erőszakkal, rablással, templomgyalázással, váltságdíjak kikényszerítésével és a lakosság súlyos szenvedésével járt. A város kulturális és gazdasági élete mély törést szenvedett. A vallási indulatok különösen a német zsoldosok egy részénél jelentek meg, de a fosztogatást a hadsereg pénzügyi és fegyelmi összeomlása is táplálta.