Gyergyóremete (románul Remetea) falu Romániában, Hargita megyében.
Fekvése Gyergyószentmiklóstól 18 km-re északnyugatra a Maros mellett fekszik Ditróval és Csutakfalvával összenőve. Gyergyóremete, Hargita megye egyik nagy községe, a Gyergyói-medence északkeleti részén fekszik, a Görgény-hegység vulkáni vonulatának aljában, átlag 750 m tengerszint feletti magasságban. A község területe 10 600 hektár, amelyből belterület 462 hektár.
Orbán Balázs a falu földrajzi fekvését így mutatja be: „Remete Ditróval szemben, a Maros bal parti magaslatán, a Kőpatak völgyében igen regényesen fekszik.”
Természeti viszonyait a hegyközi medencék sajátos formái határozzák meg. A Maros hordaléka által kialakított lapályos területet nyugat felé patakvölgyektől szabdalt dombságok követik, amelyeket a Görgény vulkanikus hegyei váltanak fel. A Görgényt az újharmadkori (neogén) vulkánosság hozta létre. Fő kőzete az andezit. A községbe érkezőnek máris csodálatos látványt jelentenek az Észak-Görgény Remete felől látható csúcsai: Kereszthegy (1517 m), Kecskekő (1483 m), Batrina vagy Bătrîna (1634 m), amelyek a Fancsal kialudt vulkán kráterperemének legmagasabb részei.
Nevének eredete A hagyomány szerint a község alapítója egy Kendeffy Bonifác nevű ferencrendi szerzetes volt, aki Martinuzzi Fráter György bíboros, Erdély kormányzója (1541-1551) mellett apródi, majd hivatalnoki állást töltött be. 1551 decemberében Fráter Györgyöt alvinci kastélyában Castaldo és Sforza Pallavicini osztrák generálisok meggyilkoltatják. Nem tudhatni Kendeffy viszonyát az ura elleni merényletben, de az esemény után Temesvárra menekül. A közelgő török veszély elől Kolozsvárra megy, ahol beáll a ferences rendbe. Néhány év múlva Székelyföld felé bujdosik. A hagyomány szerint a Görgényi-havasok, pontosabban Kereszthegy felől érkezett e vidékre, leereszkedvén a későbbi községet átszelő Kőpataka mentén a Maros felé. A patak elnevezését is neki tulajdonítják. A Maros bal partja feletti dombon telepedett meg, magányosan visszavonultan élve. Innen a falu elnevezése: REMETE. Ez 1560 táján történhetett.
Megközelítése Vasúton a CFR 400-as vasúti fővonalán (Brassó–Szatmárnémeti) érhető el a község. A gyergyóditrói vasútállomástól érkezhetünk a két kilométerre levő községközpontba. Autóval Gyergyószentmiklós vagy Maroshévíz irányából, a DN 12-es (E578) műúton Ditró központjából Remete felé letérve 4 km után érkezünk a községbe.
Éghajlata Éghajlatára a hegyközi területek településeinek időjárásviszonya jellemző: hosszú és hideg telek, rövid, de viszonylag meleg nyarak. Az évi középhőmérséklet 5,1-5,5 °C. Az évi napfénytartam 1600-1700 óra. A levegő relatív páratartalma nagy, októbertől nyár elejéig meghaladhatja a 80%-ot, de júliusban is legalább 70%. Ezért a ködképződés gyors és tartós.
A derült napok évi átlaga alig 80, a fagyos napoké elérheti a 160-at. Gyakoriak a késő tavaszi fagyok, gyakran még júniusban is. A kora ősziek pedig már szeptember elején jelentkeznek. Mindezt kárpótolja azonban egy hosszú, napfényes ősz.
A csapadék évi középértéke 600 mm/négyzetméter. A szélcsend gyakorisága 55-60%, decemberben és januárban 70%.
Remetén átfolyik Erdély leghosszabb folyója, a Maros. Teljes hossza 803 km, amelyből Romániában 768 km, Hargita megyében 80 km szakaszon folyik. Elnevezése kelta eredetű: „muor” = láp és „acha” = folyó, azaz „moraha” = lápi folyó. Délről érkezik és nagy kanyarokat leírva északi irányban hagyja el a falut. A helység lakott részén a Marosba ömlő patakok: nyugatról a község központját is átszelő Kőpataka, valamint a Veszes-patak és Kecskekő-patak vizeit felvevő Eszenyő-pataka. A Martonka-pataka az 1970-es években elnéptelenedő Martonka nevű falurész éltető vize volt. Keleti irányból a Güdüc és Ditró-pataka bővíti a Maros vízhozamát.
Története Megalakulás Első lakói a 16. században Ditróból érkeztek ide. 1725-ben szakadt el Ditrótól és Szárhegytől önálló egyházközségként. Egykori temploma egy villámcsapás következtében leégett, helyén épült fel 1771-ben a mai templom. 1892-ben és 1898-ban a falut tűzvész, 1913-ban árvíz pusztította. 1910-ben 6207 lakosa volt. A trianoni békeszerződésig Csík vármegye Gyergyószentmiklósi járásához tartozott. 1992-ben 6504 lakosából 6470 magyar és 34 román volt.
Remete a történelmi forrásokban Remete, Remethe, Remeteh, Gyergyóremete és Gyergyó Remete formákban jelenik meg.
Remete első okleveles említése egy 1567-es összeírás, amelyik Gyergyó népességét regisztrálja. Ebben Remete 6 kapuval, mintegy 30 lélekkel van bejegyezve. Az első telepes családfők nevei: László György, László István, Tamás Dávid és Antal Mihály. Az 1614-es Lustra Siculorumban Remete, mint a Gyergyói-medence legkisebb helysége 28 kapuval szerepel. Jelentős dokumentációs értékkel bír az 1702-es Registrum Sedis Siculicalis Csík Superiorus, amelyik feltünteti a családneveket a székelyeknél hagyományos katonai szervezet kritériumai szerint. A falu lakossága ekkor 90 család, amelyből 72 katonacsalád.
Önállósulás 1726-ig Remete a szomszédos Ditróhoz tartozott. Ebben az évben a falu függetlenedik Ditrótól, és az újból indított anyakönyv szerint a helységben 117 család lakik. Az 1763-as év két vonatkoztatásban is jelentős. Csergő Ferenc plébános egy trivális iskoláról tesz jelentést és megemlíti, hogy a faluban 834 lélek él. Szintén ebben az évben Mária Terézia elrendeli a székely határőrezredek felállítását. A székelység ellenállását az osztrák hatóságok 1764. január 7-én a madéfalvi mészárlással törték meg. Remetén a falu akkori bírója és a tanító megpróbálták rávenni a lakosságot a határőrségbe való jelentkezés megtagadására és a lecsillapításukra küldött császári katonákkal összetűztek. Utólag a két „bujtogatót” a hatóságok letartoztatták, további sorsukról nincs tudomásunk.
Jelentős változásokat hozott a 19. század. 1820-ban örmények telepednek be a faluba: a Mélik, Bogdán, Kápálb, Kápdebó, Zakariás és Dobribán családok. Hamarosan kezükbe kerül az erdőkitermelés és az ehhez kapcsolódó tutajozó kereskedelem. Megkaparintják a hitelezések során eladósodott családok birtokait. A század végére már az így összegyűjtött birtokok mennyisége 665 kataszteri hold volt. Mindez meggyorsította a faluközösség felbomlását.
Ugyanakkor az örménységnek köszönhető a polgári fejlődés felgyorsulása a század végén. Megnőtt a kereskedelem és pénzforgalom. Az amatőr színjátszás, olvasókör és könyvtár létesítése, a március 15.-i ünnepélyek hagyományossá tétele, szegény, de tehetséges tanulók anyagi segítése fűződik a nevükhöz.
Monumentális építkezéseikkel alakították ki a község központjának még ma is meglévő arculatát is.
Gyergyóremete a szabadságharcokban A magyarság nagy szabadságharcaiban Remete is részt vállalt. A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcban (1703-1711) 50 remetei felkelő nevét ismerjük, akik a négy gyergyói századból Turi Mihály századában harcoltak.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcból mintegy 90 remetei nevével találkozunk, közöttük őrnagy, több százados és hadnagy, de az 1867 után elkészült jegyzék valószínűleg nem teljes. Az agyagfalvi székely nemzetgyűlés (1848. október 16.) határozata, amelyik szerint a székelység kivonja magát a gubernium hatósága alul és megtagadja a General Comando-tól való függést, elindította az ellenforradalmi erők azonnali támadását.
Az első katonai támadás Székelyföldet Remete és Ditró felől érte. Maros-Torda vármegye felől több ezer főből álló osztrák és román fegyveres támadt Gyergyóra, akikhez még a szász székek felfegyverezett polgárai is csatlakoztak. A kis létszámú, zömében remeteiekből és ditróiakból álló gyergyói haderő, a bátorságáról híres remetei Bernád Imre százados (később őrnagy) vezetésével Várhegy és Remete között verte szét a támadók seregét. A szászrégeni ütközetben a remeteiek elszántsága csikarta ki a honvédsereg győzelmét.
Az erdélyi Vaskapu melletti vajszlovai csatában (1849. április 16.) a remetei Portik főhadnagy csapatának bravúros teljesítménye ihlette a szemtanú Petőfit „A székelyek” című versének a megírására és a székely vitézség jellemzésére: „Általában csak annak lehet fogalma a székely vitézségről, aki maga látja. Ezek valóban csodagyerekek, mert nagyrészük jóformán gyermek. Nyugodt bátorsággal, mondhatni kimért lépésekkel haladtak a csatában előre, folyvást, biztosan, mint a réten a kaszások … A lövöldözést hamar megunják és szuronyt szegezve rohannak, s velük rohan az enyészet; az ellenségnek nem maradt más, mint futni vagy meghalni.”
1849 augusztusa elején Csíkot és Gyergyót fokozatosan megszállják a császári és cári csapatok. A császári biztos augusztus 7-én kelt kiáltványát, amelyik a fegyverek beszolgáltatására és a gazdasághoz való visszatérésre szólította fel a lakosságot, a gyergyói falvak közül Remete és Ditró megtagadta. E magatartást követte az 1849. augusztus 18-án kiadott fenyegető felszólítás, amelyik szerint „a legkeményebb büntetés terhe alatt … Ditróban és Remetén minden névvel nevezendő fegyverek és lőszerek a néptől egy névjegyzék mellett rögtön beszedessenek.”
A lakosság ellenállását és a világosi fegyverletételt követő hónapok forradalmi hangulatát Remetén máig megtartotta e község felsőrészén, Csutakfalván a Kossuth-tér elnevezés.
Kivándorlás A 19. század második felétől a közeli erdők kivágása és végső soron 1907-1909 között a vasút megépítése következtében a tutajozás fokozatosan megszűnik.
A lakosság jelentős része számára nem maradt más hátra, mint a távoli vidékek erdőin munkát keresni. A korabeli sajtó gyakran tudósít az erdő munkával kapcsolatos munkaerő vándorlásról. A Csíki Lapok egyik 1898 évi közleménye szerint „ez évben különösen Gyergyóremetéről mentek ki tömegesen munkások, állítás szerint mintegy 500-an”.
Betegh Imre remetei plébános feljegyzése szerint „az országnak alig van része, hova munka és foglalkozás tekintetében el ne jutnának”. Ugyanakkor a községhez még közel eső erdők kitermelésére, vagy később a munkalehetőséget jelentő vasút építésére is idegenből (például Boszniából) hoztak munkásokat.
Így történt meg, hogy a laposnyai és mogyorópataki erdők tulajdonosa, báró Bánffy idegenből hozott munkásait a felháborodott lakosság elűzte. A község vezetősége tárgyalásba kezdett a báróval, hogy az erdőkitermelésre alkalmazzon helyi munkásokat. A báró hajthatatlan maradt, sőt hatósági engedélyt kapott egy század katonaság beszállásolására egy hadnagy vezetésével. A remeteiek szembe szálltak a katonákkal is és a báró kénytelen volt kivonni a századot a helységből. Győzelmüknek nem sokáig örvendhettek, mert Bánffy beperelte a községet és pert nyert. Az idegenből hozott kétszáz munkásának két évi bérét, valamint a katonaság remetei tartózkodása és útja költségeinek megtérítését követelte. A község nem tudott fizetni és ezért elveszítette erdeinek egy harmadát. Az esemény emléke máig fenn maradt, és a hadnagy szálláshelyét ma is Hadnagy dombjának nevezik a remeteiek.
A trianoni döntés utáni új helyzetben, a két világháború között az erdő munka vált a lakosság nagy hányadának az alapfoglalkozásává. A gyergyóremetei erdei munkás jelen volt Karácsonkőtől Karánsebesig és Gyulától (Szeben megye) Kovásznáig majdnem valamennyi fakitermelő telepén. A termőföld gyenge minősége miatt a mezőgazdaság fejletlenségére utal az a tény is, hogy még a 15-20 holdas gazdák is aktívan kivették részüket az erdei munkában.
Ugyanakkor a népszaporulat üteme Gyergyóban Remetén volt a legnagyobb: 1910-ben 6207 lakós, 1930-ban 6802 lakós, 1941-ben 7300 lakós. A megnövekedett lakosság és a munka lehetőségek keresése indította el az 1920-as években a „népfelesleg” elvándorlását. A kivándorlás egyik iránya Szászrégen és Marosvásárhely környéke, másik iránya Szilágy megye. Jelentős volt a Dél-Amerikába kitelepedők száma is. 1926-1928-ban mintegy 150 család távozott a községből. 1940-ben újabb kivándorlási hullám jelentkezett. Közel 200 család hagyta el Remetét. Az elvándorlás új iránya ezúttal Szatmár megye. Közülük nagyon sokan 1944-1945-ben a Dunántúlra, Biatorbágyon telepedtek le.