bélyegkép|250px| A mese epikai műfaj, melynek eredete a mítoszokon, mondákon, legendákon és eposzokon keresztül az írásbeliség előtti időkre nyúlik vissza. Fenomenológiai szempontból a mitológia és az elbeszélő irodalom között középen helyezkedik el. A kutatók véleménye megoszlik, hogy a mítosz a mesétől hol választható el. A különböző vallások is hatással voltak a mese kialakulására, amely gyakran a népi hiedelmekkel is keveredik. Éppen ezért a régi mesék még nem gyermekek számára szóltak, hanem inkább felnőtteknek. A mai értelemben vett mese már kifejezetten gyermekeknek szól (gyermekmese) és a végkifejlet legtöbbször pozitív, a jó és rossz szerepe élesen elkülönül. A felnőtt mesék pedig ma már más, új műfajokba sorolhatóak, mint a fantasy, rémtörténetek stb. Habár a mesék között rengeteg az olyan, ami közös ősi gyökerekre épül, mégis népenként a hasonló kultúrkörök között is van eltérés a mese felépítésében és stílusában. A meséket eredet szerint két nagy csoportra oszthatjuk: „népmese”, mely kezdetben szájhagyomány útján terjedt és szerzője ismeretlen, illetve „műmese”, ahol a szerző személye ismeretes.
A mese szó eredete és története A „mese” szó ősi magyar kifejezés az ugor korszakból. Kezdetben monda jelölésére használták és megtalálható többek között a voguloknál és osztjákoknál is (törököknél: masal). A szó a 14. század végén „találós mesét” vagy kérdést jelent, majd a 15. században „elbeszélt, kitalált történet, példázat, aenigma” megfelelője lesz. Murmelius 1533-ban megjelent szójegyzékében a fabulát még „beszédnek” fordítja, megkülönböztetve a megtörténtet jelölő „história” kifejezéstől. A mese szó végül a mai értelmét a 18. században nyeri el.
A mese kialakulása és története Tágabb meghatározás szerint már maga a mítosz is mesének mondható, de a mítosznak gyakran van valóságmagva és gyakrabban játszódik létező helyszíneken, a történetet pedig átszövik az adott társadalom vallása, hiedelmei és a népi rituálék. Ezért számos meghatározás elkülöníti a mesét a mítosztól, amelyek szerint mítosz elvilágiasodása, a rituális és szakrális jelleg megszűnése, a hős demitologizálása vezet a mese kialakulásához.
Kerényi Károly kutató szerint: „Amikor a nagy szertartások egészen kicsivé: elbeszéléssé és odahallgatássá, majd pusztán olvasássá zsugorodtak össze, az élet fenntartás nélkül való beleömlése önfeledt élvezetté, akkor meséről [.] van szó”
Popper Péter pedig azt írja: „Ahol a mítoszt mesének tartják, a kultuszt gyermekded játéknak, ott barbárság honol.”
Más meghatározások szerint a mese közvetlen elődjének a hiedelemmondák tekinthetőek. Néha pedig a mese létrejöttének oka a természeti jelenségek magyarázatának hiánya. Így szólhat eredetmese arról miért sós a tenger, vagy az ősi kagylók maradványai a „balatoni kecskekörmök”, hogy kerültek a tóba. Ezáltal elfogadhatóbbá vált a megérthetetlen. 180px|balra|bélyegkép|A két fivér története a D'Orbiney papiruszon, a British Museum gyűjteményében Az általunk ismert egyik korai mesét, A két fivér történetét Egyiptomban írták le i. e. 1185 körül. Elképzelhető, hogy a történet valódi történelmi eseményekre utal; konkrétan a Merenptah fáraó halála utáni trónutódlási viszályra.
A nyugati mesék alapjai a görög és római kultúrából származnak, amelyek szerzőit részben ismerjük ma is. Európa számára Aiszóposz a meseirodalom alapítója. A Bibliában is számos mese található, mint például Noé vagy Jónás története. Az indoiráni kultúrkör szanszkrit nyelvű állatmese-gyűjteménye, a Pancsatantra a II.-III. századból származik. A hozzá hasonlóan szintén többszörös keretelbeszélés technikájával felépülő Az Ezeregyéjszaka meséinek első fennmaradt iratai i. sz. 800-ban készültek. Ez a mesegyűjtemény olyan jelentős meséket tartalmazott, mint az Aladdin és a bűvös lámpa, az Alí Baba és a negyven rabló, valamint a Tengerjáró Szindbád utazásai. Itt gyakori, hogy a fiktív helyszínek helyett valós városokban játszódik a mese története.
A középkorban megindulnak a meseátdolgozások és a műmeseírások. E korszaknak köszönhetően a lovagi világnak, a legendáknak számtalan új eleme épül bele a mesékbe, mint kóbor lovagok, sárkányok által elragadott raboskodó királykisasszonyok. Megjelenik a kereskedő- és vándordiák-motívum is. 1550-1555-ben Itáliában megjelenik az első korai mesegyűjtemény, a Giovanni Francesco Straparola által összegyűjtött, részint óitáliai novellák átdolgozását, részint eredeti népmeséket tartalmazó könyv Le piacevoli notti (Kellemetes éjszakák) címen. 1637-ben Giambattista Basile adja ki Pentamerone címen ötven mesét tartalmazó kötetét. bélyegkép|balra|180px|Charles Perrault A klasszicizmus idején pedig az ókori állatmesék ihletik meg olyan írókat, mint La Fontaine. Jelentős mérföldkő, hogy a francia Charles Perrault 1697-ben kiadja Histoires ou Contes du Temps passé némileg átírt népmesegyűjteményét, aminek az alcíme a Lúdanyó meséi (Les Contes de ma Mère l’Oye) lett. Perrault szerepe az új műfaj kialakulásában jelentős. Számos már korábban létező népmesét Perrault írt le elsőként és ezen mese verziók váltak az alapértelmezetté, valamint később a Grimm fivérek ezeket dolgozták fel. Ilyen mese például a Hamupipőke, a Hüvelyk Matyi, a Csipkerózsika és a Piroska és a farkas.
Aulnoy grófnő tündérmeséi 1700-ban jelentek meg. A mese teljes megbecsülése és irodalmi műfajként való elfogadása sokáig váratott magára. Wieland azt tartotta, hogy kinyomtatni a meséket nem érdemes. A népköltészet kutatója, Herder egészen másképp vélekedett. Az ő könyvének (Stimmen der Völker in Liedern) hatására vezethető vissza a népmesék iránti fokozott érdeklődés. Musäus 1782-ben megjelent művében, a Volksmärchen d. Deutschenban értékesnek tartja a mese anyagát, habár a népmeséket átírja. A mese történetének egyik legjelentősebb pontja a Grimm fivérek munkája, amely aztán ösztönzőleg hatott egész Európában a népmesék összegyűjtésében, noha ezeket többé-kevésbé átírták a kor ízlése szerint.
A modern mesegyűjtők története bélyegkép|180px|Grimm fivérek A romantika igényeit felismerve a Grimm fivérek voltak azok, akik első alkalommal kísérletet tettek szájhagyomány által meglévő mesék összegyűjtésére és kiadására úgy, hogy megtartsák annak stílusát is. Érdeklődésük főleg a német mesékre korlátozódott és ezért számos német földön ismert, francia mese felvételét a gyűjteménybe elutasították. Végül az eredeti történetek és forma megtartása csak az első változatban valósult meg, amit 1812 és 1815-ben adták ki két kötetben, Gyermek- és családi mesék (Kinder- und Hausmärchen) címmel. Később a meséket átírták, népszerűbb és ezzel eladhatóbb formába. Meséik ekkor még inkább felnőtteknek készültek és nem hiányzott belőlük időnként a szexualitás sem. Ezeket a meséket aztán később Benedek Elek átveszi és szintén átírja, akárcsak az Ezeregyéjszaka meséit.
A Grimm fivérek munkájának hatására számos országban indult meg a népmesék összeírása. Az orosz Alekszandr Nyikolajevics Afanaszjev is hasonló gyűjtő munkát végez hazájában az 1850-es években és több mint 600 orosz népmesét gyűjt össze, hasonlóan a norvég Peter Christen Asbjørnsenhez (1842-1843) és honfitársához, Jørgen Moe-hoz vagy az angol Joseph Jacobshoz (1890-1912). bélyegkép|180px|Benedek Elek
A modern magyar mesegyűjtők története Gaál György és gróf Mailáth János még német nyelven adtak ki először magyar népmese gyűjteményeket. Erdélyi János 1846 és 1848-ban adott ki a Kisfaludy-Társaság által két kötetes sorozatot, amely népköltészeti anyagot is tartalmazott. További gyűjtemények és kiadásuk: Kriza János Vadrózsák (1863), Merényi László (1861-63), Arany László (1862), Pap Gyula (1860-90), Kálmány Lajos (1867-1891) valamint Arany László, Gyulai Pál, Vargha Gyula (1872-1910).
A műmese története bélyegkép|180px|H. C. Andersen A műmese eredete az ókorba nyúlik vissza és az írásbeliség megjelenése tette lehetővé, hogy egy mese szerzőjének személye fennmaradjon. Az első feljegyzett művek között tartjuk számon Homérosznál Kirké történetét, illetve Hésziodosznál a Sólyom és a csalogány meséjét. Már ekkor megjelenik külön műfajként az ún. állat-tanmese is Aiszóposz, Avianus, Babriosz, Szimonidész és Phaedrus által.
Shakespeare egyes műveiben is megtalálható számos mesei elem. La Fontaine fabula meséi 1668. és 1694-ben jelentek meg és „száz felvonású drámának” nevezi el. A műmese a francia rokokó idején fejlődött külön műfajjá. Felvilágosult szalonokban a felnőtt nemesség szórakoztatására alakult ki többek között Charles Perrault, Mlle de l'Héritier, d'Aulnoy bárónő közreműködésével. A 17.–18. századi francia meseirodalomban jelentek meg a tündérek, mint meseszereplők. A romantika idején a műfaj visszanyúlt a népmesei gyökerekhez. E. T. A. Hoffmann meséi már filozófiai tartalmat is hordoztak. A 19. századtól pedig a Grimm fivérek által gyűjtött mesefeldolgozások adtak új löketet a meseírásnak. Oscar Wilde számos remekművet alkotott. Ebben az időben a mesék még mindig inkább a felnőtt hallgatósághoz szóltak. H. C. Andersen nyomán alakult át a műfaj gyermekirodalommá (magyarra először Szendrey Júlia fordította), de még az ő esetében is számos komorabb hangvételű, nem gyermekek számára készült mese született. Művei a biedermeier korszak egyik legszebb alkotásai. Figyelemre méltó Rudyard Kipling 1902-ben megjelent gyermekkönyve, a Just So Stories for Little Children (magyarul több különböző címen publikálták) is. Kipling egzotikus tapasztalatai alapján írt olyan meséket, amely egy népi jelenség, a magyarázó eredet (pourquoi) mesék mintájára készült, így mesélve arról például, hogy lett hosszú ormánya az elefántnak. Az első kiadás illusztrációját az író maga készítette.
A magyar műmese története 1817-ben jelentek meg Vitkovics Mihály meséi, melyeket egészen Aiszóposz szellemében írt. Szintúgy Czuczor Gergely is. Greguss Ágoston kisebb gyermekek számára írt meséit 1885-ben adta ki Képes mesék címén. Jelentős Fáy András munkássága, aki közel 700 rövid történetet írt.
A mese általános jellemzői A mese korban, térben és kultúrában olyannyira nagy területet ölel fel, hogy bármely pontos definiálása valamilyen szempontból cáfolható lenne. Jobb híján általános, de nem kizárólagos meghatározásokat adhatunk, valamint szűkítve a mese meghatározást a mai értelemben használatos főleg a gyermekmesékre.
A műfaj sajátosságából adódóan a mese többnyire a múltban játszódó esemény, valamint a szerkezete, történet és jellem ábrázolása meglehetősen egyszerű. Ennek oka a népmesék esetén, hogy a szájhagyomány útján való terjedés nem adott teret összetettebb meséknek, kifinomult jellem ábrázolásnak. Később a műmeséknél ha gyermekeknek készült már az érthetőség szabott határokat. Azonban számos író a szerkezeti hagyomány követését is fontosnak tartja egyes felnőtt meséknél. A klasszikus mese többnyire csodás, valószerűtlen elemekkel átszőtt általában fiktív térben és időben lejátszódó eseményeket ábrázol, a csoda természetes benne. A reális világot képviselő szereplők többnyire csak típusok (legkisebb fiú, öreg király, özvegyasszony, okos lány). Az események is valószerűtlenek, de egy sajátos, mesei logikán belül maradva az egyik esemény már lehetőbbé teszi a másikat. A szereplők élesen elkülönülnek jókra és rosszakra, a végkifejletben mindig diadalt arat a jó, a rossz pedig elnyeri méltó büntetését. Hagyományos mesének tekinthető tehát minden olyan fejlemény, amely a károkozástól vagy hiánytól különféle közbeeső funkciókon keresztül a házasságig, meggazdagodásig vagy más megoldás értékű funkcióig vezet. A világképe jellemzően egyszerű, történet és karakter ábrázolásban átmenetek nincsenek.
Azokban a kultúrákban, ahol a boszorkányokat és démonokat valóságosnak tekintik, a mese és legenda határai elmosódhatnak, mivel ekkor a mesét a mesemondó és a hallgató is úgy tekinti, mint aminek történeti vonatkozásai vannak. A mese azonban – az eposztól és legendától eltérően – csak felületesen hivatkozik vallásra, valóságos helyszínekre, személyekre vagy eseményekre.
Mese típusai eredet szerint Népmese