A macskabagoly (Strix aluco) a madarak (Aves) osztályának bagolyalakúak (Strigiformes) rendjébe és a bagolyfélék (Strigidae) családjába tartozó faj. Nevét szürkületkor hallható, erőteljes, nyávogásra emlékeztető hangjáról kapta. Alkalmanként előforduló további nevei: fejesbagoly, csikorgó bagoly.
E középméretű bagolyfaj eléggé elterjedt Eurázsia erdeinek legnagyobb részén. A madár testének alsó része világos, sötét csíkokkal, felső része pedig barna vagy szürke. Az elfogadott 11 alfaj között néhányban megvan mindkét színváltozat. Fészkét faodvakba készíti, amelyek a tojásoknak és a fiókáknak védelmet nyújtanak a ragadozókkal szemben. A macskabagoly nem vándorol és igen hevesen védi területét. A fiatalok, miután elhagyják a családi fészket, megfelelő terület keresésére indulnak, melyet életük végéig birtokolnak. Ha ez nem sikerül, akkor éhen halnak.
Ez az éjszakai ragadozó madár elsősorban rágcsálókkal táplálkozik. Általában egy faágon ül, ahonnan áldozatára leselkedik, s miután kiszemelte prédáját, észrevétlenül rászáll. Táplálékát egészben nyeli le. A városokban nagyobb számban fogyaszt madarakat. Látása, az alkalmazkodott hallása és a nesztelen repülése igen nagy segítségére van az éjszakai vadászatban. A macskabagoly a kisebb bagolyfajokat is elkapja, de ő maga is áldozatul eshet a nagyobb ragadozó madaraknak, mint például az uhunak (Bubo bubo) és a héjának (Accipiter gentilis). A vörös róka (Vulpes vulpes) számos fiatal macskabaglyot kap el, mikor azok repülni tanulnak.
Habár sokan úgy gondolják, hogy a bagoly éjjeli látása kitűnő, valójában a recehártyája nem érzékenyebb az emberénél. A macskabaglyot inkább az aszimmetrikusan elhelyezkedő fülei segítik a vadászatban. Mivel éjszaka tevékeny, és nyávogásra emlékeztető hangot ad ki, az emberek a macskabaglyot sokáig társították a balszerencsével és a halállal, ahogy a kuvikot is.
Előfordulása bélyegkép|200px|balra|Az öreg lombhullató erdő a macskabagoly kedvenc élőhelye
A macskabagoly elterjedési területe szaggatottan nyúlik át a mérsékelt övi Eurázsián keresztül, az Egyesült Királyságtól és az Ibériai-félszigettől keletre a Koreai-félszigetig, és délre Iránig és a Himalájáig. A S. a. mauritanica alfaj Északnyugat-Afrikában is megtalálható. Ez a nem vándorló madár hiányzik Írországból, és csak ritka vendég a Baleár- és a Kanári-szigeteken.
A faj a lombhullató és vegyes erdőket kedveli, de néha az öreg fenyves erdőkben is megtalálható, ha könnyen hozzáfér az itatóhelyekhez. A temetők, kertek és parkok lehetőséget adtak a bagolynak, hogy a városokba is terjeszkedjen, így például London belterületébe. Elterjedési területének északi részein a macskabagoly az alföldeket kedveli, de Skóciában 550 méter, az Alpokban 1600 méter, Törökországban 2350 méter, Mianmarban 2800 méter magasságban is fészkel.
A macskabagoly Európában legalább 10 millió négyzetkilométert ural, és egyedszáma körülbelül – lehet. Eddig egészen pontosan még nem mérték fel, hogy állománya csökken-e vagy növekszik, bár az eddigi megfigyelések eredményei pozitívak. A Természetvédelmi Világszövetség nem veszélyeztetettnek minősíti a fajt. Ahhoz, hogy veszélyeztetett legyen, 10 év alatt vagy három generáción belül 30 százalékkal kéne csökkenjen a példányszáma. A faj megnövelte élőhelyének területét Belgiumban, Hollandiában, Norvégiában és Ukrajnában, ahol stabilizálódott az állománya. A többi országban is növekedésnek indult az egyedszám. Populációcsökkenést csak Finnországban, Észtországban, Olaszországban és Albániában észleltek.
Kárpát-medencei előfordulása Egész Magyarország területén előfordul. Becsült állománya 5000–8000 fészkelő pár, növekvő egyedszámmal. Általában középhegységi és ártéri erdőkben fészkel, de még a fővárosban is észleltek fiókákat. Rendszeres fészkelő, nem költöző, állandó madár.
Rendszertani besorolása A macskabagoly tudományos neve Strix aluco (magyarul: „éjjeli bagoly”). A „strix” görög szó és 'baglyot' vagy 'éji lidércet' jelent, az „aluco” olasz szó és 'éjjeli baglyot' jelent. Ezt a bagolyfajt először Carl von Linné írta le 1758-ban, a „Systema Naturae” című könyvében, és már akkor is ez volt a tudományos neve. A macskabagoly a bagolyfélék családján belül az erdőlakó Strix madárnemhez tartozik. A nemen belül a macskabagoly legközelebbi rokonai a sivatagi bagoly (Strix butleri), amelyet korábban az alfajának tekintettek, a nála nagyobb termetű uráli bagoly (Strix uralensis) és az észak-amerikai szalagos bagoly (Strix varia). A korai- és közép-pleisztocénban élt Strix intermediát egyesek a macskabagoly alfajának tartják, de valószínűbb, hogy inkább az őse.
Alfajai bélyegkép|200px|A képen látható példány valószínűleg a nyugati Strix aluco sylvatica alfajhoz tartozik
A macskabagoly alfajait nehéz megkülönböztetni egymástól. Az alfajok kialakulása ma is folyik. A kialakulást szabályozó tényezők: a hőmérséklet, az élőhely, tollazatának színváltozata, az elérhető zsákmányállatok mérete. A természettudósok 10–15 alfajt tartanak számon.
észak-európai macskabagoly (Strix aluco aluco) – Észak- és Közép-Európa Skandináviától a Földközi- és Fekete-tengerig (Linnaeus, 1758) nyugat-európai macskabagoly (Strix aluco sylvatica) – Nyugat-Európa és az Egyesült Királyság (Shaw, 1809) mór macskabagoly (Strix aluco mauritanica) – Marokkó, Algéria, Mauritánia és Tunézia (Witherby, 1905) szibériai macskabagoly (Strix aluco siberiae) – Közép-Oroszország az Urál hegységtől Nyugat-Szibériáig (Dementiev, 1933) iráni macskabagoly (Strix aluco sanctinicolai) – Nyugat-Irán és Északkelet-Irak (Zarudny, 1905) türkmén macskabagoly (Strix aluco harmsi) – Türkmenisztán (Zarudny, 1911) pakisztáni macskabagoly (Strix aluco biddulphi) – Pakisztán és India északnyugati része (Scully, 1881) bengál macskabagoly (Strix aluco nivicola) – Banglades, Nepál, Délkelet-Kína, Észak-Mianmar és Thaiföld (Blyth, 1845) tajvani macskabagoly (Strix aluco yamadae) – Tajvan (Yamashina, 1936) kínai macskabagoly (Strix aluco ma) – Északkelet-Kína és Korea (H. L. Clark, 1907) Strix aluco willkonskii – Palesztinától Észak-Iránig és a Kaukázusig (Menzbier, 1896)
A 10 elismert alfaj mellett egyes szakértők a következő alfajokat is számontartják: Strix aluco obrieni Koelz, 1954, Strix aluco obscurata Stegmann, 1926 és Strix aluco volhyniae Dunajewski, 1948 (a legutóbbi lehet, hogy a Strix aluco aluco szinonimája).
A bengál macskabagoly (Strix aluco nivicola) alfajt pedig faji rangra emelik, Strix nivicolum néven.
Rokon fajok Európában az uráli bagoly (Strix uralensis) és a szakállas bagoly (Strix nebulosa) a közelebbi rokonai. Mindkettő nagyobb nála.
Megjelenése bélyegkép|jobbra|200px|Macskabagoly (Strix aluco aluco)
A macskabagoly tömzsi testfelépítésű, középméretű bagolyfaj, amelynek hosszúsága 37–39 centiméter, szárnyfesztávolsága 81–96 centiméter, a testtömege pedig 360–650 gramm. A tojó nagyobb, mint a hím. Nagy, kerek fejéről hiányzanak a tollfülek, a pofalemez, amely körülveszi a sötétbarna szemeket, nagyjából lapos és egyenes. Az alfajok két színkategóriába sorolhatók, az egyiknek a felső része vörösesbarna, míg a másiknak szürkés, de átmeneti változatok is találhatók. Mindkét színváltozat esetében testének alsó része fehéres barna, csíkokkal vagy sávokkal. A fajra a nemi kétalakúság jellemző. A tojó sokkal nagyobb a hímnél, körülbelül 5 százalékkal hosszabb és több, mint 25 százalékkal nehezebb.
Habár Európa legnagyobb részén mind a két színváltozat megtalálható, a nyugati, nedvesebb területeken a barna színűek vannak többségben, míg kelet felé haladva egyre több szürke színű macskabagoly él. A legészakibb területein halványszürke. A szibériai és a közép-ázsiai alfajok tollazata szürke és fehér. Az észak-afrikai alfajok sötét szürkésbarnák, míg Dél- és Kelet-Ázsiában a macskabaglyok alsó része keresztsávos és nem csíkos, és finom vonal keretezi a pofájukat. A szibériai és skandináviai alfajok 12 százalékkal nagyobbak és 40 százalékkal nehezebbek, mint a nyugat-európai alfajok, és 13 százalékkal hosszabb a szárnyuk, mint az utóbbiaknak. Ez a tény alátámasztja Bergmann törvényét, miszerint az északi formáknak nagyobbak kell lenniük a déli formáknál.
Finnországban és Olaszországban genetikai vizsgálatokat végeztek el a macskabaglyokon, és megállapították, hogy a szürke színűek jobban szaporodnak, jobb a betegségekkel szembeni ellenálló képességük és kevesebb élősködőjük van, mint a barna színű változatoknak. Korábban arra gondoltak, hogy idővel a barna színváltozat ki fog pusztulni, de ez mégsem fog bekövetkezni, mert a madarak nem válogatósak a párkeresés idején, vagyis nekik mindegy, hogy szürke vagy barna párjuk lesz-e. Így a barna színváltozat nincs a „kihalás szélén”. A színváltozatok elterjedése az élőhelyektől is függ. Az Olaszországban végzett megfigyelések azt mutatták, hogy a barna színű macskabaglyok az erdős területeket választják élőhelyül, míg Finnországban, vagyis a hidegebb éghajlaton, Gloger törvénye szerint, a világosabb madarak a gyakoribbak.
A macskabagoly röptére a hosszú siklórepülés jellemző, kevés szárnycsapással. Az összes eurázsiai bagolyfaj közül a macskabagoly ver a legkevesebbet a szárnyával, és repül a legmagasabban. Szárnya kerek és széles. Röpte nehézkes és lassú. Mint a többi bagolyfajé is, röpte nesztelen, mivel tollazata puha és dús. Mérete, tömzsi alakja és széles szárnyai különböztetik meg az elterjedési területén lévő többi bagolyfajtól. A szakállas bagoly (Strix nebulosa), az uhu (Bubo bubo) és az uráli bagoly (Strix uralensis) hasonló testfelépítésűek, de sokkal nagyobbak.
A macskabagoly érzékszervei bélyegkép|200px|balra|A macskabagoly retináján egyetlen látógödör van alapján bélyegkép|200px|jobbra|Látómezeje a galambéval összehasonlítva
A bagoly szemei mindig előre néznek, a két szem látóterülete 50–70 százalékban átfedi egymást, így igen jó binokuláris látása van; összehasonlításként, a nappali életmódot folytató ragadozómadarak két szemének látómezeje csak 30–50 százalékban fedi át egymást. A macskabagoly retinája körülbelül fényérzékelő pálcikát tartalmaz 1 négyzetmilliméternyi területen. Korábban azt hitték, hogy az infravörös tartományt is érzékeli, de mára már ezt a feltevést elvetették. Még mindig úgy tartják, hogy gyenge fényben a látása tízszer vagy akár százszor is élesebb, mint az emberé. Bármi is a valóság, az eddig elvégzett kísérletek bizonytalan eredményeket adtak. A macskabagoly látása csak kicsivel élesebb, mint az ember látása; az élesebb látást inkább a szem összetevői, és nem a retinán található pálcikák mennyisége határozza meg, s úgy az ember, mint a macskabagoly elérték a retinán található pálcikák számának maximumát. A szárazföldi gerinceseknek nem lehet ennél nagyobb számú fényérzékelő pálcikája.
A macskabagoly éjszakai látáshoz való alkalmazkodásának eredménye nagyméretű, cső formájú szeme, a retinán sűrűn egymás mellé helyezett nagy számú pálcika, és a csapok hiánya (a pálcikák fényérzékenysége nagyobb). A Harder-féle mirigy által termelt olajcseppek száma alacsony, mivel ezek is a fényintenzitást csökkentenék. A nappali ragadozómadaraktól eltérően a baglyoknak egyetlen látógödrük van, ami gyengén fejlett, kivéve a nappal vadászó fajokat, mint a réti fülesbagoly.
Az éles hallás létfontosságú egy éjszakai ragadozónál. Más baglyokhoz hasonlóan a macskabaglyok két fülnyílása is eltér egymástól strukturálisan, és aszimmetrikus elhelyezkedésük segíti az állatot a direkcionális hallásban. A koponya egy járata összeköti a dobhártyákat, és az az apró eltérés, ahogy a hang különböző időben éri el a bagoly füleit, lehetővé teszi a hangforrás pontos meghatározását. A bal fülnyílás a jobb oldalinál kissé magasabban található, és lefelé mutat, így érzékenyebb az alulról jövő zajokra. Mindkét fülnyílást mozgékony bőrredő által megtámasztott, szőrre emlékeztető, specializált tollak borítják, melyek átengedik a hanghullámokat.
left|thumb| left|thumb|