I. Vilmos (Berlin, 1797. március 22. – Berlin, 1888. március 9.) a Hohenzollern dinasztiából származó porosz király 1861-től 1888-ig, majd az újonnan alakult Német Császárság uralkodója 1871-től haláláig. Lelkiismeretessége és önmérséklete alkalmassá tette arra, hogy a nála nagyobb formátumú államférfiakkal is együtt tudjon működni a német egyesítés érdekében.

Élete Származása balra|80px

Vilmos herceg 1797. március 22-én született Berlinben. Édesapja III. Frigyes Vilmos porosz király (1770–1840), édesanyja pedig Lujza mecklenburg-strelitzi hercegnő (Luise von Mecklenburg-Strelitz) volt.

Szülei házasságából 9 gyermek született (Vilmos második volt a sorban): Prinzessin von Preußen (halva született) 1794 Frigyes Vilmos (1795–1861), 1840-től IV. Frigyes Vilmos király, aki 1823-ban Erzsébet Ludovika bajor királyi hercegnőt (1801–1873) vette feleségül. Vilmos Frigyes Lajos (1797–1888), 1861-től I. Vilmos porosz király, 1871-től német császár, aki 1829-ben Auguszta szász–weimar–eisenachi hercegnőt (1811–1890) vette feleségül. Sarolta Friderika Lujza(1798–1860), aki 1817-ben Alekszandra Fjodorovna néven I. Miklós orosz cár felesége lett. Friderika (1799–1800), kisgyermekként meghalt. Károly porosz királyi herceg (1801–1883), aki 1827-ben Mária szász–weimar–eisenachi hercegnőt (1808–1877) vette feleségül. Alexandrina (1803–1892), 1822-től Pál Frigyes mecklenburg–schwerini nagyherceg felesége. Ferdinánd (1804–1806), kisgyermekként meghalt. Lujza (1808–1870), aki 1825-ben Frigyes holland királyi herceg (1797–1881) felesége lett. Albert (1809–1872), aki 1830-ban sógornőjét, Marianna holland királyi hercegnőt (1810–1883), Frigyes holland királyi herceg húgát, majd (válása után) 1853-ban Rosalie von Rauch kisasszonyt (1820–1879) vette feleségül.

Ifjúkora Vilmos herceg már 1814-ben, 17 évesen kapitányként részt vett a napóleoni háborúkban és február 26-án a Bar-sur-Aube melletti csatában tanúsított viselkedéséért kiérdemelte a vaskeresztet, majd március 31-én apjával együtt vonult be Párizsba. Ezek mellett többek között részt vett a waterlooi és a lignyi csatákban, Gebhard Leberecht von Blücher vezetése alatt. Az elkövetkező évtizedekben is sok energiát fordított a hadsereg fejlesztésére. 1825-ben gárdahadtest parancsnoka lett, altábornagyi rangban.

1840-ben gyermektelen bátyja, Frigyes trónra lépésével Vilmos lett Poroszország hercege és a porosz trón kijelölt örököse. Még ez évben a porosz szabadkőműves nagypáholyok együttes munkáján avatták szabadkőművessé. 1842-ben ő vezette a berlini „Zur Eintracht” (Egyetértéshez) szabadkőműves páholyban a szertartást Liszt Ferenc 2. (legény) fokra emelésén. Az 1848-as berlini forradalom kitörésekor nem riadt vissza az erőszak alkalmazásától, ellenezte az alkotmány megadását s nem helyeselte a király engedékenységét; ezért kiérdemelte a „Kartácsherceg” (Kartätschenprinz) gúnynevet. Az események után néhány hónapig Angliában időzött, majd 1848 júniusában tért vissza Poroszországba. Népszerűségét tovább csökkentette, amikor 1849 nyarán a porosz hadak élén leverte a badeni és pfalzi forradalmat. Sokáig ellenfele volt az alkotmányos monarchia intézményének, de az 1848-49-es események, valamint felesége hatására konzervativizmusa mérséklődött.

1849-ben a Rajna-vidék kormányzójává nevezték ki és ezért Koblenzbe kellett költöznie, abba a városba, ahol a berlini konzervatív politika ellenzéke összpontosult. (Ekkoriban Vilmos Bismarck politikáját „kisiskolás politizálásnak” titulálta).

Poroszország régense Bátyját, Frigyes Vilmost 1857-ben szélütés érte és megbénult. Ettől kezdve – rövid időszakoktól eltekintve – szellemi épsége nem állt helyre és 1858. október 7-én gyámság alá helyezték, majd október 26-án öccsét Vilmost nevezték ki mellé régenssé. A kormány élére a liberális Antalt, hohenzollern-sigmaringeni herceget állította, akit, mint az új korszak hírnökét, a porosz közvélemény nagy örömmel fogadott. 1859-ben avett a szárd–francia–osztrák háború idején a győztes Franciaország sakkban tartására a Rajna menti porosz csapatokat mozgósította, azonban nagy hiányosságokat tapasztalt a porosz hadseregben, ennek kiküszöbölésére a későbbiekben sok időt fordított. A háború alatt hajlott arra, hogy Ausztriával szövetkezzék a Szárd–Piemonti Királyságot támogató III. Napóleon ellen. Ám Ausztria elutasította a segítséget, mivel annak fejében Poroszország azt követelte, hogy az osztrák hadsereg porosz parancsnokság alá kerüljön. Régensségének bátyja halála vetett véget 1861 januárjának elején.

Poroszország királya

Az Osztrák Császárság vereségével végződött szárd–francia–osztrák háború okán több fontos elhatározás született Vilmosban. Első lépésként a hadsereg hiányosságait kívánta megszüntetni, és a sorkatonaság létszámának megemelését szorgalmazta, 1862-ben azonban emiatt szembekerült a liberális többségű alsóházzal, többek között a hatalmas költségek miatt. Az új választásokon ismét a liberálisok győztek, és Vilmos úgy döntött, hogy ebben a válságos időszakban Otto von Bismarckot állítja az ország élére (1862. március 17-én), aki lebeszélte reformjavaslatairól. A király teljes mellszélességgel támogatta Bismarckot, abban a törekvésében, hogy megerősítse a királyi hatalmat. Végül Roon hadügyminiszter keresztülvitte a hadsereg reformját. Az 1863-ban I. Ferenc József által egybehívott frankfurti birodalmi gyűléstől Vilmos távol maradt. A gyűlés összehívásának célja az volt, hogy az osztrák császárt válasszák meg német uralkodónak is, ezzel megvalósítva a nagynémet egységet. A kis német államok azonban nem mertek döntést hozni Poroszország távollétében.

1848-50 között zajlott első német–dán háborúban a schleswig-holsteini németek a dán annexió ellen lázadtak fel ekkor azonban nem sikerült elszakadniuk, és az 1852-es londoni jegyzőkönyv értelmében a hercegségek megtarthatták függetlenségüket de továbbra is perszonálunióban maradtak a dán koronával. Poroszország és Ausztria azonban új alkotmányt követelt, a sok próbálkozás után IX. Keresztély végül aláírta a novemberi alkotmányt (1863), ami kimondta Schleswig bekebelezését, ezzel Dánia kiprovokálta a második német-dán háborút. A harcokba később Ausztria is belépett, és az osztrákokkal megerősített csapatok győzelmet arattak. A gasteini konvenció értelmében (1865. augusztus 14.) Schleswig porosz, Holstein pedig osztrák igazgatás alá került, Lauenburgról pedig Ausztria pénzbeli kárpótlás fejében lemondott Poroszország javára. A Schleswig-Holstein körül kirobbanó háború volt Bismarck első jelentős nemzetközi sikere.

A két birodalom Dánia felett aratott 1864-es győzelme után hamar szembekerült egymással, a német egység megvalósításáért folytatott versengésükben. A Habsburg Birodalom az úgynevezett nagynémet egység megvalósításáért küzdött, mely a német egységbe beleértette az osztrák területeket is (természetesen Habsburg vezetéssel), míg a Porosz Királyság a kisnémet egységért szállt ringbe, mely porosz vezetés alatt kívánta egyesíteni a német ajkú területeket, azonban az osztrákok kizárásával. A délnémet királyságok a kevésbé agresszív Habsburg Birodalom mellé sorakoztak fel, míg a poroszok az Olasz Királyság szövetségét keresték, akik a Velencéért folytatott háborúban kerültek szembe az osztrákokkal. Az 1866-os porosz–osztrák háborúban Moltke zseniális hadvezetése megszerezte Poroszországnak a vezető szerepet Ausztriával szemben (königgrätzi csata). A győzelem fő okai a Bismarck által végrehajtott reformokban keresendők: modern, hátultöltő, vontcsövű fegyverekkel szerelte fel a hadsereget és bevezette az általános hadkötelezettséget. A nyertes háború után az osztrákokkal kötött prágai békében nem kényszerítették Ausztriát megalázó feltételek elfogadására, csak a porosz vezetésű német egység elismerésére. A háború további eredménye az észak-német államok Poroszországhoz csatolása volt. Ausztria lemondott továbbá Holsteinről, és Velencéről (Északnémet Szövetség létrejötte, 1867).

300px|bélyegkép|III. Napóleon átadja kardját Vilmosnak a vesztes sedani csata után (1870. szeptember 2.)

A porosz győzelemmel végződött háború mozgósította a Francia Császárságot, amely hosszú ideje ferde szemmel nézte a német egység létrehozására irányuló törekvéseket. 1870. július másodikán napvilágra került a hír, hogy az 1868-ban megüresedett spanyol trónra Hohenzollern Lipót főherceget, Vilmos rokonát is jelölték. Ez szintén a franciák érdeke ellen volt, hiszen ha Lipót kerül a spanyol trónra az esetben Franciaország két oldalról is ugyanazon dinasztia birodalmai által lett volna közrefogva. Párizsban ezt Franciaország érdekszférájába való beavatkozásként értékelték és veszélyeztetve látták országukat. III. Napóleon tárgyalást kezdeményezett Vilmossal, hogy hívassa vissza rokonát, ennek Lipót július 12-én eleget is tett. A franciák azonban újra követet küldtek (Benedetti), azzal a kéréssel, hogy Lipót végérvényesen mondjon le a trónról, hogy azt később ne igényelhesse újra. Vilmos ekkor éppen Bad Emsben töltött gyógykúrájáról távirat formájában értesítette a Berlinben tartózkodó követet az elutasító válaszról. Az „emsi táviratként” ismert dokumentumot Bismarck olyan stílusú sajtóközleménnyé fogalmazta át, amiből úgy tűnt, hogy Vilmos elutasító és megalázó hangnemben beszélt Benedettivel, a francia követtel, megsértve ezzel egész Franciaországot is. Ennek következtében 1870. július 19-én Franciaország hadat üzent Poroszországnak és kitört a porosz–francia háború. Augusztus 2-án a francia csapatok elfoglalják Saarbrückent, ezt követően azonban sorozatos vereséget szenvednek. A csaták közül a legjelentősebbek az augusztus 4-ei wissembourgi csata, valamint a szeptember elseje és másodika között lezajlott sedani csata, amiben a poroszok megsemmisítő vereséget mértek a francia csapatokra, a harcok során maga III. Napóleon is fogságba esett. A porosz hadak egészen Párizsig előrenyomulnak.

Német császár

1871. január 18-án Versailles-ban, a legyőzött Franciaországban az összegyűlt német fejedelmek Vilmost kiáltották ki az újonnan alakult német birodalom örökletes császárának. Az újonnan alakult birodalomhoz csatlakoztak a dél-német államok is, ezzel megteremtve a porosz vezetésű egységes Németországot. A konföderációban – a régi államok megtartották államformáikat - létrehozták a Reichstagot, a közös országgyűlést, valamint a Bundesratot, amelyben a tagállamok méretük szerint képviseltethették magukat. A Reichstagba, azaz a törvényhozó testületébe általános szavazati jog alapján kerültek be a képviselők, a kormány az uralkodónak volt felelős, a minisztereket is ő nevezte ki. S bár a császár nem hagyhatta figyelmen kívül a politikai erőviszonyokat, de elméletileg egy sor kérdésben parlamenti kontroll nélkül dönthetett. Emellett Vilmos kezében összpontosult a birodalmi hadsereg irányítása és a közigazgatás.

Vilmos nehezen vette tudomásul, hogy el kell fogadnia az új Német Császárság elnevezését és – Bismarck hatására – a „német császári” címet. Ő maga inkább a „Németország Császára” uralkodói címet kívánta volna. Az 1871. február 26-án Versailles-ban aláírt német–francia előzetes békeszerződést május 10-én követte a háborút lezáró frankfurti békeszerződés aláírása. Ennek értelmében Franciaországot ötmilliárd frank megfizetésére kötelezték, és Németországhoz csatolták Elzászt és Lotaringiát. Vilmos császár 1871. június 16-án ünnepélyesen bevonult Berlinbe.

bélyegkép|300px|Vilmost császárrá kiáltják ki Versailles-ban, középen fehér uniformisban Otto von Bismarck a Német Császárság első kancellárja