A Kommunista Párt kiáltványa vagy röviden Kommunista kiáltvány (németül Manifest der Kommunistischen Partei) Karl Marx és Friedrich Engels közös munkája, végső megszövegezését tekintve Marx műve, amely 1848. február végén jelent meg névtelenül, a titkos nemzetközi szervezetként működő Kommunisták Szövetsége hivatalos pártprogramjaként. Előzményei közé tartozik Engels két írása, „A kommunista hitvallás tervezete”, illetve „A kommunizmus alapelvei”, melyek a Kommunisták Szövetségének vitaanyagaként születtek meg. A szövetség 1847. november 30-tól december 8-ig ülésező II. kongresszusa megbízta Marxot és Engelst programadó dokumentumának kiáltvány formában való megírásával. Marx halogatta a rá váró végleges formába öntést, és csak a londoni vezetőség erélyes sürgetésére kezdett neki a mű megírásának, amely mindössze körülbelül három hét alatt született meg.
Megjelenése után a kommunisták körein kívül nem váltott ki szinte semmilyen visszhangot, az 1848-as forradalmakra nem volt kimutatható hatással. Felívelő pályafutása az I. Internacionálé és a Párizsi Kommün után kezdődött, s az 1917-es októberi orosz forradalommal vett újabb lendületet. A náci Németország idején betiltották, sőt nyilvánosan elégették. Ismertségének tetőpontját a második világháború után érte el, amikortól a világ sok országában a történelmi műveltség fontos elemének ismerték el, és több országban is kötelező iskolai tananyaggá vált. A 2008-ban kirobbant gazdasági világválság óta újra megnövekedett iránta az érdeklődés, számos új kiadása és fordítása látott napvilágot. Összességében ez a kiáltvány a politikatörténet legnagyobb hatású és legismertebb szövegei közé tartozik és a kapitalizmus fejlődési irányait nagy előrelátással megírt elemző műnek lehet tekinteni.
Keletkezése óta sok tekintetben jelentősen elavult, ami főleg a konkrét történelmi helyzetleírásokra vonatkozik – ezt már annak idején maguk a szerzők is önkritikusan elismerték –, ugyanakkor történetbölcseleti lényege, a kapitalizmus szükségszerű bukásának korszakokon átívelő történelmi előrejelzése, egyre több szerző szerint nehezen kétségbe vonható aktualitással bír, bár van olyan ellenvélemény is ami szerint sajnálatos volt egyáltalán megírni is.
A Kiáltványt tekintik a történelmi materializmus első kiérlelt, rövidsége ellenére teljességre törekvő dokumentumának. Ebben a szerzők az emberiség írott történelmére mint az osztálytársadalmak történetére tekintenek. Nézetük szerint a történelem fő mozgatóereje az ellentétes érdekű társadalmi osztályok közötti kibékíthetetlen harc, az osztályharc. A kapitalizmus jelentősen leegyszerűsíti a társadalom osztályszerkezetét az uralkodó, kizsákmányoló burzsoáziára, illetve az elnyomott, kizsákmányolt proletariátusra. A proletariátus történelmi küldetése, hogy uralkodó osztállyá szervezze magát, eltöröljön minden osztályt, minden kizsákmányolást, s megteremtse az osztályok és kizsákmányolás nélküli, igazi szabadságot megvalósító társadalmat, a kommunizmust. Ennek legfőbb mozzanata a termelőeszközök tőkés magántulajdonának az eltörlése, társadalmi tulajdonba vétele, majd társadalmi működtetése. Ez csak a polgári tulajdonviszonyokba való elkerülhetetlen, zsarnoki beavatkozás útján lehetséges. Marx és Engels számára 1848-ban még elképzelhetetlen volt egy békés politikai forradalom, ezért mint írják: „A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól.”
2013-ban a Kommunista kiáltványt regisztrálták az UNESCO A világ emlékezete programjába a Tőke I. kötetével együtt.
A szerzőkről Ez a kiáltvány Karl Marx és Friedrich Engels közös munkája, ami végső megszövegezését tekintve főleg Marx műve. A gazdag textilgyáros és a szegény középosztálybeli szerzőpáros 1844-ben találkozott Párizsban és életre szóló barátság alakult ki köztük. Engels így emlékezett erre vissza: „Amikor Marxot 1844 nyarán Párizsban meglátogattam, kiderült, hogy az elmélet minden területén tökéletesen egyetértünk, s ekkortól kezdődik közös munkánk.”
Kapcsolatuk egyébként már előtte azzal kezdődött, hogy felfigyeltek egymás megjelentetett munkáira. A szerzőpáros első közösen írott műve: A német ideológia. 1847-ben az Igazak Szövetsége beolvadt a Kommunista Levelező Bizottságba és létrejött a Kommunisták Szövetsége és ennek kiáltványaként készítették el ezt az írást. A szövetség elnöke Marx lett és Engels pedig a párizsi irodát vezette. Az Európán végigsöprő 1848-as forradalmi légkört ki akarták használni mindketten, hogy az a kommunizmus győzelme lehessen, Engels még a Rajna-vidéki felkelésben is részt vett, de ezek a próbálkozások végül sorra elbuktak. Ezután Angliába kellett költözniük. Ott több művet publikáltak, aminek gazdasági alapját Engels jövedelme tette lehetővé. A legnagyobb szabású A tőke melynek csak első kötete látott napvilágot Marx életében, a további köteteket Engels rendezte sajtó alá és publikálta.
Műfaja China Miéville felhívja a figyelmet a mű kiáltvány műfajára. Szerinte a Kommunista kiáltvány a későbbi művészeti kiáltványok archetípusa. Mint írja, „a könyv minden, csak nem megfontoltan, óvatosan lefektetett tudományos tételek sorozata” s inkább retorikának kell tekinteni, mint történelmi állításnak. A szöveg prófétai, költői, melodramatikus és tragikus. Egyetértőleg idézi Julian Hanna véleményét, aki a kiáltványt „varázsigeként ... performatív beszédként/aktusként írja le, amely egy új valóságot próbál életre hívni”. Azt javasolja, hogy a kiáltványt, amely tele van dühvel és szarkazmussal, valamint ellenségei iránti csodálattal, hangosan kell olvasni, hogy kiélvezzük káromlásainak, ismétléseinek költészetét. „Az egyetlen észszerű módja a Kiáltvány – vagy bármi más – olvasásának az, ha olyan rugalmasak vagyunk, mint maga a szöveg. Egyszerre járjunk el megértőn és gyanakvó szigorral, megengedve a szürke területeket, a bizonytalanságokat és a jóhiszemű nézetkülönbségeket. Ami hiba és tévedés van benne, azt annak kell tekinteni, anélkül, hogy ebből azt a következtetést vonnánk le, hogy önmagában véve szükségszerűen végzetesen megsebezné a szöveget.”
A kiáltvány tartalma Az 1840-es években elkezdődött az a gyakorlat, hogy a kommunistákkal lehetett ijesztgetni az elégedetlenkedőket vagy akár a politikai aktorokat tevékenységük bírálataként lekommunistázni. A Kiáltvány célja az volt, hogy “a kommunizmus kísértetéről szóló mesékkel” szemben bemutassa a valós helyzetet. Megjelenése óta mára már bebizonyosodott, hogy a mű legtöbb megállapítását az idő nem igazolta. Mindazonáltal a kapitalizmus lényegére vonatkozó állításai még a jelenkorban is alapvetően helyesnek tekinthetőek. Mára a Kiáltvány politikai értelemben halott, de szelleme újra és újra kísért.
Bevezetés Umberto Eco a Kiáltvány stílusát elemző és méltató írásában a híres kezdőmondatot Ludwig van Beethoven 5. (c-moll) szimfónia nyitányának dobütéseihez hasonlítja:
I. Burzsoák és proletárok A Kommunista kiáltvány első fejezetében a történelmi materializmus legösszefüggőbb, leglényegretörőbb kifejtése található. Marx Hegel idealista dialektikáját és Feuerbach materializmusát egyesítve létrehozta a materialista dialektikát, és azt a történelemre alkalmazva kimutatja az emberi társadalmak fejlődését. Az ősközösség felbomlása utáni társadalmakat osztálytársadalmakként ábrázolja, amelyek fejlődésének legfontosabb szociológiai mozzanata minden korban az ellentétes érdekű osztályok közötti harc:
A továbbiakban egy rövid történeti áttekintés keretében kifejti a burzsoázia kialakulásának folyamatát. A jobbágyi eredetű középkori városok polgárságából „fejlődtek ki a burzsoázia első elemei”. A nagy földrajzi felfedezések, a gyarmatosítás gyors ütemben bővítette a kereskedelmet, létrehozta a világpiacot, melynek óriási szükségletei a termelés és a közlekedés technikai és szervezeti fejlesztését vonta maga után. A gyors ipari és kereskedelmi haladás a burzsoázia fejlődését is jelentette, mely mint feltörekvő osztály egyre inkább háttérbe szorította a középkor felbomló hűbéri osztályait. Ezt a társadalmi fejlődést a politikai haladás kísérte: a burzsoázia elnyomott rendből előbb felfegyverzett, önkormányzati társulás a kommunában, az abszolút monarchiában a nemesség ellensúlya, majd végül a modern képviseleti államban megszerzi a kizárólagos politikai hatalmat. A szerzők ezt a gondolatot a burzsoá állam definíciójával zárják:
A fenti „provokatív” idézetet elemezve Lamb részletesen cáfolta, hogy a Kiáltvány szerzői az uralkodó burzsoáziát egy monolitikus, osztatlan tömbként kezelték volna, s számos példával szemlélteti ennek az ellenkezőjét. Marx és Engels mindazonáltal hangsúlyozza a burzsoázia forradalmi szerepét, a történelmi fejlődésben betöltött haladó jellegét, szembeállítva a prekapitalista uralkodó osztályokkal, melyek a termelési viszonyok változatlan fenntartásában voltak érdekeltek, tehát a burzsoáziával ellentétben konzervatív szerepet játszottak. Az olvasó számára zavarba ejtő az a látszólagos ellentmondás, hogy a kapitalizmus közismerten legnagyobb kritikusai közé tartozó szerzők elismeréssel adóznak a tőkés termelőerők által létrehozott anyagi és társadalmi fejlődésnek, azonban ez is egy bizonyítéka a Kiáltványon végig vonuló dialektikus módszernek, mely érzékelteti a társadalmi fejlődés ellentmondásos jellegét.
A tőkés fejlődés fokozatosan megszüntette a termelési eszközök, a birtok és a népesség szétforgácsoltságát, ami maga után vonta a politikai centralizációt is.
Ám a létrehozott hatalmas termelőerők egyre nagyobb konfliktusba kerülnek a tőkés termelési viszonyokkal, a magántulajdon intézményével. A periodikusan visszatérő kereskedelmi (túltermelési) válságok mutatják meg a legvilágosabban ezt a folyamatot, melyben megsemmisül nemcsak az előállított termékek, hanem a termelőerők nagy tömege is. A burzsoázia új piacok megszerzésével és a régiek hatékonyabb kiaknázásával próbál úrrá lenni a válságokon, de csak még hatalmasabb válságokat készít elő. Ugyanazok az eszközök, melyekkel a feudalizmust legyőzte, most a burzsoázia ellen fordulnak. A tőkés nagyipar megteremtette a modern munkásokat, a proletariátust, amely teljes mértékben a tőke zavartalan működésének függvénye. A proletariátus, mely munkaerejének eladásából él, ki van téve a tőkés piac ingadozásának. Ezért, amikor a periodikusan visszatérő tőkés válság beköszönt, nagy részük elveszti munkáját, s vele megélhetését. A munkás így állandó bizonytalanságban, a munkanélküliség fenyegetettségében él. A gépesítéssel, a munkamegosztással munkája elveszti önálló jellegét, egyhangúvá, kimerítővé válik. A munkás a gép puszta függelékévé válik, leegyszerűsödött munkája egyre kevesebb szakértelmet igényel. Ezzel párhuzamosan munkabére csökken, s tendenciaszerűen az életének fenntartásához szükséges minimális költségekhez közelít. A kizsákmányolás fokozása ezen túlmenően a munkaidő meghosszabbítása, a munkamennyiség növelése és a gépek gyorsabb járatása révén is megvalósul. A munkások kizsákmányolásának vázolása után a proletariátus létszáma növekedésének forrásait veszik számba a szerzők. A társadalom középosztályait alkotó kisiparosok, kiskereskedők, járadékosok, kézművesek deklasszálódnak, vagyis a proletariátusba süllyednek, mert tőkéjük nem elég ahhoz, hogy nagytőkéssé váljanak, illetve a nagytőke konkurenciájával nem tudnak versenyezni, de ehhez járul még az is, hogy szakmai tudásukat az új termelési módszerek fokozatosan elértéktelenítik.