250px|jobbra|bélyegkép|Szani ol-Molk: Az Ezeregyéjszaka perzsa kiadásának illusztrációja (1849–1856)
Az Ezeregyéjszaka meséi (arab: كتاب ألف ليلة وليلة [Kitáb alf lajla va lajla] ’Ezer éjszaka és egy éjszaka könyve’, perzsa: هزار و یک شب, török: Bin Bir Gece Masalları, urdu:ایک اور ہزار راتین ولی کتب , héber: אלף לילה ולילה) a legismertebb arab mesegyűjtemény, amelynek különféle változatait évszázadok folyamán különböző szerzők, fordítók és tudósok állították össze. A mesék eredete a kora középkori Arábiába és Perzsiába nyúlik vissza. A teljes szöveget magyarra Prileszky Csilla ültette át. Munkáját filológiai körökben nemcsak a magyar irodalom egyik legnagyobb műfordításaként, de az Ezeregyéjszaka európai fordítástörténetének egyik csúcsaként is értékelik.
A kerettörténet két főszereplője Sahrazád szultána és Sahrijár szultán. Amikor a szultán rájön, hogy a korábbi felesége hűtlen volt hozzá, szörnyű bosszút áll az asszonyokon. Mindennap elvesz egy szüzet, akit a nászéjszaka után kivégeztet. Végül a vezíre már nem talál több lányt a birodalomban. Ekkor Sahrazád (ismert Seherezádé és Sehrezád néven is), a vezír lánya ajánlkozik menyasszonynak. A nászéjszakán Sahrazád elmond egy mesét a királynak, de nem fejezi be, így kényszeríti a kíváncsi Sahrijárt, hogy tartsa őt életben. Másnap éjszaka, amint befejezi a mesét, elkezd (de csak elkezd) egy másikat. És ez így folytatódik ezeregy éjszakán keresztül. A változatoknak eltérő befejezésük van, de mind megegyezik abban, hogy Sahrijár megkíméli Sahrazád életét.
A mesefolyam műfaji tekintetben igen-igen változatos: történelmi elbeszélések, szerelmi történetek, tragédiakezdemények, vígjátéki betétek, versek, humoreszkek és muszlim vallásos legendák is vannak köztük. A leghíresebb történetek:
'Alá ad-Dín (Aladdin) és a bűvös lámpa, 'Alí Baba és a negyven rabló, Tengerjáró Szindbád utazásai
Keletkezéstörténete
bélyegkép|250px|Szani ol-Molk: Az Ezeregyéjszaka perzsa kiadásának illusztrációja (1849 - 1856)
Az Ezeregyéjszaka korpuszának története éppen olyan titokzatos és sokrétű, mint a mesevilága. Korai kéziratai igen ritkák és megbízhatatlanok, és ennek két igen jelentős oka van. Az egyik az arab mesemondás hagyományaiban keresendő, amely szerint a meséket kívülről kellett tudni, és írott anyaghoz csak időnként fordultak, sokszor csak az előadás nagyobb hatása kedvéért. Így a meséket nem jegyezték le. A másik ok pedig az arab „magas” irodalom viszonya a fikcióhoz, a kitalált történetekhez. Az Ezeregyéjszaka történetei és általában a mese lenézett műfaj volt a művelt arabok körében, öregeknek, asszonyoknak és gyerekeknek való. Ráadásul a nyelvezete sem a megkívánt klasszikus arab nyelv, az 'arabíya volt, hanem a sokkal lazább, számtalan perzsa és török kölcsönszót használó közép-arab. Ezért azután kívül esett érdeklődésükön, nem foglalkoztak vele, s ez a legutóbbi időkig jellemző volt. Az Ezeregyéjszaka úgy vált a világirodalom részévé, hogy az arab irodalmi köztudat szinte tudomást sem vett róla.
A szövegtörténet forrásai
Az érdektelenség ellenére fennmaradt néhány kézirat, amelyből nagy pontossággal rekonstruálni lehet az Ezeregyéjszaka kialakulásának folyamatát. A legrégibb arab kézirat a 800-as évek elejéről származik Szíriából, 1948-ban fedezte fel Nabia Abbott kutató. A címlapot és az első oldalt tartalmazza, s a címe: könyv / amiben történetek találhatók / az 1000 éjszakából.
Az egyik legfontosabb forrás al-Maszúdi Murúdzs adz-dzahab című művében található, amelyet 947 és 957 között írt. Ebben utal az Ezeregyéjszaka perzsa eredetére és a kerettörténetre. Ibn an-Nadím al-Fihriszt című könyvkatalógusában, amelyet 987–988 körül fejezett be, szintén említi a mesegyűjteményt, eredetét, a kerettörténetet, valamint ír al-Dzsahsijáríról, aki neves tudós létére elhatározta, hogy papírra veti az ezer mesét, de halála megakadályozta ebben, és csak 480 éjszaka történeteit jegyezte le. A következő kézirat az ó-kairói zsinagóga lepecsételt lomtárából került elő (Geníza-anyag), mint kiselejtezett irat. A 12. században keletkezett, és egy könyvkereskedő könyvkölcsönzéseinek nyilvántartása volt, amelyben az egyik könyv címe: Alf lajla va lajla, azaz Ezer éjszaka és egy éjszaka. Ez a mesegyűjtemény végleges címének első ismert előfordulása.
Az Antoine Galland által használt, s ma Párizsban, a Francia Nemzeti Könyvtárban található szíriai kézirat (G kézirat) a 282. éjszakáig tartalmazza a történeteket. Ez a legkorábbi ismert leírt változata az Ezeregyéjszakának, körülbelül a 14. században keletkezett.
Kialakulásának folyamata
Mind al-Maszúdi, mind an-Nadím megemlíti az Ezeregyéjszaka kapcsán, hogy az a perzsa Hazár afszáne (Ezer mese) fordítása. Az első, pontos arab fordítás valószínűleg a 8. században keletkezett Alf huráfa (Ezer történet) címmel. A huráfa fantasztikus történetet, mesét jelentett, gyakran pejoratív értelemben. Al-Maszúdi is ezen a címen említi a könyvet, de hozzáteszi, hogy „az emberek Alf lajlának nevezik”. Tehát már elkezdődött a lefordított mesék iszlamizációja, átalakulása, s létrejött a 10. századra egy olyan változat, amely a perzsa mesék mellett arab meséket is tartalmazott, mint például a Szindbád-történetet.
A 12. században keletkezett egy gyűjtemény, amelyben valószínűleg az al-Dzsahsijárí által gyűjtött mesék mellett egyiptomi történetek is helyet kaptak, s ekkor kapta végleges címét. Az Ezeregyéjszaka fontosabb tényezőinek kialakulása, belső fejlődése a 14. századig tarthatott, de a gyűjtemény változása az európaiak érdeklődésének feléledésével elhúzódott egészen a 19. századig.
Rétegek és alkotóelemek
bélyegkép|Arthur Boyd Houghton: A szultán megbocsát Seherezádénak August Wilhelm Schlegel német irodalomtörténész, aki orientalisztikával is foglalkozott, 1833-ban már felvetette, hogy az Ezeregyéjszaka három rétegből állhat, amelyek arab, perzsa és ind eredetűek lehetnek. Az Ezeregyéjszaka meséinek két alaprétege a bagdadi réteg és a kairói réteg. A kettőt összeköti és homogén egységbe forrasztja a magas szintű muszlim városi kultúra a maga kereskedőivel, kézműveseivel és hivatalnokaival.
A bagdadi rétegnek, amelynek keletkezése a bújidák (932–1055) regnálására esik, két történettípusa van. Az egyik a kereskedőtörténet (Tengerjáró Szindbád utazásai), a másik a szerelmi történet (Ni'ma ibn ar-Rabí és rableánya, Nu'm története). Külön csoportot alkotnak a híres Abbászida kalifáról, Hárún ar-Rasídról szóló elbeszélések. Bagdad mellett a másik fontos színhely Baszra, amely épp az Abbászidák uralma alatt játszott fontos szerepet a tengeri kereskedelemben. Ez alapján a mesék keletkezését a 11–12. századra teszik. A bagdadi történetek általában rövidek, nélkülözik a mágikus elemet, és sok bennük a hivatkozás létező épületekre, földrajzi helyekre.
A kairói réteg a kereskedőtörténetek és az erotikus elbeszélések mellett több anekdotát, erkölcsi példázatot és állattörténetet vonultat fel, több a természetfeletti elem, a varázseszköznek vakon engedelmeskedő lény. A kutatók szerint a kairói mesék később keletkeztek a bagdadi réteg történeteinél, és felvételüket a gyűjteménybe az indokolta, hogy ki kellett tölteni a hiányzó éjszakák számát olyan elbeszélésekkel, amelyeket a közönség ismert.
A motívumok csoportosítását segíti a mesékben előforduló személynevek eredetvizsgálata, amely utalhat a történet keletkezési helyére. De a legfontosabb maguknak a motívumoknak a vizsgálata, s így a következő elemeket különböztetik meg:
Indiai elemek: az indiai mesék perzsa közvetítéssel érkeztek az arab területre. Indiai eredetű mese maga a kerettörténet is, s többek között az állatmesék és Dzsalí’ád indiai király és fia, Vird Khán történetének meseciklusa. Perzsa elemek: elsősorban a tündérmesék perzsa eredetűek, kedvelt szereplőik a dzsinnek. Ilyen közismert mese Az ébenfa paripa. Arab elemek: az arab eredetű mesékre jellemző a rímes próza, valamint a próza és a vers váltakozása. A versek általában ismert 12-14. századi költőktől származó idézetek. Ókori mezopotámiai elemek: a bagdadi rétegre jellemzőek. A Gilgames-eposz fedezhető fel az élet vize motívumában, s felbukkannak a mezopotámiai történetekre jellemző félig ember, félig állat lények. Zsidó–keresztény elemek: ilyen a varázsgyűrű és a repülő szőnyeg, mindkettő a Salamon királyról szóló történetekből ismert. Óegyiptomi elemek: a kairói réteg meséiben bukkannak fel. Legismertebb motívum az ’Alí Baba és a negyven rabló történetéből ismert tömlőkben rejtőzködő rablók jelenete, amelynek eredete valószínűleg Dzsehuti Joppe elfoglalásánál bevetett furfangja. Európai elemek: a szíriai rétegben felbukkannak a keresztes háborúk korából származó elemek is. Ilyen mese Núr ad-Dín és Marjam, az övkészítőnő története. Beduin elemek: az iszlám előtti beduin történetek csak elenyésző számban szerepelnek a gyűjteményben, ezeknek a szereplői rendszerint rablók, barbárok.
Híres és hírhedt fordításai Az első: Antoine Galland fordítása
bélyegkép|220px|Az Ezeregyéjszaka arab kézirata az 1300-as évekből (A G kézirat részlete)
Antoine Galland már 1701-ben lefordította a Tengerjáró Szindbád utazásait egy, a mesegyűjteménytől független kézirat alapján, amikor tudomására jutott, hogy az általa megismert történet egy nagyobb gyűjtemény része. Ekkor Szíriából sikerült szereznie azt a négykötetes gyűjteményt, amely máig az Ezeregyéjszaka legrégibb ismert kézirata, az úgynevezett G kézirat, s ma a fennmaradt három kötetet a párizsi Bibliothèque Nationale-ban őrzik. (Egyes kutatók szerint eredetileg is csak három kötetből állt.)
A hiteles anyagot más forrásokból kiegészítve készítette el a mesegyűjtemény első hét kötetét, amelyek 1704 és 1706 között jelentek meg. A kiadó – látva a hatalmas sikert – Galland tudta nélkül (mivel ő már nem akart foglalkozni az arab mesékkel) kiadott 1709-ben egy 8. kötetet is, amelynek történetei Gallandtól és barátjától származtak. A fordító végül ráállt a munka folytatására. Megismerkedett az aleppói mesemondóval, Hanna Diabbal, aki a legfontosabb forrása lett. Általa ismerte meg például 'Alá ad-Dín és a bűvös lámpa és 'Alí Baba és a negyven rabló meséjét, amelyeknek nem volt akkor írott forrása (az 'Alá ad-Dín és a bűvös lámpa később előkerült arab szövegéről bebizonyosodott, hogy tulajdonképpen Galland szövegének „visszafordítása” arabra). Így készült el 1712-től 1717-ig a gyűjtemény további köteteinek kiadása.
Galland nem csak lefordította, hanem az igényeknek megfelelően, XIV. Lajos udvarának elvárásai szerint át is költötte a történeteket. Az eredeti, nyersnek és barbárnak ható szöveget a kor ízlésének és a művészi elvárásainak megfelelve „feljavította”, olvasmányos, rokokó stílusban tálalta. Később ezt a tudósok egy része kifogásolta, miközben mások dicsérték „természetes és meghitt” írói stílusát, és olyan nagy elődökhöz hasonlították, mint Charles Perrault és La Fontaine. Az átköltéstől függetlenül Galland érdeme, hogy felfedezte Európa számára az Ezeregyéjszakát, és munkájával biztosította annak világirodalmi rangját.
Érdekesség, hogy miközben Galland (aki az arab mellett törökül is kitűnően tudott) az arab nyelvű kézirat beszerzésén és fordításán dolgozott, Párizsban már 1660 óta megtalálható volt Mazarin bíboros könyvtárában az Ezeregyéjszaka 11 kötetes török nyelvű fordítása, amely az 1630-as években készült, s ma szintén a Bibliothèque Nationale-ban található.
Hódító útja Európában bélyegkép|220px|Gustave Boulanger illusztrációja az Ezeregyéjszaka gyermekkiadásához (1873) Már 1706–1708 között megjelent Európában Galland első hét kötetének névtelenül lefordított angol változata, az úgynevezett Grub Street-i verzió (a Grub Street az olcsó fércműveket árusító kiadók utcája volt Londonban). Ezt több, szintén franciáról fordított kiadás követte.