A havasi csóka vagy sárgacsőrű csóka (Pyrrhocorax graculus) a madarak (Aves) osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a varjúfélék (Corvidae) családjába tartozó faj. Két alfaja a magashegységekben költ Spanyolország keleti részeitől kezdve, Dél-Európán át, Észak-Afrikáig, Közép-Ázsiáig, egészen Kína és India magashegységeiig. Képes nagyobb magasságokban költeni, mint más madárfajok. Tojása is alkalmazkodott a ritkás levegőjű környezeti viszonyokhoz. Ez abban mutatkozik meg, hogy nagyobb az oxigénfelvétele és kevesebb vizet veszít.
Tollazata fényes, fekete színű, csőre sárga, lába vörös, hangja jellegzetes. Könnyed, akrobatikus röpte van, mely során teljesen kitárja szárnytollait. Egy életre együtt marad párjával és fészkelőhelyéhez is ragaszkodik, ami igen gyakran egy üreg, vagy nagyobb repedés a meredek sziklafalakon. Fészkét gallyakkal béleli, melybe a tojó három-öt fehéres alapszínű, barna pöttyös tojást rak le. Többnyire csapatban jár táplálékért a lelegeltetett füves rétekre, ahol nyaranta főleg gerinctelen állatokat, míg télen növényi eredetű táplálékot fogyaszt. Szívesen megjelenik a turisták által látogatott helyeken, ahol akár további élelemforráshoz is juthat.
Ragadozónak és élősködőnek tartott faj. A mezőgazdasági technológiák változása egyes populációinak csökkenését eredményezte, de mindazonáltal kiterjedt élőhelye és jelentős állománya miatt globális szinten nem veszélyeztetett. A klímaváltozás azonban veszélyt jelenthet a havasi csókákra, mivel felfelé tolódik a számára szükséges alpesi élőhelyek határa.
Előfordulása A havasi csóka Spanyolország hegyvidékein, és azoktól kelet felé haladva Dél-Európa hegységeiben és az Alpokban, Közép-Ázsián át a Himalája hegyvonulatáig és Nyugat-Kínáig fészkel. Vannak állományai Marokkóban, Korzika szigetén és Krétán. Egész elterjedési területén állandó lakónak számít, nem vándorol, bár a marokkói állománya Málagánál, Dél-Spanyolországban hozott létre egy kisebb csoportot, valamint kóborló egyedeik felbukkanhatnak Csehország, Gibraltár, Lengyelország, Magyarország, Portugália és Szlovákia, valamint Ciprus területén. Magyarországon az első és eddig egyetlen példányt Molnár Lajos fogta be, és preparálta ki. Ez bizonyítja, hogy a madárfaj időnként előfordul hazánkban is.
Élőhelyét tekintve a magasabb hegyvidékek lakója. Általában 1200-3000 méter tengerszint feletti magasságokban költ Európában, 2900-3900 méteres magasságban fészkel Marokkóban és 3500-5000 méteres magasságokban fészkel a Himalája vidékén. Fészkét feljegyezték már 6500 méteres tengerszint feletti magasságon is, magasabban, mint bármely más madárfajét, amellyel még a havasi varjút is lekörözi, amelynek étrendje kevésbé alkalmazkodott a magaslati körülményekhez. A Csomolungma közelében is megfigyelték hegymászók mintegy 8200 méteres magasságban.
Sziklaüregekben, repedésekben, hasadékokban fészkel olyan sziklafalakon, melyek javarészt megközelíthetetlenek, bár egyes helyeken előfordulhat, hogy mezőkön, a föld üregeiben ver tanyát. Nyílt terepeken szeret táplálkozni, mint amilyenek például az alpesi rétek, a köves vízfolyások, egészen az erdősültség határáig, vagy lejjebb és telente gyakran emberi településeknél, síközpontoknál, hoteleknél és egyéb, turisták által látogatott helyek közelében verődik csapatokba. A vendégek körében igen népszerű az a szokása, hogy a hotelek ablakában várakozik táplálékra, ám ezt a hotelek tulajdonosai nem igazán kedvelik.
Rendszertana A havasi csókát Carl von Linné írta le először, 1766-os kiadású Systema Naturae című művében, Corvus graculus néven. Jelenlegi nemzetségébe (Pyrrhocorax) Marmaduke Tunstall angol ornitológus helyezte át Ornithologia Britannica című művében a nem egyetlen másik fajával, a havasi varjúval (P. pyrrhocorax) együtt. Korábban úgy gondolták, hogy a havasi csókák legközelebbi rokonai a varjak (Corvus), azon belül is Coelus alnembe tartozó csókák, ám a DNS-vizsgálatok és a citokróm-b analízis azt mutatja, hogy a Pyrrhocorax nem a Temnurus temnurus madárfajjal együtt igen korán levált a varjúfélék Corvidae családjáról.
A nem neve a görög πύρρος (pürrosz) szóból ered, melynek jelentése láng színű, valamint ennek második tagja a görög κόραξ (korax), azaz holló szóból ered. A faj nevét adó graculus utótag a latin csóka jelentésű szóból ered. Jelenlegi tudományos elnevezését régebben gyakran használták a havasi varjakra is.
A havasi csókáknak két alfaja létezik: A P. g. graculus, mint névadó faj, mely Európában, Észak-Afrikában, a Kaukázus vidékén és Irán északi részein őshonos; valamint a P. g. digitatus, melyet Wilhelm Hemprich és Christian Gottfried Ehrenberg német természettudósok írtak le először 1833-ban, P. alpinus var. digitatus néven; ez a madárfaj nagyobb testalkatú és erősebb lábú, mint a névadó faj. Ázsiában költ, a Himalája vidékén.
A morvaországi Ferdinand Stoliczka, cseh paleontológus különválasztotta a Himalája vidékén élő madarakat egy harmadik alfajra, melyet P. g. forsythi néven nevezett el, ám ezt nem ismerték el szélesebb körben és gyakorta csak a digitatus alfaj szinonimájaként emlegették. A pleisztocén kori rétegekben talált leletek közül a havasi csókához hasonló maradványokat időnként P. g. vetus néven kategorizálják be.(Hungarian with English abstract) Válóczi, Tibor (1999) "A Vaskapu-barlang (Bükk-hegység) felső pleisztocén faunájának vizsgálata (Investigation of the Upper-Pleistocene fauna of Vaskapu-Cave (Bükk-mountain)). Folia historico naturalia musei Matraensis 23: 79–96 (PDF)Mlíkovský, Jirí (2002) Cenozoic birds of the world (Part 1: Europe). Ninox Press, Prague. p. 238
Az Ausztráliában élő szarkavarjú (Corcorax melanorhamphos) csőrének hasonló alakja és fekete tollazata ellenére csak nagyon távoli rokona a valódi varjúféléknek.
Megjelenése A havasi csóka felnőtt egyedének fényes, fekete tollazata, írisze sötétbarna, rövid sárga csőre és vörös színű lába van. Némileg kisebb, mint a havasi varjak, testhossza 37–39 cm-es, ebből 12–14 cm hosszúságú a farktolla, szárnyfesztávolsága 75–85 cm. A havasi varjúnál hosszabb farka van, ugyanakkor szárnya rövidebb, de hozzá hasonlóan lendületes és könnyed röptű madár. A hímek és a tojók megjelenése hasonló, ám a hímek egy kicsivel nagyobb testűek. A fiatal példányok tollazata fakóbb, csőrük halványsárga, lábuk barnás színezetű. A havasi csókákat aligha lehet összetéveszteni más hasonló kinézetű madárfajokkal, ugyan elterjedési területük közös a csókákéval és a havasi varjakéval, ám a csókák kisebbek, tollazatuk szürkés színezetű, a havasi varjaknak pedig hosszú vörös csőrük van.
A P. g. digitatus alfaj némileg nagyobb, mint a névadó faj, és 191-244 gramm testtömegű, szemben a P. g. graculus 188-252 grammos testtömegével, továbbá lába erősebb. Ez az úgynevezett Bergmann-szabállyal vág egybe, amely szerint a nagyobb madarak nagyobb magasságokban élhetnek, hidegebb és szárazabb körülményeket is képesek elviselni. Végtagjaik, csőrük és lábuk hosszabb lenne a melegebb éghajlatú területeken, az Allen-szabály szerint. A hőmérsékleti különbségek azok, amelyek a havasi csókák eltérő testméretét befolyásolják.
A havasi csókák röpte gyors és akrobatikus, ritkább, de nagyobb szárnycsapásokkal. Nagyobb manőverezőképességet érnek el farktollaik kitárásával és szárnyaik behajlításával, valamint kihasználják a sziklafalak közelében felfelé áramló légáramlatokat. Repülés közben is megkülönböztethető a havasi varjaktól, mivel kevésbé szögletesek szárnyai, és hosszabb farktollai kevésbé négyszögletűek.
Életmódja Rovarokkal, pókokkal és apró gerincesekkel táplálkozik, de megeszi a magvakat és gyümölcsöket is. Állandó, nem vonuló madár, de élelemhiány vagy nagy hideg esetén lehúzódik az alacsonyabb részekre és a lakott helyeket sem kerüli el. Turisták által gyakran látogatott helyeken az emberrel barátságos és akár kézből is elfogadja a táplálékot.
Táplálkozása 265px|bélyegkép|jobb|Szívesen táplálkoznak emberek látogatta helyek közelében
Nyáron a havasi csókák főleg gerinctelen állatokkal táplálkoznak, melyeket az alpesi réteken, legelőkön gyűjtenek. Ilyenek például a Selatosomus aeneus nevű és az Otiorhynchus morio bogárfaj tagjai, melyeket a csókák köpeteiből sikerült kimutatni. Ezen kívül a havasi csókák csigákat, szöcskéket, hernyókat és legyek lárváit fogyasztják. Étrendjük ősszel, télen és tavasszal főleg gyümölcsökből áll, mint amilyen a déli ostorfa (Celtis australis) termése és a homoktövisfélék, valamint a csipkebogyó. Szívesen fogyasztják az ember által termesztett gyümölcsfák terméseit is, ahol az elérhető, mint amilyen például az alma, a szőlő, vagy a körte. Megfigyelték, hogy havasi varjak fogyasztották a kárpáti sáfrány porzóit, feltehetően a benne található kartenoidok miatt.
A havasi csókák szívesen fogyasztanak olyan eredetű élelmet is, amelyek a turisták után maradtak hátra például síterepeken, szeméttelepeken és piknikező helyek közelében. Ahol az ember által hátrahagyott élelemmel tudják kibővíteni téli étrendjüket, ott a havasi csókák nagyobb csapatokba tömörülnek telente, ezekben túlnyomórészt fiatalabb madarak vannak. A fiatal egyedek a leggyakoribb látogatók azokon a területeken is, ahol nagyobb mennyiségben van ennivaló, mint például szeméttelepek közelében. Hasonlóan a többi csókához és egyéb varjúfélékhez, a havasi csóka is elrejt ennivalót hasadékokban és repedések mélyén, hogy később ezen élelemraktárából tudjon táplálkozni.
E madárfaj mindig csapatokban táplálkozik, melyek nagyobb létszámúak télen, mint nyaranta, és mindig állandó összetételűek. Azokon a helyeken, ahol az élelem forrásai korlátozottak, ott a felnőttek dominálnak a fiatal egyedek felett és a hímek jutnak előbb élelemhez a nőstények előtt. A táplálkozási területek magassága az év folyamán állandóan változik, melyet éghajlati tényezők, valamint a táplálék mennyisége és minősége befolyásol. A költési időszak alatt e madárfaj egyedei inkább a fahatár fölött maradnak, ugyanakkor igénybe veszik azon élelem forrásokat, melyeket a turisták hagytak hátra táborhelyeiken alacsonyabb szinteken, vagy szemétlerakókban.
Az alsóbb részekre való ereszkedés az első havazásokat követően következik be és a hóvastagság növekedésével egyre inkább a völgytalpak felé húzódnak, jóllehet éjszakára visszatérnek fészkeikre. Márciusban és április során a havasi csókák gyakori látogatók a falvakban, vagy a nagyobb hómentes területeken, mielőtt visszatérnének a magasabban fekvő alpesi rétekre. A havasi csókák táplálékszerző körútjai átlagosan 20 kilométert tesznek ki és eközben mintegy 1600 méteres szintkülönbséget érintenek e madarak. Az Alpokban a 3000 méter feletti síelés egyre nagyobb elterjedése miatt vannak olyan egyedek, melyek télire is fenn maradnak nagyobb magasságokban.
Ahol az élőhelyeknek átfedései vannak, ott a havasi csókák gyakran a havasi varjakkal együtt táplálkoznak, bár a két faj között csak korlátozott verseny van az élelemért. Egy olasz tanulmány kimutatta, hogy a havasi varjak téli étrendje főleg a tyúktaréj (Gagea) növénynemzetség hagymáinak föld alóli kiásására és elfogyasztására épül, míg a havasi csókák csipkebogyót és más bogyókat is fogyasztanak. Júniusban a havasi varjak főleg hernyókkal táplálkoznak, míg a havasi csókák a lószúnyogok bábjait is elfogyasztják. Később a nyár folyamán a havasi csókák jelentős mennyiségű szöcskét fogyasztanak, míg a havasi varjak ekkor térnek rá a lószúnyogok bábjaira, valamint egyéb bogarak fogyasztására. A Himalája keleti részén a havasi csókák novemberben megjelennek a borókaerdőkben és a borókák bogyóival táplálkoznak, mellyel eltérnek az ugyanazon vidéken élő és ugyanabban az időszakban mással táplálkozó havasi varjaktól, melyek a falvak körüli teraszos legelőket túrják fel élelem után kutatva. (abstract)
Természetes ellenségei A havasi csókákra vándorsolymok, szirti sasok, és uhuk vadásznak, míg a fiókákat hollók ejtik el. Az a viselkedése, amely szerint több madár csapatokba verődik, vélhetően amiatt alakult ki, mert így jobban képesek megvédeni a tojásokat és a fiókáikat.