Első vatikáni zsinat

Az első vatikáni zsinat vagy I. vatikáni zsinat a katolikus egyház huszadik egyetemes zsinata volt. Az egyetemes zsinat a katolikus szóhasználatban az egész Egyházat érintő, a pápával közösségben tartott püspöki gyűlés, amely dogmatikai, fegyelmi és egyházkormányzati kérdésekben hozhat határozatokat. A zsinatot IX. Piusz pápa hívta össze az Aeterni Patris kezdetű bullával; megnyitására 1869. december 8-án került sor a Vatikánban, a Szent Péter-bazilikában. A zsinatot a Pápai Állam összeomlása és Róma Olasz Királyság általi elfoglalása után IX. Piusz 1870. október 20-án határozatlan időre elnapolta; üléseit később nem folytatták, és formálisan sem zárták le.Denzinger–Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, 3000–3075. pontok; vö. a zsinat két kihirdetett konstitúciójával és az elnapolásra vonatkozó történeti bevezetéssel.Acta et decreta sacrosancti et oecumenici Concilii Vaticani, die 8. Decembris 1869 a SS. D. N. Pio P. IX. inchoati. Friburgi Brisgoviae: Herder, 1871.

A zsinat két dogmatikai konstitúciót hirdetett ki. A Dei Filius a Istenről, a kinyilatkoztatásról, a hitről, valamint a hit és az ész viszonyáról adott tanítást. A Pastor aeternus Krisztus Egyházáról szóló első dogmatikai konstitúcióként a péteri primátus eredetét, a római püspökökben való folytonosságát, a pápai primátus joghatósági tartalmát és a pápai tévedhetetlenség feltételeit határozta meg.Documents of the First Vatican Council, vatican.va.Dei Filius, 1870. április 24., vatican.va.Pastor aeternus, 1870. július 18., vatican.va.

A zsinat legismertebb döntése a pápai tévedhetetlenség dogmájának meghatározása volt, de a kortárs zsinati program ennél tágabb volt: választ kívánt adni a 19. századi racionalizmus, materializmus, panteizmus, naturalizmus, vallási indifferentizmus, valamint az egyház és állam viszonyát érintő viták kérdéseire. A hivatalos katolikus értelmezés szerint az első vatikáni zsinat nem új egyházszerkezetet hozott létre, hanem a római püspök primátusáról és tanítóhivatali tekintélyéről adott korábbi tanítást fogalmazta meg dogmatikai formában. A modern történetírás ugyanakkor külön tárgyalja a teológiai, egyházpolitikai és államtörténeti tényezőket, mivel a zsinat vitái a Risorgimento, a porosz–francia háború, a Pápai Állam megszűnése és a 19. századi európai államépítés közegében zajlottak.Klaus Schatz: Vaticanum I. 1869–1870. 3 kötet. Paderborn: Ferdinand Schöningh, 1992–1994.John W. O’Malley: Vatican I: The Council and the Making of the Ultramontane Church. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press, 2018.

thumb|300px|Az első vatikáni zsinat ülése a Szent Péter-bazilikában

Elnevezése és helye az egyetemes zsinatok sorában

Az elnevezés a zsinat helyére utal: az ülések a Vatikánban, elsősorban a Szent Péter-bazilikában zajlottak. A katolikus hagyomány a tridenti zsinat után következő, huszadik egyetemes zsinatként tartja számon. A tridenti zsinat 1563-as lezárása és az első vatikáni zsinat 1869-es megnyitása között több mint három évszázad telt el. Ez alatt a katolikus egyház tanítóhivatali és fegyelmi működését főként pápai dokumentumok, római kongregációk, helyi és tartományi zsinatok, valamint az egyházjogi és dogmatikai kézikönyvirodalom hordozta.Sacrorum Conciliorum nova et amplissima collectio, t. 53: Sacrosancti oecumenici Concilii Vaticani pars secunda. Paris–Arnhem, 1927.

A zsinat latin hivatalos megjelölése Sacrosanctum Oecumenicum Concilium Vaticanum. Az összehívó Aeterni Patris bulla nem azonos XIII. Leó pápa 1879-es, azonos kezdőszavú, a skolasztikus filozófia megújításáról szóló enciklikájával. A későbbi második vatikáni zsinat megnyitása után vált általánossá az „első vatikáni zsinat” megnevezés. Az 1869–1870-es zsinat nem azonos a második vatikáni zsinattal: az előbbi főként a katolikus hit alapjait, a kinyilatkoztatás és az ész viszonyát, továbbá a pápai primátust és tévedhetetlenséget tárgyalta; az utóbbi a 20. századi egyházi megújulás, liturgia, egyháztan, kinyilatkoztatástan, ökumenizmus és vallásszabadság kérdéseiben fogadott el dokumentumokat.Dicastery for Promoting Christian Unity: The Bishop of Rome. Primacy and Synodality in the Ecumenical Dialogues and in the Responses to the Encyclical Ut unum sint. Città del Vaticano: Libreria Editrice Vaticana, 2024, 2.3.

Történelmi és eszmetörténeti háttér

A 19. századi katolicizmus helyzete

Az első vatikáni zsinat hátterében a felvilágosodás, a francia forradalom, a szekularizáció, a modern államok feletti szuverenitásigénye, valamint a 19. századi politikai és filozófiai irányzatokkal kapcsolatos katolikus viták álltak. A katolikus egyház vezetői a korszakban több irányból érzékeltek kihívást: az államok egyházi ügyekbe való beavatkozása, a gallikanizmus, a febronianizmus, a jozefinizmus, a racionalista teológia, a vallási közömbösség, valamint a Pápai Állam területi helyzetének megrendülése egyaránt szerepet kapott a zsinat előkészítésében.Theodor Granderath – Konrad Kirch: Geschichte des Vatikanischen Konzils von seiner ersten Ankündigung bis zu seiner Vertagung. Erster Band: Vorgeschichte. Freiburg im Breisgau: Herder, 1903.

IX. Piusz pontifikátusa alatt a katolikus tanítóhivatal több olyan dokumentumot adott ki, amely a zsinat eszmetörténeti előzményének tekinthető. 1854-ben a pápa az Ineffabilis Deus bullával kihirdette a Szeplőtelen fogantatás dogmáját, miután előzetesen kikérte a püspökök véleményét. 1864-ben jelent meg a Quanta cura enciklika és a hozzá kapcsolt Syllabus Errorum, amely a korszakban tévesnek tartott vallási, filozófiai és politikai tételeket sorolta fel. A Syllabus többek között a panteizmus, a naturalizmus, az abszolút és mérsékelt racionalizmus, a vallási indifferentizmus, a szocializmus és kommunizmus, továbbá az Egyház jogait és az állammal való kapcsolatát érintő tételek ellen fogalmazott meg elítéléseket.IX. Piusz pápa: Ineffabilis Deus, 1854. december 8.IX. Piusz pápa: Quanta cura és Syllabus Errorum, 1864. december 8.; vö. Acta et decreta sacrosancti et oecumenici Concilii Vaticani, 1871, pars I.

A zsinat nem egyszerűen politikai válasz volt a liberalizmusra. A Dei Filius szövege és előkészítése alapján a katolikus hit saját alapjait kívánta tisztázni: mit jelent a természetes istenismeret, mi a kinyilatkoztatás szerepe, hogyan viszonyul egymáshoz a hit és az emberi értelem, és milyen értelemben köteles az Egyház tanítani és védeni a rábízott hitletéteményt.Jean-Michel-Alfred Vacant: Études théologiques sur les constitutions du Concile du Vatican d’après les actes du Concile. Tome II: La Constitution Dei Filius, chapitres III et IV et conclusion. Paris–Lyon: Delhomme et Briguet, 1895.

Ultramontanizmus, gallikanizmus és inopportunizmus

A zsinat idején a katolikus egyházon belül több irányzat különült el. Az ultramontanizmus Róma, illetve a pápa tanítóhivatali és kormányzati tekintélyét hangsúlyozta, elsősorban azokkal a helyi, nemzeti vagy állami egyházpolitikai tendenciákkal szemben, amelyek a pápai joghatóságot korlátozni kívánták. A gallikanizmus a francia egyház és állam nagyobb önállóságát, a febronianizmus a püspöki és zsinati elem erősítését, a jozefinizmus pedig a Habsburg állam egyházi ügyekre kiterjedő irányító szerepét hangsúlyozta. Az ultramontán irányzat társadalmi és sajtóbeli képviselői közé tartozott Louis Veuillot, a L’Univers szerkesztője; a teológiai és egyházpolitikai vitákban pedig több püspök, például Henry Edward Manning westminsteri érsek, Victor-Auguste Dechamps mecheleni érsek és mások szorgalmazták a pápai primátus és tévedhetetlenség dogmatikai meghatározását.

A zsinati kisebbség nem volt egységes. Egyesek magát a pápai tévedhetetlenség teológiai megfogalmazását kifogásolták, mások az időzítést tartották kedvezőtlennek. Az utóbbiakat a történetírás gyakran inopportunistáknak nevezi: nem feltétlenül tagadták a római pápa sajátos tanítóhivatali tekintélyét, de attól tartottak, hogy a dogma kimondása politikai ellenhatást, ökumenikus nehézséget vagy a katolikus állampolgárok lojalitásával kapcsolatos félreértést vált ki.Joseph Fessler: The True and the False Infallibility of the Popes. A Controversial Reply to Dr. Schulte. London: Burns and Oates, 1875.

Ignaz von Döllinger müncheni egyháztörténész a zsinat előtt és után is élesen bírálta a tévedhetetlenség dogmáját. Janus álnéven megjelent vitairata, Der Papst und das Konzil a pápai primátus ultramontán értelmezését támadta. Döllinger nem volt zsinati atya, mivel nem volt püspök; később, miután nem fogadta el a zsinati döntést, egyházi fegyelmi eljárás alá került, és az ókatolikus egyház kialakulásának egyik szellemi előzményévé vált.

Előkészítés

IX. Piusz már az 1840-es évek végétől foglalkozott egy egyetemes zsinat gondolatával. A közvetlen előkészítés 1864 után gyorsult fel: a pápa előbb bíborosok, majd püspökök véleményét kérte ki. A püspökök többsége támogatta a zsinat összehívását, bár több főpap a politikai körülmények miatt óvatosságot javasolt.Vatikáni Zsinat I. 1869–70, Magyar Katolikus Lexikon.

A zsinat szándékát IX. Piusz 1867. június 29-én, Szent Péter és Pál apostol vértanúságának jubileumi ünnepségein hozta nyilvánosságra. Az összehívó bulla, az Aeterni Patris 1868. június 29-én jelent meg, és 1869. december 8-át jelölte meg a megnyitás napjaként.

A zsinati anyag előkészítésére teológiai és fegyelmi bizottságokat hoztak létre. A tervek között eredetileg több dogmatikai, fegyelmi, egyházkormányzati, missziós és keleti egyházi témájú szöveg szerepelt. A zsinat rövid időtartama és megszakadása miatt ezeknek csak egy részét tudták tárgyalni, végleges dokumentum pedig csak két konstitúcióból lett.

Az Apostoli Szentszék a nem katolikus keleti keresztényekhez és a protestáns közösségekhez is intézett felhívásokat. Ezek a meghívások nem vezettek zsinati részvételhez. Az első vatikáni zsinat ezért a katolikus egyház belső, egyetemes zsinata maradt, amelyen szavazati joggal a katolikus püspökök és más meghatározott egyházi elöljárók vettek részt.

Résztvevők és munkarend

A meghívottak száma a kortárs kimutatások szerint megközelítette az 1050-et; a zsinat megnyitásakor mintegy hétszáz zsinati atya volt jelen, a teljes időszakban pedig közel nyolcszáz püspök és egyházi elöljáró jelent meg Rómában. A résztvevők között jelentős számban voltak olasz, francia, német, osztrák–magyar, spanyol, latin-amerikai, észak-amerikai, valamint missziós területekről érkező püspökök. A zsinat világegyházi jellegét erősítette, hogy Európán kívüli egyházmegyék és apostoli vikariátusok püspökei is részt vettek, de az európai és azon belül az olasz jelenlét számszerűen meghatározó maradt.Theodor Granderath – Konrad Kirch: Geschichte des Vatikanischen Konzils von seiner ersten Ankündigung bis zu seiner Vertagung. Zweiter Band: Von der Eröffnung des Konzils bis zum Schlusse der dritten öffentlichen Sitzung. Freiburg im Breisgau: Herder, 1903.

A zsinat munkája nyilvános ülésekből, általános kongregációkból, bizottsági munkából és szövegtervezetek részletes vitáiból állt. Az általános kongregáció a zsinati atyák zárt munkaülése volt, amelyen a tervezetek vitája és módosítása folyt; a nyilvános ülések inkább a végleges döntések ünnepélyes kihirdetésére szolgáltak. A hivatalos aktákban fennmaradtak a tervezetek, a módosító indítványok, a bizottsági jelentések és a szavazási adatok. A zsinat a korábbi egyetemes zsinatokhoz képest erősen szervezett eljárásrenddel dolgozott, de a viták tempója és a bizottságok szerepe több atyában elégedetlenséget keltett.

A zsinati vita legélesebb törésvonala a Pastor aeternus körül alakult ki. A többség a pápai primátus és tévedhetetlenség dogmatikai meghatározását a hitletétemény – a Krisztustól és az apostoloktól örökölt, megőrzendő hitigazságok összessége – védelme, az egyházi egység és a modern állami beavatkozással szembeni egyházi szabadság szempontjából látta szükségesnek. A kisebbség több tagja a megfogalmazást, mások az időzítést vagy a várható politikai következményeket kifogásolták.

A zsinat dokumentumai