bélyegkép|263px|Ed Mitchell Edgar Dean Mitchell (Hereford, Texas, 1930. szeptember 17. – West Palm Beach, Florida, 2016. február 4.Apollo 14 astronaut Edgar Mitchell, 85, dies in West Palm Beach ) amerikai pilóta, űrhajós, később ufológus, a hatodik ember, aki – az Apollo–14 holdkomppilótájaként – a Holdra lépett.

Mitchell egy gazdálkodó pár gyermekeként született Texasban, majd költözött a szülővárosának tekintett új-mexikói Artesiaba. Itt végezte el a középiskolát és itt fordult érdeklődése a repülés felé, maga is repülőjogosítványt szerezve, majd egyetemi éveit már Pennsylvaniaban, a Carnegie Institute of Technology (ma Carnegie Melon Egyetem) végezte, ahol első BSc diplomáját szerezte. 1952-ben belépett az Egyesült Államok Haditengerészetébe, majd ezen haderőnem keretében szerezte második BSc diplomáját, immár a repülőmérnöki stúdiumokra szakosodva. Tanulmányai megkoronázásaképpen – még mindig tengerészként – beiratkozott a Massachusetts Institute of Technology (MIT) repülőmérnöki és űrhajózástani szakára, ahonnan doktori fokozattal végzett. Ez egyben kijelölte az útját az US Navy-n belül is: pilótaképzést kapott és sugárhajtású gépeken előbb hordozós pilóta jogosítványt szerzett, majd berepülőpilóta lett, miközben oktatói minőségben továbbra is jeleskedett az olyan tárgyakban, mint a matematika, vagy a navigációs elmélet.

1966-ban jelentkezett a NASA ötödik űrhajósválogatási felhívására és a teszteket sikerrel teljesítve 1966 áprilisában űrhajósjelölt lett tizenkilencedmagával. Csoportját a NASA már az Apollo-program utáni időkre válogatta, ám később a csoport kis híján fele, 9 fő repült el a Holdhoz és az összesen 6 sikeresen leszállt holdkomppilótából 3 ebből a csoportból került ki, köztük Mitchellel. NASA űrhajósként előbb az Apollo–9 támogató személyzetének lett a tagja, majd első valódi űrhajós jelölését az Apollo–10 tartalék legénységébe, a tartalék holdkomppilóta pozícióra kapta. Deke Slayton legénységi rotációs rendszerében ez azt jelentette, hogy ő lehet az Apollo–13 repülésre kijelölt legénységének holdkomppilótája, ám a jelölést a NASA felső vezetése nem fogadta el, elsősorban a legénységi trió parancsnoka, Al Shepard felkészületlensége miatt és megcserélte az Apollo–13 és –14 legénységének jelölését. Így lett végül Mitchell az Apollo–14-re kijelölt holdkomppilóta.

1971. január 31-én az Apollo–14 felszállt Cape Canaveralről, hogy utasai leszálljanak és felderítsék a Hold Fra Mauro formációját. Apró hibákkal tarkított odaút után Mitchell és Shepard az Antares nevű holdkompjukkal 1971. február 5-én szálltak le a holdfelszínre, a kijelölt (munkanevén Cone kráter közelében fekvő) leszállási pont mellett mindössze 54 méterre. A két űrhajós két holdsétát tett, közel 9 órányi terjedelemben, ám a második holdsétára kitűzött feladatot – a Cone kráter peremének elérését – tájékozódási problémák miatt nem sikerült teljesíteniük. Erről az expedícióról Mitchell nevéhez is fűződik két kisebb jelentőségű elsőség: ő állította fel azt a színes tévékamerát, amellyel első ízben adtak színes tévéközvetítést a Hold felszínéről, illetve parancsnokával közösen tartják a leghosszabb Holdon, gyalogosan megtett távolság rekordját, illetve azt a rekordot, hogy egyedül voltak olyanok az űrhajózás-történetben, akik gyalogosan látótávolságon kívül kerültek az űrhajójuktól.

Mitchell a Holdról való visszatérését követően még megkapta az Apollo–16 tartalék holdkomppilóta jelölését (egyben utolsó feladatát NASA űrhajósként), majd ezt követően, 1972 októberében elhagyta a NASA és a Haditengerészet kötelékét is. Egy, még az Apollo–14-gyel a Holdról hazatérvén átélt szamádhi élmény hatására az egész későbbi életét meghatározó irányváltást határozott el. Behatóan, kísérletileg is elkezdett foglalkozni a paranormális jelenségekkel, távérzékeléssel, távgyógyítással, hatodik érzék kísérletekkel és UFO jelenségekkel. Ezen témakörökre szervezeteket alapított és elnökölt és nagy tekintélyű, vezető szaktekintéllyé vált.

Élete során háromszor nősült, hat gyermeke volt a három házasságából. 2016. február 4-én hunyt el egy west palm beach-i hospice házban, hosszas krónikus betegséget követően.

Gyermek és iskolás évei Mitchell 1930. szeptember 17-én született a texasi Herefordban, Joseph Thomas Mitchell (1910-1967) és Ollidean Margaret Arnold (1911-1977) elsőszülött fiaként. Három testvére született még, Joyce Alyene, aki kisgyermekként elhunyt 1933-ban, Sandra Jo (1934-1988) és Jay Neely "Coach" (1937-2013), aki bátyjához hasonlóan harci pilóta lett és az United States Air Force Academy megalakulásának évében indult osztály egyik diákjaként végzett és lett pilóta az Egyesült Államok Légierejében (USAF), ahol ezredesi rangig emelkedett. A Mitchell család gazdálkodásból élt és a Nagy gazdasági világválság hatására Új-Mexikóba költöztek, Artesiaba (közel Roswellhez). Az ifjú Mitchell már 13 évesen közel került a repüléshez és elkezdett repülőleckéket venni a helyi reptéren és 16 évesen át is vehette pilóta jogosítványát. De a repülés csak egy volt az ifjú érdeklődési köréből: kézilabdázott, teniszezett és úszott is, vagy búvárkodott és vitorlázó repülőgépeken repült, de részt vett a cserkészmozgalomban, ahol a második legmagasabb rangot, a Life Scout-ot érte el, de más ifjúsági egyletekben is részes volt, így a DeMolay Internationalben, vagy az Artesia Lodge-ban is.

Az Artesia High Schoolban (Artesiai Középiskola) 1948-ban végzett, amelyet követően beiratkozott a Carnegie Institute of Technology (mai nevén Carnegie Melon Egyetem) ipari menedzsment stúdiumára. Innen 1952-ben kapott BSc diplomát. A diplomával a kezében belépett az Egyesült Államok Haditengerészetébe. Itt San Diegoba került és részt vett az alapkiképzésen. Ezt követően további képzéseken vett részt – miközben aktív szolgálatot teljesített – a U.S. Naval Postgraduate School (Haditengerészeti Posztgraduális Iskola) keretében, ahol 1961-ben második BSc diplomáját szerezte repülőmérnökként, majd ezt továbbvíve a Massachusetts Institute of Technology (MIT) repülőmérnöki és űrhajózási mérnöki szakán doktorált 1964-ben.

Repülős karrierje

1952-es bevonulását követően 1953 májusáig elvégezte a Tisztjelölt Iskolát a rhode islandi Newportban és a haditengerészetnél szokásos belépő rangot, zászlósi kinevezést kapott. Mivel irányultsága a haditengerészeti repülés volt, 1954 júliusáig a Kansas-beli Hutchinsonban kapott repülő kiképzést és avatták repülőtisztté. A kiképzése végén megkapta a Daughters of the American Revolution Award (Az Amerikai Forradalom Lányai Díja) elismerést, amely az évfolyam legjobb eredményét elérő diákjának ítélt oda a hazafias képzésben érdekelt szervezet. A tanfolyam után 1954 júliusa és szeptembere között az Egyesült Államok Csendes-óceáni Flottájához került, annak a Flotta Légi Szállítású Elektronikai Kiképző Egységéhez, a VP–29 számú Légi támogató századhoz, ahol szárazföldi reptérről végzett kiképző repüléseket, Japánban, Okinawa szigetén.

1957 és 1958 között Mitchellt repülőgép hordozós kiképzésre vezényelték, ahol sugárhajtású gépekre kapott oktatást. Így repült A3D Skywarriorokon, amikor az USS Bon Homme Richard és az USS Ticonderoga anyahajókon települő VAH–2 század soraiban szolgált. Itt sikeres hordozós pilóta képesítést szerzett és átkerült 1959-ig a Ötödik Légi Fejlesztési Századhoz, ahol kutatópilóta képesítést szerzett. A képzései végeztével a haditengerészetnél töltött be beosztást, majd 1964-1965 között ő lett a haditengerészet űrterveinek megvalósításában, a Manned Orbiting Laboratory (MOL) program Haditengerészeti Harctéri Iroda Projektmenedzsment Divíziójának felelőse. Ennek végeztével 1965-1966 között átkerült a U.S. Air Force Aerospace Research Pilot Schooljához (a Légierő Repüléstani Kutató Pilóta Iskolájához), hogy berepülőpilóta végzettséget szerezzen. Ezt osztályelsőként sikerült teljesítenie. Ezen periódus alatt Mitchell oktatóként működött a fejlett matematika és a navigációs elmélet tárgyakban.

NASA-pályafutása

1966 elején a NASA kiírta ötödik űrhajósválogatási felhívását, immár az Apollo-program utáni időkre tekintve előre. Mitchell tizenkilencedmagával vált űrhajósjelöltté 1966. április 4-én, amikor az űrhivatal bejelentette nyilvánosság előtt az újonnan kiválasztottakat. Ez az űrhajóscsoport furcsa kettősséggel rendelkezett: bár tagjait már nem a holdrepülésekre szánták, majdnem felük (9 fő) végül mégis járt a Holdnál és végül a hat Holdon leszállt holdkomppilóta közül három ebből a csoportból került ki, míg a többiek a Skylab-, a Szojuz-Apollo-, vagy éppen a Space Shuttle programban mutatkozhattak be. Mitchell a csoport elitjébe tartozott, aki hamar kapott Apollo jelölést.

Apollo–9 és Apollo–10

Első jelölése az Apollo–9 támogató személyzetébe szólt, amely csak afféle előszobája volt egy valódi repülésnek, ez még nem jelentette a Slayton-féle rotációba, azaz az aktív repülő státusba kerülést. Nem így a következő jelölés, az Apollo–10 tartalék holdkomppilóta posztjára. Egyrészt ez azt jelentette, hogy az Apollo–10 elsődlegesen kijelölt legénységével (Tom Staddorddal, Gene Cernannel és John Younggal) párhuzamosan kiképezték a Hold elérésére és a leszállás begyakorlására – mivel a repülést egyfajta „jelmezes főpróbának” szánták az igazi első Holdra szálláshoz –. Másrészt viszont sokkal komolyabb tétje is volt a jelölésnek: A [Donald Slayton|[Deke Slayton]] által kitalált legénységi rotációs szisztéma – miszerint „tartaléknak jelölnek, aztán két repülést kihagysz és a harmadikon benne vagy a repülésre jelölt legénységben” – szerint Mitchell az Apollo–13 holdkomppilóta ülésének várományosa lett. Mindezt úgy, hogy a csoportjának ő lett az első tagja, aki ilyen jelölést kapott (más kérdés, hogy végül az Apollo–13 és Apollo–14 körüli cserék és véletlenek folytán ketten is megelőzték őt a csoportból a repülések során). Ez a NASA tekintélyelvű és végletekig versenyszellemű közegében azt jelentette, hogy a kiválasztást végző vezetők őt tartották a legrátermettebbnek az ötödik csoport 19 űrhajósjelöltje közül.

Apollo–14

Az Apollo–14 repülésének előkészületeikor lényegében minden a parancsnok, Al Shepard körül forgott. Shepard hosszú ideig – kb. 1963-1968 között – egy kellemetlen betegséggel, a belső fület és azon belül az egyensúlyszervet megtámadó Ménière-kórral küzdött és nemhogy űrrepülésre, de még repülőgépes repülésre sem volt alkalmas az orvosok szerint. Ez változott meg 1968-ban, amikor egy új eljárással, egy viszonylag kockázatos beavatkozást vállalva Shepard előbb meggyógyult, majd visszaszerezte repülési alkalmassági státusát is. Lévén komoly befolyása vezetőtársánál, Deke Slaytonnál, visszakérte magát aktív űrhajós szolgálatra és kijárta, hogy az Apollo–13-mal eljuthasson a Holdra. Slayton lényegében soron kívül és felrúgva az addig jól működő legénységi rotációs rendszerét, Shepardot jelölte az Apollo–13 parancsnokának, mellé két újoncot, Ed Mitchellt és Stu Roosa-t beosztva. Innentől kezdve Mitchell inkább szerény szemlélője volt a nagy egoknak az ő feje felett vívott csörtéjének. A NASA vezetése először és utoljára a program alatt nem fogadta el Slayton jelölését – a repülésre jelölt űrhajósoknak hárman összesen volt 15 percnyi (!!!) repült ideje, ami meglehetősen bizonytalanná tette az igazgatókat – és az egész legénységet egy repüléssel hátrébb csúsztatta, az Apollo–14-re, annak már kijelölt legénységét (Lovellt, Haiset és Mattinglyt) pedig előrehozta az Apollo–13-ra. Mitchell végül így lett az Apollo–14 holdkomppilótája.