bélyegkép|250px|A Szent Korona, az országalma és a királyi jogar

A Magyar Királyság 1000-től 1918. november 16-ig, majd 1920. március 1-jétől 1946. február 1-jéig a történelmi magyar állam hivatalos elnevezése. A királyság államformaként I. István megkoronázásával jött létre a Kárpát-medence területén a honfoglalástól fennálló Magyar Fejedelemség folytatásaképp. A középkori latin terminológiában a királyság államformáját Regnumnak nevezték. A hungarus népnév szótöve a legvalószínűbb elmélet szerint az onogur népnévből ered, így a latin forrásokban a királyság neve: Regnum Hungariae lett. Az ország az erős német fenyegetettség ellenére is lépést tartott az európai fejlődéssel, és a 14. századra nagyhatalmi pozícióba került. Ez azonban I. (Nagy) Lajos után gyorsan leépült, majd az 1479-es kenyérmezei csata felvezetésével 1521-től megkezdődött a török háborúk kora, amely két évszázadnyi hátrányba hozta Magyarországot Európával szemben.

A török hódoltságnak és az ennek kapcsán kialakuló Erdélyi Fejedelemségnek a Habsburg Birodalom vetett véget. Ez politikai és gazdasági függőséghez vezetett, ami tovább hátráltatta a Magyar Királyság felzárkózását. Ennek ellenére az Osztrák Császárság politikai elszigetelődése, a Porosz Királyság megerősödése, az 1866-os königgrätzi csata katasztrófája meghozta az osztrák–magyar közeledést, a két állam reálunióját, és 1867-ben megtörtént a kiegyezés, amelynek során a Magyar Királyság egyenrangú félként vett részt az Osztrák–Magyar Monarchia életében. Az ipari forradalom második hullámába már Magyarország is képes volt beszállni, és az első világháborúig csaknem ledolgozta hátrányát. A „nagy háború” következményeként az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett, Magyarország az összes résztvevő közül a legsúlyosabb következményeket szenvedte el (trianoni békeszerződés). Ettől kezdve a Magyar Királyság megkoronázott uralkodó nélküli királyság lett, amelyet Horthy Miklós kormányzó vezetett. A második világháborúban a Magyar Királyság a helyzet foglyaként ismét a vesztes oldalon állt. 1946-ban a királyságot mint államformát hivatalosan megszüntették a Második magyar köztársaság létrejöttével.

A királyságban a hivatalos nyelv 1844-ig a latin, 1844-től 1867-ig a magyar, a kiegyezéstől 1918-ig a magyar, Fiuméban az olasz, Horvát-Szlavónországban pedig a horvát voltak. A Magyar Királyságot az 1918 előtti területtel gyakran a történelmi Magyarország, illetve a Nagy-Magyarország kifejezéssel jelölik, amit ebben az értelemben az első világháborút lezáró trianoni döntés után kezdtek használni.

Földrajza

A Magyar Királyság történelme legnagyobb részében a Kárpát-medencét és a Kárpátok ívét birtokolta, a hegység vízválasztója viszonylag pontosan megadja az országhatárokat. Délről a Száva, nyugatról a Lajta és az Alpokalja határolta. A Kárpátok íve és a nagy folyók ezt a területet jól védhetővé tették, az ország a történelme folyamán jelentős területváltozásokon nem is ment át. A Magyar Királyság a Kárpátokon túlra rendkívül ritkán vezetett hadjáratot, de hódítók is csak egyetlen alkalommal törtek be innen sikerrel, a mongolok. Változatos földrajzi környezet, amelyben magashegységek (Kárpátok), középhegységek (Dunántúli-középhegység, Északi-középhegység, Erdélyi-középhegység), dombságok (Dunántúli-dombság) és hatalmas síkságok (Alföld, Kisalföld) is vannak. A legmagasabb pontja a Gerlachfalvi-csúcs volt. Az ország két fő víziútja a Duna és a Tisza. Legnagyobb tava a Dunántúlon található Balaton.

A történelmi Magyar Királyság földrajzi középpontjának helyét 1880-ban mérték ki Szarvas közelében, melyet Mihálfi József főgimnáziumi tanár 1880-ban számított ki. A helyiek rendkívüli fontosságot tulajdonítottak a dolognak, melyet a kornak megfelelő eszközök segítségével büszkén népszerűsítettek. A Nagy-Magyarország mértani középpontját jelző Kreszan-féle szélmalmot azonban lebontották, helyét sokáig mindössze egy malomkő jelölte. A jelenlegi szélmalmot Gödri István tervei alapján 1940-ben készítették el. 1932-ben újra felmérték a Magyar Királyság földrajzi középpontját. Az ekkor korrigált országközéppont az eredetitől fél kilométerrel távolabbra került, a szarvasi arborétummal szemben fekvő területre, a Holt-Körös és a Zöldpázsit-körgát közé. A kijelölt pontra egy dombot és egy szélmalom formájú emlékművet építettek, terméskőből.

Részei A magyar állam nem volt tekinthető modern értelemben vett központosított monarchiának: különféle kapcsolt részei mindenkor jelentős önállósággal, esetenként államisággal is bírtak. Így lehettek részben katonai közigazgatású védterületek, részben önálló nemességgel rendelkező társországok, önálló városok stb. A Királysághoz való kapcsolódásuk nem volt tekinthető egyszerűen közigazgatásinak.

Ezek között Erdély különleges helyzetű, mivel a Magyar Királyság kezdeteitől 1526-ig a Magyar Királyság szerves része volt, csak közigazgatásilag különült el. 1526–1571 között a magyar belháború és a török hódítás miatt folyamatosan távolodott a Magyar Királyságtól, míg egy kvázi független Erdélyi Fejedelemség ki nem alakult, amit a töröktől visszafoglalt területeket egyesítő Habsburg közigazgatás nem csatolt vissza Magyarországhoz, hanem önálló, közvetlenül az uralkodó hatáskörébe tartozó tartományként szervezte meg, és csak a kiegyezéskor vált újra a Magyar Királyság részévé.

A hosszú távon ténylegesen birtokolt, részleges önállósággal rendelkező területek

Szlavónia (1091-től 1918-ig, 1699-től a korábbi Szerémség területén újjászervezve) Horvátország (1091-től 1918-ig, 1541-től fokozatosan és részben a történelmi Szlavónia területét magába foglalva) Dalmácia (a XII–XIV. sz. között időszakos magyar uralom, középkori Dalmát Királyság 1433-ig, majd névleges cím, 1867-től 1918-ig újkori Dalmát Királyság osztrák koronatartomány, névleges horvát–magyar igény) Fiume (1776-tól Horvátországon keresztül közvetett, 1779-től közvetlen) Erdély (1541–1699 között gyakorlatilag önálló) Partium (1570-től 1693-ig az erdélyi fejedelem uralma alatt álló magyar vármegyék, 1712-től kettős erdélyi/magyar közigazgatás, majd ténylegesen 1868-tól megszűnik a különállása, a magyar vármegyerendszer része) Karánsebesi-Lugosi Bánság (közigazgatási egység (bánság) volt az Erdélyi Fejedelemség Partiumi területén 1536-tól 1658-ig)

Magyar területekből megszervezett, de idegen igazgatás alatt álló területek

Katonai határőrvidék (gyakorlatilag osztrák irányítás, 1850-től koronaország, majd az 1870-80-as években felszámolják) Temesi Bánság (1718-tól 1778-ig a bécsi haditanács igazgatása alatt áll, 1741-től névleg visszacsatolva) Szerb Vajdaság a '48-as forradalom ideje alatt a délvidéki szerb felkelők által kikiáltatott autonóm terület, nagyjából a mai Vajdaság területén. Szerb Vajdaság és Temesi Bánság (1849-1860, a '48-as forradalom után a Bácska, Szerémség és a hajdani Temesi Bánság megyéiből létrehozott szerb indíttatású osztrák tartomány a Bach-korszakban.)

Átmenetileg vagy formálisan birtokolt területek

Bosznia (Ráma) Szerbia (Rácország) Kunország (a mai Havasalföld, Moldva területén) Bulgária (Bolgárország) Halics és Lodoméria/Gácsország (Galícia) (rutén fejedelemségek, magyar uralom alatt egyesítve) Jeruzsálemi KirályságA Jeruzsálemi Királyság II. András király óta szerepel a magyar uralkodók által használt címek között

Szabad Kerületek

a Jászkun kerület, a Hajdú kerület, a Túrmezei kerület (tarmezői vagy tarapolyai nemesek kerülete), a Magyar tengermellék (a fiumei és buccari szabad kikötő kerületek), a Szepesi 16 város kerülete, mely azonban az országgyűlésen képviselve nem volt.

Továbbá kiváltságos kerületeket alkottak, de a törvényhatóság jogállásával vagy a követküldés jogával nem bírtak

a szepesi tíz lándzsás nemesek széke (1802-ig), a tiszai koronai és a nagykikindai kerületek, az előbbi Bács, az utóbbi Torontál vármegyének alárendelve.

Lásd még Vármegyék, bánságok, székely és szász székek, szabad királyi városok, szabad kerületek és katonai határőrvidék

Megjegyzés A heraldikában a fentiek címerei a kiegyezés (1867) után a magyar címerben is megjelentek. A magyar nagycímer a Magyar Szent Korona Országainak címereit hiánytalanul tartalmazta, köztük az összes igénycímert is, míg a magyar középcímer (mind a kettő a magyar kiscímert mint boglárcímert tartalmazza) csak az első csoport címereit foglalta magában, vagyis az osztrák tartományként igazgatott Dalmáciáét is.

Népei A Magyar Királyság területe a tatárjárást követően soknyelvű ország volt. Az ország belső területein élt a nemzetalkotó nép, a magyarok. Egy csoportjuk, a székelyek távolabb éltek ezektől a területektől, eredetileg a nyugati gyepűk mentén, majd áttelepítésük után Erdély délkeleti részén, Székelyföldön. A Vág és a Nyitra folyók völgyében élt egy morva-szláv népcsoport, részben belőlük alakultak ki később a szlovákok. A románok a 13. században kezdtek bevándorolni a Kárpátok déli lejtői felől, majd a XVIII. századtól ők lettek a legnagyobb lélekszámú nép Erdélyben. Az ország több részén is éltek németek, például nyugaton, a későbbi Burgenlandon (magyarul Őrvidék), valamint németül beszéltek az erdélyi és a szepességi szászok, illetve több német nyelvű terület is volt a Bánságban, a Dunántúlon, a Garam folyó mentén és Budapest, Kassa környékén. A németeken kívül olaszok is jöttek az országba, az első városi kiváltságokat italicus kereskedők kapták. Oláh Miklós esztergomi érsek 1536-ban telepeseket említ az Eger-völgyben, akik "mind a mai napig franciául beszélnek". A nyugat-európai bevándorlókat sokszor csak teutonnak nevezték, de ezek között flamandok, vallonok, frankok is voltak.

A déli területeken különböző délszláv népek, például szerbek, horvátok, szlovének éltek. A középkori források bolgárokat is említenek, akik később már csak a bánság bizonyos területein laknak Magyarországon belül (igaz, a középkorban délebbre nyúlt az ország határa). Az északkeleti részeken, Kárpátalján a ruszinok éltek. Ezeken kívül zsidókat, görögöket és örményeket, valamint lengyeleket és cseheket találunk az országban. A középkorban több sztyeppei nomád is betelepedett, ilyenek például a kunok, jászok, úzok, kálizok, illetve egy iszlám vallású népcsoport, akiket a magyar nyelv böszörményeknek, izmaelitáknak nevez. Ők talán a besenyők vagy a volgai bolgárok lehettek. Ez utóbbi népek sorsa az asszimilálódás lett.

A középkori Magyarországnak 1495-ben Mátyás király halálakor végzett összeírás alapján 5,4 millió lakója volt (Horvátországgal együtt), ebből 4,1 millió volt magyar, amely a lakosságnak 76 %-a. A korabeli Horvátország nélküli lakosságnak 81%-a magyar, 5%-a német, 3%-a román, 7%-a szlovák, 2%-a szerb volt. A Magyar Királyság összlakosságából 2,5 millió élt a mai Magyarország területén és 1,9 millió a mai országhatáron túli területeken. A mai országhatárokon túli területeken 1 millió 100 ezer magyar élt, amely a mai határon túli lakosok nagyjából 55–60%-át jelentette. A déli és középső területek és végvárak magyar többségű népessége folyamatosan csökkent a török támadások miatt.Kocsis Károly: A Kárpát-medence etnikai térképsorozata, MTA FKI 1997–2005, Kocsis Károly: Magyarország etnikai térképe, MTA FKI 2009.

Története

Államalapítás bélyegkép|Az államalapító Szent István király ábrázolása a Képes krónika egyik miniatúráján A Magyar Királyság 1000 karácsonyán (vagyis a Gergely-naptár szerinti 1001. január 1-jén) jött létre I. István király megkoronázásával. Államszervező munkája a királyi vármegyék megszervezésével vette kezdetét. Az új közigazgatási egységek egyszerre jelentették az új típusú kormányzást, amellyel az országot hatékonyabban lehetett irányítani, valamint a megfelelő külső védelmet is biztosítani. A vármegyék élére az ispánok kerültek.