A Yes angol progresszív rockegyüttes, amelyet 1968-ban Londonban alapított Jon Anderson és Chris Squire. A világ legelismertebb progresszív zenekarai között tartják őket számon, a Pink Floyd, az Emerson, Lake & Palmer, a Genesis, valamint a King Crimson mellett. Az együttes a ’70-es években érte el a fénykorát, a Yes Album, a Fragile, a Close to the Edge és a Tales from Topographic Oceans című alkotásaival. Világszerte több mint 50 millió albumot adtak el, ebből 13,5 milliót az Egyesült Államokban. Zenéjüket hosszú, aprólékosan kidolgozott, nagy ívű alkotások jellemzik, amelyek komoly hangszeres tudást igényelnek az előadóktól. Egyik leghíresebb számuk, a Roundabout irányította a figyelmet a progresszív zenei stílusra. Az együttes negyven éve létezik, koncertezik, pedig a tagok már mind 60 fölött járnak.
A név és a logó eredete
A megfelelő nevet keresve Peter Banks javasolta, hogy hívják az együttest Yes-nek (magyar jelentése: igen), ami rövid, de pozitív szó. A többi tag úgy gondolta, hogy jó lesz átmeneti megoldásnak, de később véglegesült, s az azóta eltelt idő alatt is megtartották az elnevezést.
A Yes klasszikus logóját Roger Dean tervezte. 1972-ben került először borítóra (Close to the Edge), azóta kevés kivétellel (90125, Big Generator, Talk, The Ladder) minden stúdiólemezen ez az embléma volt látható. 1992-ben napvilágot látott egy alternatív változat is, ami a The Ladder mellett több koncertfelvétel és válogatás címlapját is díszítette.
Klasszikus felállás
Jon Anderson (1944. október 25. –) a Yes egyik alapító tagja, aki egyedül a Drama című albumon nem szerepelt. Énekesként több szólólemezt adott ki, játszott Vangelis mellett. Közreműködött King Crimson-, Mike Oldfield- és Tangerine Dream-albumokon is.
Chris Squire (1948. március 14. – 2015. június 27.) az együttes másik alapítója. A basszusgitáros szólóban is működött, s azon kívül tagja volt az XYZ, a Cinema és a Conspiracy formációknak is. Távolléte idején nem lehetett Yes-nek nevezni az együttest, így minden stúdiólemezen szerepelt.
Steve Howe (1947. április 8. –) 1970-ben lett a zenekar tagja, s azóta kisebb-nagyobb kihagyásokkal ő a gitáros. Összesen 17 szólólemezt adott ki,Steve Howe profilja a Progarchives.com-on tagja az Asiának, valamint ő játszotta a gitárszólót a Queen Innuendo című számában is. 1986-ban Steve Hackett-tel megalapította a GTR-t, amelynek egyetlen albuma aranylemez lett.Steve Hackett biográfiája
Alan White (1949. június 14. – 2022. május 26.) elsőként a Yessongs majd a Tales from Topographic Oceans című albumon mutatkozott be Yes-tagként. Játszott John Lennon, George Harrison, Joe Cocker és Ginger Baker oldalán is, valamint szerepelt a The Ventures, a Cinema, az XYZ, s a Circa: együttesekben.DrummerWorld: Alan White profilja
Rick Wakeman (1949. május 18. –) 1971-ben lépett be az együttesbe. Szólókarrierje a Yes-szel párhuzamosan haladt, minden idők egyik legtermékenyebb előadójaként több száz lemezt készített különféle stílusokban.
Története Korai évek (1968–1970)
Chris Squire a The Syn formációjából indult el. Miután onnan kilépett, egy évet arra szánt, hogy zenei tudásának fejlesztésével foglalkozzon – amiben erős hatással volt rá a The Who basszusgitárosa, John Entwistle – majd megalapított zenekarát, a Mabel Greer’s Toyshopot, ami csupán hat hónapig működött Clive Bailey és Tub Thumper kilépése miatt; csak a gitáros Peter Banks maradt mellette. Ezután Squire új társak keresésével töltötte az idejét, aminek hamar meglett az eredménye, hisz rátalált Jon Andersonra, akivel egy londoni klubban megalapította a Yes-t, majd további zenészeket toborzott az együttesbe.
Nemsokára kiegészültek egy dobossal és egy billentyűssel: Bill Bruford hirdetés útján csatlakozott a zenekarhoz, míg Tony Kaye már sok csalódást megélve lépett be a zenekarba.
Első koncertjük az East Mersey Youth Camp-ben volt 1968. augusztus 4-én, ám első komolyabb fellépésüket a The Marquee klubban adták (mivel aznap elmaradt egy Sly and the Family Stone-előadás). A Cream búcsúkoncertjén előzenekarként léptek fel a Royal Albert Hallban, ahová nemsokára újra visszatértek, de már Janis Joplin oldalán.
1969 júliusában aztán megjelent az első stúdiólemezük Yes címmel, amelynek zenéjére a pszichedelikus rock, a komolyzene, valamint a folk volt számottevő hatással. Az együttes optimista, enyhén futurisztikus világnézetét dallamos, virtuóz zene közvetítette a közönség felé. Több más előadótól származó dalt dolgoztak fel rajta, mint például az I See Yout a The Byrdstől (a jazzes átírásban Squire és Bruford megmutathatta virtuozitását) és az Every Little Thing-et a Beatlestől. A Survival ügyes dalszerkezetével és a vokális harmóniákkal hívta fel magára a figyelmet. Az album kedvező kritikát kapott a Rolling Stone magazin szakírójától, Lester Bangs-től, aki az együttest ígéretesnek találta, az albumról pedig így írt: tanúbizonyságot tesz „a stílushoz, ízhez és finomsághoz való érzékről”.
1970 februárjában ismét a Royal Albert Hallban léptek fel, ezúttal a Nice oldalán, majd ez év júniusában megjelent az újabb stúdióalbumuk (Time and a Word), amelyen 30 tagú szimfonikus zenekar kísérte a zenészeket. Az albumon a sikeres címadó dal mellett megtalálható Ritchie Haven No Opportunity Necessary, No Experience Needed és Stephen Stills Everydays című szerzeménye. Az első szám eredetileg a Buffalo Springfield zenekar, míg a második a The Big Country című film egyik dala lett volna.
Még a lemez megjelenése előtt kilépett a zenekarból Peter Banks, akinek a helyére Steve Howe (ex-Tomorrow) érkezett. Vele új korszak nyílt a Yes történetében.
A Yes fénykora (1971–1976)
balra|bélyegkép|200px|Jon Anderson Az 1970-es évek felvételein már a kiforrott Yes-hangzás hallható. Ezeket az albumokat és dalaikat komplex, klasszikus hatású hangszerelés, szokatlan ütemmutatók, virtuóz zeneiség, drámai dinamikai és metrikus váltások és tudatfolyam-szerű szövegek jellemzik. Legtöbb számuk túlmutat a három perces popdalokon, nem ritka köztük a többtételes, akár 20 perces, monumentális zenemű. A vokális részek hangszeres közjátékokkal, frenetikus örömzenéléssel, hosszúra nyújtott gitár-, billentyű- és basszusgitár-improvizációkkal változnak. A Yes-hangzás fontos elemei Jon Anderson egyedien magas, kristálytiszta hangja, a háttérvokálok harmonizálása, Rick Wakeman (később Patrick Moraz) és Steve Howe billentyű- és gitárszólói, Bill Bruford (és később Alan White) poliritmikus dobjátéka és Chris Squire dallamos, csapongó basszusgitárjátéka, amit saját, RM1999 típusú Rickenbacker basszusgitárjával ért el.
Ő volt az egyik első rock-basszusgitáros, aki sikeresen adaptálta hangszerére az elektromos gitár effektjeit, mint a tremolót vagy a wah-wah pedált. A Squire/Bruford illetve Squire/White fémjelezte ritmusszekció a kor legjobbjai közé tartozott.
A korszak első stúdióalbuma az 1971-es a kritikusok által üdvözölt The Yes Album volt, ami már kizárólag saját szerzeményű dalokat tartalmazott. Ez volt az első lemez, ahol a produceri és hangmérnöki munkát az a (később többszörös Melody Maker-díjas) Eddie Offord látta el, akinek szakértelme fontos kulcs volt a Yes-hangzás megteremtésében. Az album dalai közül sok vált a rajongók és a klasszikus rock-rádiók kedvenceivé, például az I've Seen All Good People és a Starship Trooper. Az albumbemutató koncertturné amerikai állomásain mellettük játszott az Iron Butterfly San Diego-i pszichedelikus rock-együttes.
Ugyanebben az évben, már a Fragile készítése közben az eredeti billentyűs, Tony Kaye elhagyta a Yest, és bár egyes források kirúgásról beszéltek, mások azt terjesztették, hogy önként távozott, de a tipikus álláspont szerint „meg kellett hozni” a döntést távozásáról, mert vonakodott szintetizátorokat és egyéb modern technológiákat használni, önmagát szimplán orgonistának tekintette. Nem sokkal később saját együttest alapított Badger néven. Bár tehetséges orgonista volt, és emlékezetes dalokon (Everydays, Yours Is No Disgrace) működött közre Hammond-orgonájával, játéka nem illett Howe improvizációihoz. Helyét a klasszikus zenei képzettségű Rick Wakeman vette át, aki éppen kilépett a The Strawbs-ból, és már jelentős zenésznek számított, aki egyebek mellett David Bowie és Lou Reed mellett is játszott. Wakeman egy magasabb szintű, virtuózabb billentyűhangzást hozott, és olyan improvizációs készségekkel bírt, mint Howe gitáron. Emellett modernebb hangszereket is szívesen használt, mint a Kaye által elvetett mellotront és a Minimoog-szintetizátort.
Peter Banks exgitáros új együttest alakított Flash néven, ahol egy lemez erejére Kaye is vendégszerepelt. A Flasht megvádolták azzal, hogy ellopja a Yes zenéjét.
Az új felállás (Anderson, Bruford, Howe, Squire, Wakeman) első felvétele Paul Simon America című dalának egy interpretációja, ami eredetileg az Atlantic Records 25 éves fennállása okán kiadott The Age of Atlantic válogatáslemezre készült, de a későbbiekben több Yes-válogatásra és -koncertlemezre is felkerült (például Yessongs, Keys to Ascension. Érdekesség, hogy a szám kiváló orgonarészleteit Bruford játszotta fel.
jobbra|bélyegkép|200px|Chris Squire'71 novemberében adták ki negyedik nagylemezüket, a Fragile-t, ami két „elsőséggel” büszkélkedhet: a Yes első albuma, mely Top10-be került a tengerentúlon, és ő jelentette a Roger Deannel való hosszú együttműködés kezdetét (ő tervezte a Yes legtöbb borítóját és az együttes logóját is). Legismertebb száma, a Roundabout, az együttes történetének (az I've Seen All Good People mellett) talán leginkább sikeres dala, kislemezen is kiadták közel 9 perces hossza ellenére, B-oldalán a Long Distance Runarounddal.Roundabout/Long Distance Runaround kislemez További jelentős dalok róla a South Side of the Sky és a Heart of Sunrise. 1972-ben érkezett a Close to the Edge, ami a progresszív rock történetének sokak szerint legjobb alkotása. Bár mindössze három szám van az albumon, megjelenik rajta az első igazán nagy lélegzetvételű Yes-szám, a Close to the Edge, s a másik kettő (And You and I, Siberian Khatru) is 10-10 perc hosszú. Elődjéhez hasonlóan a lemezeladási listák első 10 helyezettje közt találta magát. Ez volt a Yes történetének legsikeresebb időszaka, mind kritikailag, mind népszerűségileg, az egész világon elismertté tették őket az albumok. Dicsérték őket a koncertjeiken használt fény- és hangtechnikai megoldásokért, az egyik legnépszerűbb koncertegyüttessé váltak.
Még az album kiadása előtt bejelentette távozását Bruford, aki úgy vélte, ennél magasabb szintet már nem érhetnek el, és a King Crimsonba ment. A korábbi Plastic Ono Band-tag Alan White lett az új dobos, akinek játéka sokkal rockosabb, mint az inkább dzsesszen felnőtt Brufordé. White 1972 szeptemberében csatlakozott az együtteshez. A következő év elejéig tartó világkörüli turné anyagából vágták össze az első koncertalbum, a triplalemezes Yessongs anyagát. A számok nagy részén már White dobol, de a Perpetual Change még Bruford dobszólójával készült, és Squire szólószámában (The Fish) is ő játszik.
balra|bélyegkép|200px|Steve Howe White három nap alatt tanulta meg a teljes repertoár nagyon nehéz dobszólamait, mielőtt bemutatkozott volna a turnén. (A dobos Anderson és Offord barátja volt, és egyszer már találkozott a többiekkel, még Bruford távozását megelőzően. Miután három hónapig „próbálgatták egymást” a többi taggal, Sqiure megfenyegette, hogy kidobja az ablakon, ha nem csatlakozik.) White azóta több mint 30 éve játszik a Yesben, ez idő alatt nagy hírnevet szerzett magának együttműködő és gyakorlatias hozzáállásával.