XII. Lajos (Blois, 1462. június 27. – Párizs, 1515. január 1.) Franciaország királya (uralkodott 1498. április 8-ától haláláig), I. Károly orléans-i herceg és Mária klevei hercegnő fia, a Valois-ház nyolcadik királya volt. 1506-ban a rendi gyűlés a Nép Atyja (Père du peuple) címet adományozta neki.
Az orléans-i herceg Családi viszonyai
Lajos a Valois-ház orléans-i hercegi ágából származott, amely V. (Bölcs) Károly kisebbik fiától, VI. (Őrült) Károly öccsétől, Orléans-i Lajostól származott. Lajos és fia, Károly herceg egyaránt komoly szerepet játszott a francia politikában, végül utóbbit az 1415-ös azincourt-i csata során az angolok elfogták, és 1440-ig angol fogságban tartották. Innen hazatérve harmadszor is megnősült, választottja III. (Jó) Fülöp burgundi herceg unokahúga, I. Adolf klevei herceg lánya, Mária lett. A párnak azonban meglehetősen későn születtek gyermekei, Lajos herceg egyetlen fia is csak 1462-ben, annak hatvannyolcadik életévében jött világra. Született még egy lányuk is, Lajos nővére, Mária, aki Foix János navarrai királyi herceghez, I. Eleonóra navarrai királynő és IV. Gaston foix-i gróf harmadszülött fiához ment feleségül. (Germána nevű lányuk szülei halála után a nagybátyja, XII. Lajos udvarában nevelkedett unokatestvérével, Candale-i Anna későbbi magyar királynéval.)
Lajos hároméves korában örökölte meg apjától az orléans-i hercegséget, és attól kezdve anyja nevelte. Ekkor még nem volt valószínű, hogy valaha is ő örökölje a trónt, mivel XI. Lajos ereje teljében volt, és öccse, a Charles herceg is élt (igaz, ő már jóval bátyja halála előtt, 1472-ben elhunyt). 1470-ben meg is született az 1483-ban VIII. Károly néven trónra lépő dauphin. A tizennégy esztendős Lajos herceggel 1476. szeptember 8-án vetették feleségül XI. Lajos kisebbik lányát, az előnytelen külsejű és feltehetően terméketlen, de igen kegyes életű, később szentté avatott Jeanne-t, aki két évvel fiatalabb volt nála; frigyük huszonkét éve alatt gyermektelen maradt.
A bolond háború bélyegkép|300px|Lajos király lovasszobra a blois-i kastély bejárata felett XI. Lajos 1483-ban bekövetkezett halálakor nem a tizenhárom éves VIII. Károly, hanem nővére, Anne és annak férje, Pierre de Beaujeu vette át régensként a hatalmat. A huszonegy éves orléans-i herceg azonban magának követelte a régensséget, és a központi hatalommal szembeszálló főnemesi szervezkedés élére állt. Ebben legfőbb szövetségese II. Ferenc, Bretagne hercege volt, aki nekiígérte zsenge korú lányát, Bretagne-i Annát feleségül – a sors fintoraként később valóban sor is került a házasságra, de addigra már Anna viselte a francia királynéi koronát. Az 1484–1488 között zajló ún. bolond háború az arisztokraták vereségével végződött. A herceg, miután hiába követelte a régensi címet, megpróbálta elrabolni a királyt, majd kudarcát követően Párizsban próbált lázítani. Sikertelenségét látva Alençonba menekült, és 1485 márciusában nyilvános bűnbánatot tartott. Ezután Orléans-ba zárkózott, ahonnan augusztus végén felkelést próbált indítani, de már szeptemberben leverték.
A novemberi egyéves fegyverszünet lejártát követően szélesebb körben kezdődött lázadás: még Habsburg Miksát is sikerült beszervezniük a résztvevőknek, 1486 júniusában indított támadását azonban visszaverték a Beaujeu-k, akik rövidesen Guyenne-ban is felszámolták a mozgalmat. Az orléans-i herceg 1487 nyarán sikeresen el tudott menekülni a királyi hadak elől Bretagne-ba, mire 1488. január 20-án a bretagne-i herceggel együtt felségsértés vétségében elítélte őket a párizsi parlament, és áprilisban Lajos vagyonának elkobzását is kimondták. A mozgalomnak végül a Saint-Aubin-du-Cormier-i csata vetett véget 1488. július 28-án, melynek során az orléans-i herceget elfogták. Lajost bebörtönözték, és csak 1491-ben kegyelmezett meg neki a hatalmat személyesen átvevő VIII. Károly.
VIII. Károly oldalán
A Beaujeu-k hatalomból való kiszorulását követően nem csak szabadságát nyerte vissza, hanem a király udvarának befolyásos tagjává vált. Támogatta koronás rokona itáliai vállalkozásának terveit is, és az 1494–1496 közötti hadműveletekben fontos szerepet játszott. A fősereg érkezése előtt egy franciákból és szövetséges milánóiakból álló haderő élén visszaverte a Genovánál partra szálló aragónokat, és bevette a fontos kikötővárost, majd a hátországot biztosítandó Lombardiában maradt, míg Károly Firenzén és Rómán keresztül egészen Nápolyig tört előre. Amikor az addig szövetséges Ludovico Sforza és VI. Sándor pápa összefogott a Velencei Köztársasággal, I. Miksa német-római császárral és II. Ferdinánd aragóniai királlyal, megkötve a velencei ligát, Lajos herceg komolyabb erőfeszítés nélkül elfoglalta a Milánóhoz tartozó Novara városát (1495. június 10.), de nem nyomult tovább előre. A városból 5500, zömmel svájci katonájával csak az októberi fegyverszünetet követően vonult ki. Bár Károly igyekezett visszatérni Itáliába, az orléans-i herceg akadályozta tervének végrehajtását, így Nyájas Károly 1498-ban anélkül halt meg, hogy bosszút állhatott volna kudarcáért.
A király A milánói igény
Mivel Nyájas Károly minden gyermeke csecsemőként halt meg, az orléans-i herceg örökölte a francia trónt XII. Lajos néven. Politikája homlokterében a tanácsadói – különösen Georges d’Amboise roueni érsek, Charles d’Amboise marsall nagybátyja – által is támogatott itáliai terjeszkedés állt, azonban ez az ő esetében nem pusztán a nápolyi trónigényt jelentette. Apai nagyanyja ugyanis Valentina Visconti, Gian Galeazzo Visconti milánói herceg leánya volt. A Visconti-famíliát azonban 1447-ben népi felkelés buktatta meg Milánóban, amelyet I. Francesco Sforza, egy zsoldosvezér számolt fel, maga számára megszerezve a hercegségét. XI. Lajos, majd Ludovico herceg 1495-ös pálfordulásáig VIII. Károly egyaránt baráti viszonyt ápolt a Sforzákkal, de a trónra lépő XII. Lajos azonnal bejelentette trónigényét a milánói trónra, mint jogos örökös.
Lajos igyekezett gondosan előkészíteni az expedíciót, ennek érdekében megnyerte a maga számára VI. Sándor pápa jóindulatát: törvénytelen fiát, Cesare Borgiát Valentinois hercegévé nevezte ki, mire a pápa felbontotta Lajos és Johanna házasságát, hogy az utóbbi feleségül vehesse Károly özvegyét, a bolond háború során egyszer már neki ígért Bretagne-i Annát; egyúttal Georges d’Amboise is bíborosi kalapot kapott. Sforza ellenében a Milánói Hercegség területei megosztása fejében a Velencei Köztársaság is csatlakozott a franciákhoz, akik a híres svájci zsoldosokra is támaszkodhattak. Lajosnak még I. Miksa német-római császár semlegességét is sikerült biztosítania.
Sikerek Itáliában bélyegkép|300px|A blois-i kastély XII. Lajos-szárnya A franciák végül 1499 augusztusában lendültek támadásba Gian Giacomo Trivulzio milánói zsoldosvezér irányítása alatt, és októberre elfoglalták a hercegség területét. Ludovico elmenekült, de 1500 februárjában német és svájci zsoldosok élén visszafoglalta székvárosát. Sikere nem volt tartós: a várost már márciusban fel kellett adnia, ráadásul svájci katonáinak árulása következtében áprilisban Novara mellett elfogták a II. Louis de La Trémoille vezette franciák. Ludovicót (a velencei követ híradása szerint) vasketrecben szállították előbb Lys-Saint-Georges, majd Loches várbörtönébe, ahol 1508-ban halt meg.
A herceg viszonylag könnyű legyőzésével azonban nem értek véget a gondok, noha XII. Lajos egyenesen keresztes hadjáratot is indított az Égei-tenger vidékére az Oszmán Birodalom ellen, Velencével szövetségben (1499–1501), ez a hadjárat azonban csak „elterelő hadművelet” volt, mivel XII. Lajos 1500. november 11.-én a titkos granadai szerződésben Aragóniai Ferdinánddal is megállapodott a Nápolyi Királyság felosztásáról. Ennek értelmében spanyol kézbe került (az 1496 óta megszállva tartott Szicília mellett) Apulia és Calabria is, XII. Lajosé lett Nápoly, Campania, Gaeta, a Terra di Lavoro, Abruzzo és Campobasso. A közös spanyol–francia offenzívának IV. Frigyes nápolyi király nem tudott ellenállni, és 1501. szeptember 26-án Nápoly kapitulált.
Francia–magyar szövetség
Nápoly elvesztése
Ferdinánd Nápolyban nem elégedett meg a területi felosztással a franciákkal, hanem tehetséges hadvezére, Gonzalo Fernández de Córdoba vezetésével újabb területeket próbált elragadni. 1502-ben háború tört ki. Súlyosbította XII. Lajos helyzetét, hogy 1503-ban meghalt VI. Sándor pápa, mire Cesare Borgia Nápolyba menekült, ahol önálló hatalomra tört – ráadásul Sándor utódjául nem a címre szintén pályázó d’Amboise-t, hanem a korábbi pápák nagy ellenfelét, II. Gyulát választották meg.
A lovagias francia hadvezérek, mint La Trémoille vagy Pierre Terrail de Bayard lovag számos hőstettet hajtottak végre a háború során, de sem ez, sem a roussilloni elterelő támadásuk nem volt elegendő az aragónok megállítására. Louis d’Armagnac-Nemours herceg, a nápolyi francia alkirály kénytelen volt feladni Nápolyt, majd a cerignolai vereség során, 1503. április 28-án maga is elesett. A gariglianói csata is francia vereséggel végződött december 29-én, és 1504. január 1-jén Gaetát is feladták Lajos erői. Lajos az 1504 februárjában kötött lyoni fegyverszüneti szerződésben kénytelen volt elismerni Ferdinándot az egész Szicíliai Királyság urának. A király végül méltóságát megőrizve, elegáns módon tudta lezárni a nápolyi ügyet: a nemrég megözvegyült Ferdinánd 1505-ben a király húgának lányát, Foix-i Germaine-t vette feleségül, és mintegy lefizetése fejében, „hozomány gyanánt” átadta neki mindennemű jogát a szicíliai trónra vonatkozóan (blois-i szerződés).
Belső viszálykodás bélyegkép|XII. Lajos testonja (1514-es próbaveret) A Nápolyból kiszoruló XII. Lajos az elkövetkező néhány évben belügyekkel volt kénytelen foglalkozni – már csak hosszú, súlyos betegsége miatt is (1504–1505). Udvarában intrikus légkör alakult ki, melynek főszereplője Anna királyné volt. A bretagne-i hercegnő ugyanis nem tudott fiúgyermeket szülni új férjének, ezért mindjobban felértékelődött annak legközelebbi rokonának, a kiskorú angoulême-i grófnak, a későbbi I. Ferencnek a helyzete, akinek támogatói körét erős akaratú édesanyja, Savoyai Lujza irányította.
Lajos azt tervezte, hogy lányát, Klaudiát Ferenchez adja feleségül, aki így végleg megszerezhette Bretagne-t. Anna azonban ezt nem akarta, ehelyett Miksa császár unokáját, a későbbi V. Károly német-római császárt akarta összeházasítani a hercegnővel – ezt 1504 szeptemberében három blois-i szerződésben rögzítették is. Klaudia hozományul nem csak Bretagne-t, hanem vele együtt Burgundia francia maradékait, Blois-t, illetve az itáliai Astit, Milánót és Genovát is átadta volna Károlynak, az aragóniai és kasztíliai trón várományosának. A Franciaországra nézve beláthatatlan következményekkel járó eljegyzést azonban az időközben kigyógyuló, jobb belátásra tért király az 1506-os rendi gyűléssel felbontatta, és örököséül Ferencet jelölte meg.
A cambrai-i liga
Az öröklést elrendezve és az udvari pártoskodáson egy időre túllépve a felgyógyult király 1506-tól ismét gondolhatott az itáliai szerepvállalásra, különösen úgy, hogy az immár vejévé előlépett Aragóniai Ferdinánd is kereste a szövetségét (savonai találkozó, 1507). Az 1507-es genovai felkelést Lajosnak könnyedén sikerült levernie, és az aragón–francia szövetségtől tartó II. Gyula pápa jobbnak látta nem szembeszállni egyik ellenféllel sem, ehelyett felhasználta erőiket a mind több egyházi területet elfoglaló Velencei Köztársaság ellen. 1508. december 10-én Habsburg Miksa, Aragóniai Ferdinánd és XII. Lajos megkötötte a pápával a cambrai-i ligát. Nagyrészt a francia fegyverek érdeme volt az 1509. május 14-én elért agnadellói diadal és a többi további velencei vereség. bélyegkép|250px|XII. Lajos Genovában. Jean Bourdichon illusztrációja Jean Marot Genovai utazás című művéből (1508)
Itália feladása