bélyegkép|jobbra|200px|Rétisas (Haliaeetus albicilla), a fehérfejű rétisas legközelebbi rokona
A fehérfejű rétisas (Haliaeetus leucocephalus) a madarak (Aves) osztályának vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, ezen belül a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó faj.
Ez a ragadozó madár az észak-amerikai kontinens egyik legismertebb madara, az Amerikai Egyesült Államok nemzeti szimbóluma, az ország címerében is szerepel. Ennek a Haliaeetus-fajnak két alfaja van; a rétisassal (Haliaeetus albicilla) fajkomplexumot alkot, vagyis külső vizsgálat alapján nem, vagy alig különböztethetők meg egymástól, azonban nem képesek szaporodni egymással, és a genetikai összehasonlításuk szerint külön fajoknak tekintendők. Előfordulási területe magába foglalja Kanadát és Alaszkát, valamint az Amerikai Egyesült Államok kontinentális területének a legnagyobb részét és Észak-Mexikót. Azokat az élőhelyeket kedveli, ahol nagy, táplálékkal teli nyílt vizek és hatalmas, öreg fák találhatók, melyeken nyugodtan fészkelhet.
Legfőbb tápláléka a hal, azonban sok más egyebet is zsákmányol. Vadászat közben „rázuhan” az áldozatra, és karmaival elkapja zsákmányát. Az ivarérettséget 4–5 éves korában éri el. Az észak-amerikai madarak között a fehérfejű rétisas készíti a legnagyobb fészket. A fészek 2 méter széles, 4 méter mély és akár 1 tonnás is lehet.
A felnőtt példány általában barna tollazatú, fehér fejjel és farokkal. A nemek egyforma színűek, de a tojók nagyobbak, mint a hímek. Csőre nagy és kampós végű. A fiatal példány tollazatának színezete teljesen barna. A sas angol megnevezése „Bald Eagle”, amely kopasz sast jelent; korábban a „bald” szó fehérfejet is jelentett, tehát manapság fehérfejű a jelentése.
A fehérfejű rétisas a 20. század utolsó évtizedeiben az USA legnagyobb részén kihalófélben volt, bár Alaszkában és Kanadában állományai igen jól álltak. Manapság e ragadozó madár állományai, mivel az 1960-as, 1970-es évek óta szigorú törvények védik, mindenütt jó helyzetben vannak, ennek következtében 1995. július 12-én az USA szövetségi kormánya levette címermadarát a végveszélyben levő állatok listájáról, és áthelyezte a veszélyeztetett állatok listájára. 2007. június 28-án, az USA szövetségi kormányát követve, az úgynevezett alsó 48 állam is levetette a sast a végveszélyben levő állatok listájáról.
Rendszertani besorolása A fehérfejű rétisas az elsők között volt, amelyeket Carl von Linné leírt és tudományosan megnevezett a Systema Naturae című művében a 18. század második felében. Linné először a Falco leucocephalus nevet adta a madárnak.
A sas generikus neve az ógörög haliaetos szóból származik, amelyből újlatinos átírás után Haliaeetus (jelentése ’tengeri sas’) lett. Az összes nembéli fajnak a feje és a farka világosabb, mint a test többi része, emiatt angolul a csoportot „tarka sasok”-nak is nevezik.
A ragadozó madár tudományos neve a görög nyelvből származik. A „hali” só; az „aeetus” sas; a „leuco” fehér és a „cephalis” fej jelentéssel bír; tehát a „Haliaeetus leucocephalus” valójában fehérfejű sósast jelent.
Más fordítás szerint a görög „halos” szó tengert jelent, az „aetos” sast, a „leukos” fehéret és a „kephalus” pedig fejet; tehát e ragadozó madár tudományos neve nem egyéb, mint: fehérfejű tengeri sas.
Alfajai A fehérfejű rétisasnak két elismert alfaja van: Haliaeetus leucocephalus leucocephalus (Linnaeus, 1766) – a déli és egyben a törzsalfaj is. A másik alfajtól a 38-as szélességi kör, körülbelül San Francisco szintje választja el. Haliaeetus leucocephalus washingtoniensis (Audubon, 1827) – északi alfaj (szinonim neve H. leucocephalus alascanus Townsend, 1897), Alaszkában, Kanadában és az USA északi részén él. Télen az észak-karolinai Hatteras-fokig (Cape Hatteras) is lejön. Nagyobb, mint a leucocephalus.
Kifejlődése E sas legközelebbi rokona az eurázsiai rétisas, amellyel testvértaxont alkot. Mindkét madár körülbelül ugyanakkora méretű és ugyanolyan külsejű, fejük és farkuk világosabb, testük sötétebb. A fiatal példányok tollazata mindkettőnél egységesebb színezetű, a világos árnyalatot az öregedéssel nyerik el. A testvérpár körülbelül a kora miocén korszakban, 10 millió évvel ezelőtt, vagy talán a kora-középső oligocén korszakokban, 28 millió éve (ha a fosszilis maradványokat sikeresen azonosítják és helyezik ebbe a csoportba) vált le a „tengeri sasok” csoportjáról. Valószínűleg a két közeli rokon madár a Csendes-óceán északi részén válhatott el egymástól, hogy később két új faj jöhessen létre: az ősállomány egyik része nyugatra, Eurázsiába repült, mai utódaik a rétisasok, míg a másik fél kelet felé, Észak-Amerikába indult, létrehozva a fehérfejű rétisast.
Előfordulása bélyegkép|balra|200px|Sasgyűlés Alaszkában
A fehérfejű rétisas Észak-Amerika legnagyobb részén megtalálható, Alaszkától kezdve Kanadán és a kontinentális Amerikai Egyesült Államokon keresztül egészen Mexikó északi részéig. Észak-Amerikában a fehérfejű rétisas az egyetlen endemikus Haliaeetus-faj, vagyis csak ott található meg. Számos élőhelyen képes megélni, a louisianai mocsaraktól kezdve a Sonora-sivatagig, valamint a kanadai Québec és az amerikai egyesült államokbeli Új-Anglia régiók lombhullató erdős területeiben is előfordul. Az északi példányok vándorló kedvűek, míg a déli madarak egész év során a költőterületeken maradnak. Az 1950-es években, amikor e sasfaj állomány szintje a legalacsonyabb volt, a madarat csak Alaszkában, az Aleut-szigeteken, Kanada északi és keleti részein, valamint Florida államban lehetett látni.
Télen, november és február között a fehérfejű rétisasok néhány kiválasztott helyen összegyűlnek. Egy ilyen téli szálláshely a Brit Columbiai Squamish folyónál van, félúton Vancouver és Whistler között. Itt akár 2000 madár is lehet. Főleg a Squamish és a Cheakamus folyókat választják pihenőhelyül, mivel abban a térségben főleg itt ívnak a lazacfélék.
Bár kerüli az embert, a fehérfejű rétisas néha a nagyobb városokban levő folyótorkolatokba és kevésbé zavart erdős részekbe is bemerészkedik, ahol néha költ is. Főbb ember melletti állományai az oregoni Portlandnál található Willamette folyóban levő Hardtack-szigeten (Hardtack Island) és a pennsylvaniai Philadelphiában található John Heinz National Wildlife Refuge at Tinicumnál vannak. 2010-ben egy fehérfejűrétisas-család költözött be a New York-i Harlem negyedbe.
A fehérfejű rétisas kétszer már Írországban is megjelent. Először 1973. január 11-én, Fermanagh megyében egy fiatal példányt lőttek le, amelyet rétisassal tévesztettek össze (bár a rétisas lelövését is törvény tiltja). A második példány Kerry megyében került elő 1987. november 15-én. A második is egy fiatal példány volt, amely a hosszú út miatt ki volt fáradva. Az utóbbit élve fogták be.
Megjelenése bélyegkép|balra|200px|A felnőtt madár feje fehér bélyegkép|jobbra|200px|A fiatal madár feje barna
Testhossza 70–102 centiméter, szárnyfesztávolsága 168–244 centiméter, testtömege 2,3–7,5 kilogramm között van. A tojó testtömege 25 százalékkal nagyobb, mint a hímé, átlagos tömege 5,8 kilogramm, míg a hímé 4,1 kilogramm. A madár mérete az élőhelyétől függ, és ez alátámasztja Bergman törvényét, mely szerint egy fajon belül azok a példányok, amelyek közelebb élnek az Egyenlítőhöz és a trópusokhoz, kisebb méretűek, mint azok az egyedek, amelyek a hidegebb öveken fordulnak elő. A legkisebb fehérfejű rétisasok Floridában élnek, ahol a hímek csak 2,3 kilogrammosak, szárnyfesztávolságuk pedig csak 168 centiméter. A legnagyobb példányok Alaszka fölött röpködnek. Az itteni tojók 244 centiméteres szárnyfesztávolsággal és 7,5 kilogrammos testtömeggel rendelkeznek. Az átlag fehérfejű rétisasnak a csukló és az első kormánytoll közötti hossza 51,5–69 centiméter, farka 23–37 centiméter, a sípcsont és a szárkapocscsont közti hossz 8–11 centiméter. A csőr felső részének a hossza 3–7,5 centiméter között van, míg ugyanezen testrész belső része egészen a csőr végéig 7–9 centiméter.
A madárnak kifejlett korában jellegzetes hófehér feje és nyaka van. Tollruhája sötétbarna, farka és alsó farokfedői fehérek. A faroktollak eléggé nagyok és levél alakúak. A hím és tojó tollazatának a színezete azonos, azonban a testméretük nem, mivel a nemi kétalakúság igen jelentős mértékben van jelen, ugyanis a tojó 25 százalékkal nagyobb, mint a hím. A madár csőre, lábai és szivárványhártyája (írisz) élénksárga színű. Toll nélküli erős fogólábán nagy karmokban végződő rövid lábujjak találhatók. Vadászat közben a hátsó lábujján levő erős karommal végez zsákmányával, miközben azt az elülső lábujjakon lévő karmokkal megtartja. Hatalmas csőre kampós végződésű, tövén sárga, viaszos sáv húzódik.
A fiatal madár tollazata barna, néhány fehér ponttal. Ezt a színt egészen az ötödik (ritka esetekben negyedik vagy akár harmadik) életévéig viseli, amikor is ivaréretté válik. A fiatal fehérfejű rétisast a szirti sastól a nagyobb csőrben végződő, erősebb felépítésű fej, a szárnyvégek egyenessége (amelyek egy kicsit sem felállók), merevebb repülése és a részben csupasz lábak különböztetik meg. Korábban, amikor a kaliforniai kondort (Gymnogyps californianus) és a többi újvilági keselyűféléket még nem tekintették valódi vágómadár-alakúaknak, a fehérfejű rétisast tartották Észak-Amerika legnagyobb ragadozó madarának. A szóban forgó sas méretben megegyezik a szintén Észak-Amerikában is élő szirti sassal, ezenkívül időnként Alaszkában, Ázsiából átrepülve meg-megjelenik a rétisas és az óriásrétisas (Haliaeetus pelagicus) is, amelyek szintén veszélyeztetik a fehérfejű rétisas „Észak-Amerika legnagyobb sasa” címét.
Életmódja
Élőhelye bélyegkép|jobbra|200px|Nagy fákról figyeli birodalmát
A fehérfejű rétisas az olyan élőhelyeket kedveli, ahol nagy nyílt vizek vannak, például tenger- és óceánpartok, folyamok, nagy tavak és folyótorkolatok, amelyekben bőségesen talál halat magának és fiókáinak. A 11 kilométernél nagyobb átmérőjű vízfelületeket kedveli, fészkelő területe nagyobb 10 négyzetkilométernél.
A sas az öreg fenyő- és lombhullató fákkal övezett partrészeket részesíti előnyben. A hatalmas, öreg fák biztosítják számára a pihenő-, figyelő- (amikor zsákmány után néz) és fészkelőhelyeket. A kiválasztott fák jó kilátást, nyitott leszállóhelyet és zsákmányközelséget kell, hogy mutassanak. A kiválasztott fa magassága és faja nem lényeges, amíg több nagy fa is van a közelben. A fészkelőhelyeken a lombkoronáknak a területből nem szabad átfedniük 60 százaléknál nagyobb részt, de a fedettségnek legalább 20 százalékosnak kell lennie. A víz közelsége kötelező.
Ezt a ragadozó madarat nagyon zavarja az emberi tevékenység, emiatt főleg olyan helyeken él, ahol az ember jelenléte csak kevésbé érzékelhető. Ha kicsiny mértékű az emberi tevékenység, akkor a fehérfejű rétisas akár 1,2 kilométerre is letelepedhet az embertől, azonban ha közepes méretű az emberek beavatkozása a természetbe, a sas akár több mint 1,8 kilométerre is elkerülheti az embert.
Viselkedése