350px|jobbra|keretnélküli Lettország történelme mintegy 11 ezer éve kezdődött, amikor a jégkorszak gleccserei visszahúzódtak Észak-Európáról. A balti népek ősei az i. e. 2. évezredben érkeztek a térségbe. Időszámításunk első századaiban négy nagyobb törzsi terület jött létre a mai Lettország területén. Az ország legnagyobb folyója, a Daugava fontos kereskedelmi útvonalat tett lehetővé a Balti-tengertől a Dnyeper és a Fekete-tenger felé, amelyet előbb a vikingek, majd a német kereskedők már a kora középkor óta használtak.
A térség pogány törzsei sokáig ellenálltak a térítési próbálkozásoknak, így a 12. század végén megindult ellenük a livóniai keresztes háború. A lett fővárost, Rigát 1201-ben alapították a németek a Daugava torkolatánál és hamarosan nagy stratégiai jelentőségre tett szert a Livóniai Kardtestvérek hódításaiban. Az általuk megszerzett földek az egyház irányítása alá kerültek (ez volt a Terra Mariana, "Szűz Mária földje"), vagy a lovagrend vagy a rigai püspök uralkodott felettük.
A 16. századra a németek által irányított egyházi államot egyre inkább fenyegették a határainál terjeszkedő regionális nagyhatalmak, a Teuton Lovagrend, a Lengyel-Litván Unió, Svédország, majd Oroszország. A lengyel és svéd uralom után 1710-ben az Orosz Birodalom foglalta el Rigát az északi háborúban. Az orosz uralom alatt a 19. században felszámolták a jobbágyrendszert és jelentős ipari kapacitást építettek ki; a század végére Lettország volt a birodalom egyik legfejlettebb régiója. A növekvő szociális és nacionalista törekvések miatt a lettek nagy szerepet játszottak az 1905-ös oroszországi forradalomban, majd az 1917-es bolsevik hatalomátvételben is.
Az első világháborút követően az orosz és német birodalmak összeomlásával a balti államoknak – így Lettországnak is – sikerült kivívniuk a függetlenségüket. A nemzetközi közösség által 1921-ben elismert Lettország gyors gazdasági fejlődésnek indult, ám az 1929-es gazdasági világválság súlyosan érintette és ennek hatására – valamint a politikai instabilitás miatt – 1934 májusában Kārlis Ulmanis miniszterelnök tekintélyelvű diktatúrát vezetett be. A Molotov–Ribbentrop-paktum megkötése után a Szovjetunió ultimátumot adott Lettországnak, majd 1940 júniusában annektálta a köztársaságot. 1941 júniusában a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót és egészen 1944-ig megszállás alatt tartotta Lettországot.
A második világháború után a Lett SZSZK-ban politikai tisztogatásokra került sor, amelynek több mint 100 ezren estek áldozatul. Bevezették a kolhozrendszert és erőteljes iparosításra került sor, amelyhez Oroszországból és más szovjet tagköztársaságokból hoztak munkásokat. Emiatt a lettek kis híján kisebbségbe kerültek a hazájukban, számarányuk 1989-re 52%-ra csökkent. Az 1980-as években Mihail Gorbacsov reformjainak hatására újjáéledtek a függetlenségpárti mozgalmak és a Szovjetunió szétesésének során 1991 augusztusában ismét létrejött a független Lettország. Az állam ezt követően az ENSZ, majd 2004-ben a NATO és az Európai Unió tagjává vált.
Őstörténet
A mai Lettország területén a jégkorszak 14-12 ezer éve ért véget. Nem sokkal ezt követően, 11-12 ezer éve érkeztek meg az első vadászok, akik a rénszarvasok csordáit követték a folyók mentén és a Balti-jégtó partján, amely ekkor még jóval keletebbre húzódott, mint a mai tengerpart. A legkorábbi ismert kőszerszámokat Salaspils mellett találták; ezek őskőkoriak (kb. 12 ezer évesek) és a swideri kultúra készítette őket.
A középső kőkorszakban (i. e. 9000–5400) a vadászok-gyűjtögetők állandó településeket létesítettek. Táboraikat folyók és tavak mellett állították fel, például a Lubāns tó környékén 25 ilyen telepet tártak fel. Lakóik a kundai kultúrához tartoztak, szerszámaikat és fegyvereiket kőből, agancsból, csontból, fából készítették.
Az újkőkor (i. e. 5000–1800) A neolitikus kor beköszöntével (i. e. 5400–4100) megkezdődött a cserépedények készítése, az állattartás és a növénytermesztés.
A középső neolitikum során (i. e. 4100–2900) ebben a régióban alakult ki a narvai kultúra. Ekkor balti finnek éltek itt, a mai észtekkel és finnekkel rokon lívek előfutárai. A narvai a nagyobb területen elterjedt fésűdíszes kultúrának volt a része.
Az újkőkor végén (2900–1800 BC) a zsinegdíszes kultúrához tartozó baltiak telepedtek meg a mai Lettország területén. A mai lettek az ő leszármazottaik.Data: 3000 BC to 1500 BC – The Ethnohistory Project
Vaskor (i. e. 500–i. sz. 1200)
A kora vaskortól (i. e. 500-i. sz 1.) elterjedtek a vasból készült szerszámok, és a hatékonyabb eszközökkel nagyobb termést tudtak elérni a mezőgazdaságban. A bronz (amelyből főleg dísztárgyakat készítettek) Lettországba külső kereskedelem révén került be, mert a régió szűkölködik mind réz-, mind ónércben.
A középső vaskorban (i. sz 400–800) megkezdődött a balti és finn törzsek nagyobb szövetségekbe való tömörülése, a nagyobb területeket elfoglaló népek kialakulása. Létrejöttek a balti kurok, zemgalok, latgalok és szélek, valamint a finn lívek, észtek, vendek. A középkor elején Lettország fontos kereskedelmi útvonalak metszéspontjában feküdt. A vikingek a Daugava folyón felhajózva haladtak tovább Kijev, onnan pedig Konstantinápoly felé. Ezenkívül itt, a Balti-tenger partján voltak a borostyán legfontosabb lelőhelyei. A balti borostyán Görögországba és a Római Birodalomba is eljutott, sokhelyütt az aranynál is értékesebbnek tartották. Az északot déllel összekötő borostyánút nem csak a féldrágakő, hanem más áruk, technológiák, eszmék is eljutottak egyik néptől a másikig.
650 körül a mai Grobiņa mellett a Vendel-korból származó skandinávok (valószínűleg gotlandiak) telepedtek meg a lett tengerparton és kb. 850-ig fennálló néhány száz fős települést hoztak létre. A baltiak sokrétű kapcsolatban álltak a skandinávokkal, a kurok pl. ekkoriban adót fizettek a svédországi királyoknak.
A vaskor végén (800–1200) elterjedt a háromnyomásos gazdálkodás, a rozstermesztés; a fazekaskorong és a fejlettebb fémfeldolgozási technikák jobb minőségű eszközök készítését tették lehetővé. A kereskedelemmel arab, nyugat-európai, angolszász pénzérmék kerültek Lettországba. A törzsek közötti háborúskodást és a külső fosztogatók jelenlétét jelzi a számos, fatörzsekből épített erődítmény.Vēlais dzelzs laikmets
Korai államalakulatok
A 10. században a balti törzsek kezdetleges államokat kezdtek létrehozni. A mai Lettország és Észak-Litvánia területén helyi törzsi kultúrák formálódtak: a kurok, latgalok, szélek, zengalok, valamint a finnugor lívek. Közülük a latgaloké volt a legkiterjedtebb és társadalmi-politikai szempontból a legfejlettebb is. Legnagyobb fejedelemségüket, Jerszikát a Rurikovics-házból való latgal-polacki ortodox keresztény fejedelmek irányították. Utolsó uralkodóját Livóniai Henrik krónikája szerint Visvaldisnak (Vissewalde, rex de Gercike) hívták. Ő 1211-ben felosztotta országát, melynek egyik részét Lettiának (terra, quae Lettia dicitur) hívták; feltehetően ez Lettország nevének első írásbeli megjelenítése.
Eközben a tengerpart mentén élő kurok a halászat és mezőgazdaság mellett kalózkodással, fosztogatással igyekeztek gazdagságot szerezni. A Balti-tenger nyugati partjain őket nevezték a "balti vikingeknek". A szélek és zemgalok (a későbbi felföldi Aukštaitija-beliek és zsemajtok közeli rokonai) mezőgazdaságból éltek. Az olyan vezetőikkel, mint Viestards ők álltak legtovább ellen a német befolyásnak. A lívek (róluk kapta a régió a Livónia nevet) a Rigai-öböl környékén halásztak és kereskedtek. Becslések szerint a 12. század végén – a német hódítás kezdete előtt – mintegy 135 ezer balti és 20 ezer lív élhetett Lettországban.
A német korszak (1184–1561) A 12. század végére Lettországot egyre gyakrabban látogatták nyugat-európai kereskedők, akik a Daugaván felhajózva akartak elérni a Kijevi Ruszba. Jelentős részük német volt és a kereskedőkkel papok is érkeztek, akik megkezdték a pogány baltiak és finnek keresztény hitre térítését.
Az 1180-as évek elején Segebergi Meinhard próbálta téríteni a Daugava környékén lakó líveket, akik azonban nem akartak felhagyni pogány szokásaikkal. Ezért aztán III. Celesztin pápa 1195-ben meghirdette a livóniai keresztes hadjáratot, hogy erővel tegyék kereszténnyé őket. Meinhardot Hannoveri Berthold követte, akit a lívek a mai Riga közelében 1198-ban megöltek.
Berthold utóda, Albert rigai püspök majd 30 éven keresztül hajtotta uralma alá a helyi törzsfőket és megalapozta azt a német hegemóniát, amely egészen a függetlenség 20. századi kivívásáig kitartott. Tevékenysége Livóniai Henrik krónikájában olvasható. Bár Riga helyén az ősidők óta állt egy kereskedőállomás, a város megalapítását Albertnek tulajdonítják, aki 1201-ben itt állította fel székhelyét. Rigából fokozatosan a Balti-tenger déli partvidékének legnagyobb városa lett.
A pogányok elleni harc céljaira 1202-ben megalakult a Livóniai Kardtestvérek egyházi lovagrendje. 1207-re uralmuk alá hajtották a líveket, 1214-re pedig a latgalokat is. 1207-ben az addig meghódított területeken megalapították Terra Mariana (Mária országa) államát, amely eleinte a Német-római Birodalom hercegsége volt, 1215-ben pedig közvetlenül a pápa felügyelete alá került.
Az 1236-os saulei csatában a Kardtestvérek súlyos vereséget szenvedtek a baltiaktól, elesett a nagymester és lovagjaik megtizedelődtek. Ezért kérték összevonásukat a Teuton Lovagrenddel, amelynek Livóniai Rend néven egyik ágazatává váltak. Az északi Livóniát és a teutonok déli Poroszországát azonban széles, pogány fennhatóság alatti területek választották el. A lovagok egyik fő célkitűzésévé vált összekötni területeiket, ezt azonban az 1260-as katasztrofális durbei csata után fel kellett adniuk.
A 13. század végére a kurokat és a zemgalokat is meghódoltatták; 1290 körül a zemgalok többsége a német fennhatóságú területekről átköltözött Litvániába. A törzsi államok kora lejárt, Lettország közvetlen német uralom alá került.
1282-ben Riga (később pedig Cēsis, Limbaži, Koknese és Valmiera is) bekerült az északnémet kereskedelmi ligába, a Hanza-szövetségbe. A város fontos csomóponttá vált a Kelet-és Nyugat-Európa közötti kereskedelemben, erős kulturális kötelékeket épített ki a Nyugattal.
A rigai püspök és a Livóniai Rend közötti konfliktus 1297-ben belháborúvá fajult, amely egészen 1330-ig tartott.
A helybeliek sokáig megtarthatták szabadságjogaikat, mert túl kevés német volt ahhoz, hogy az adófizetésen, miséken való részvételen, katonáskodáson kívül többre rákényszerítsék őket. Az ún. kur királyok társadalmi csoportja esetében a korábbi törzsi arisztokrácia megtarthatta korábbi privilegizált státuszát, egészen a független Lettország létrejöttéig. A 14. században a parasztok az egyházi tizeden keresztül évi négy nap robottal tartoztak a földesúrnak.
A 15-16. században a lovagrendek és püspökök német vazallusaiból kialakult a földbirtokosok nemesi osztálya. Leszármazottaik idővel hatalmas birtokok fölött rendelkeztek, a középkor végére a kisebbségben lévő balti németekből került ki a politikai és gazdasági hatalmat birtokló uralkodó osztály. Nem csak a vidéki földbirtokok, hanem a városi kereskedelem is az ő kezükben összpontosult. Eközben a lettek jobbágysorba kényszerültek.
A 16. századra a robot heti 4-6 napra nőtt, a különféle adóterhek a jobbágyok jövedelmének negyedét vitték el. A parasztok egyre nagyobb mértékben igyekeztek menekülni ebből a helyzetből, vagy Rigába költöztek (ahol ha sikerült egy évet és egy napot eltölteniük, szabad emberré váltak) vagy kedvezményekkel kecsegtető másik birtokra mentek át. Emiatt 1494-ben megtiltották a költözésüket, gyakorlatilag rabszolgákká téve őket.
A reformációt Luther követője, Andreas Knöpken hozta el Livóniába. A protestantizmus gyorsan terjedt és 1524-ben zavargásokra került sor, ahol katolikus templomokat támadtak meg. A következő évben bevezették a vallásszabadságot. Létrejöttek a protestáns egyházközségek, ahol lett nyelven tartották az istentiszteleteket. A 16. század közepére a lakosság többsége már a reformáció híve volt.